PoLíSz Holabda sorozatunkban gondolatcserék kezdeményezésére teszünk fel tanulmányt, az írásban fölvetett kérdések emberi, egzisztenciális vagy hitbeli jelentősége miatt. Várjuk hozzászólóink írásait!
(T. P., főszerkesztő)

(levél egy írónak)

Kedves Endre! Régen találkoztunk. Örülök a levelednek, és különösen annak, hogy ennyire őszinte vagy. Egy írótól nem is azt várom, hogy a világról kialakult nézetét elkendőzze. Leveledben kifejted, hogy kétféle embert ismersz, baráti körödből is: a „hívőket” és a „nem-hívőket”. Azt is bevallod, hogy Te a „nem-hívők” közé sorolod magad, vagy pontosabban: a tájékozódók közé, valahol a kettő között. Talán úgy, mint Szabó Lőrinc, aki mindig nyitott maradt az újabb felismerésekre, s aki a Lepkék tánca című versében fogalmazta meg vergődő látomását életünk nagy problémájáról, hogy a gubó-lét és azt követően a földhöz tapadó hernyó-lét után vajon lesz-e majd „lepke-lét”?
Engedd meg, hogy én is őszintén válaszoljak. Nem a hivatásom „kötelező” vallomásával, hanem személyes meggyőződésemmel, amely egy idő után már belső evidenciám lett. Ez pedig az, hogy „nem-hívők” nincsenek. Fiatalabb korodban még olvastad a Bibliát. Egyszer vitatkoztunk is azon, hogy mit jelent az „ige”. Bennem mostanság nagyon erősen él Pál apostol kivételes hatású mondata: „A hit állapotában élünk”. Író vagy. Ismered a franciák közmondássá lett szóleleményét. Ez az „emberi állapot”, a „condition humain”. S ez jóval több, mint az „állapotos asszony” megnevezése, amely tiszteletet érdemel, de kilenc hónapjával átmeneti jellegű. A hit „állapota” nem ilyen, mármint a jelenünkben. Ez a szó egész földi egzisztenciánkat meghatározza, közelebbről: létezésünk végső kérdéseit illetően. Honnan a világ és az ember? Kicsoda Isten, és létezik-e? Mi lesz a világ végső sorsa? És mi lesz azután? Van-e túlvilág, és van-e élet a halál után?
Ezekre nincs meggyőző válasz ebben a mi földi létformánkban, sem a keresztény hívőnek, sem más vallásúaknak, sem az ateistáknak. A tudománynak sincs ezekre válasza. Mindannyian a hitre vagyunk utalva. S nincs olyan ember, aki elmondhatná, hogy ő teljes bizonyossággal tudja a választ a végső kérdésekre. Legfeljebb olyanok vannak, akik azt mondják: „Engem ez nem érdekel, csak az itt és a most”. Pedig ezek a kérdések hozzátartoznak a Homo sapiens természetéhez. Kitüntető nevünk ugyanis arra utal, hogy embervoltunk tartozéka a „transzcendens tekintet”. Ez az én kedvenc kifejezésem. Mert nem az eszközhasználat és nem a két lábon járás által lettünk emberekké. Nem ez különböztet meg bennünket az állatoktól, hanem a „transzcendens tekintet”. Akkor is, ha tudatosan megtagadjuk, ha lesütjük a szemünket és csupán a földre nézünk, ha csak a „földiekkel játszunk”, lemondva az „égi tüneményekről”, mert ezáltal a tagadás metafizikájának tanúi lennénk. Megtehetjük, de ezzel nem adhatjuk föl a „hit állapotát”. Mert az ateista is hívő, csak ő másban hisz. Például a teremtő Semmiben, amely egyúttal a világ és az ember végét is jelenti.

Kedves Endre! Ebben a mi világunkban nincsenek „hívők” és „nem-hívők”. Aki azt mondja, hogy ő semmiben sem hisz, az valójában a Semmiben hisz. S ehhez nagyobb hit kell, mint a keresztényeké. Újra csak azt írhatom: ebben a világban csak hívők vannak. Pontosan úgy, ahogyan Pál apostol megfogalmazta: „A hit állapotában élünk”. És ez a földi létben nem átmeneti állapot, mint a várandós anyáké. Hasonlat kell? Nem baj, ha kicsit talán a romantikát idézi? Képzeld el egy kiégett vulkán nagyon mély belső alapzatát, de lakótérrel, amelyben van fű, fa, virág, állat és ember, vannak vizek és hegyek, van napfény és sötétség. Japánban is található ilyen vulkanikus sziget. Hegykaréja is van, de azt nem veszi körül olyan égbe nyúló síma és meredek, kör alakú sziklafal, amelyen teljes képtelenség áthatolni. Az elképzelt zárt élettér lakói csak találgathatják, mi van az égig érő sziklaövezeten túl. Hogy valamitől vagy valakitől valamikor mindez létrejött, arra gondolkodóik is csak következtetni tudnak. De közelebbi pontos és részletes válasz nincs számukra.
Hát ilyen a mi életünk idelenn, az égbe nyúló, megmászhatatlan sziklafal övezetében. Nincs kiút „a hit állapotából”. A tudomány képviselőinek sincs. Ami pedig ebben a legkülönösebb: ateista is csak hívő alapon lehet valaki. Szívesen fogalmazok úgy, hogy egy ateista rosszul fejezi ki magát, amikor azt mondja: „Én nem hiszek Istenben”. Így kellene mondania: „Én hiszek abban, hogy nincs Isten”. Amerikában már magától értődően beszélnek arról, hogy ennek vagy annak „ateista hite van”. És ez a pontos kifejezés. Mert sokak számára az ateizmus is vallás, annyira, hogy még „misszionáriusai” is vannak. A hit kényszerhelyzete ez. Hogy miért? Talán döntéseink és életformánk próbatétele. Jelen állapotunkban ugyanis a hitre vagyunk ítélve.
A halállal mindennek vége, gondolják sokan. S minderre könnyen rámondjuk, hogy „Milyen kár…”, vagy hogy „Ez van. Ezt kell elfogadnunk”. Csakhogy, ha gondolkodunk, akkor égbe nő előttünk az emberlét kérdőjele. Megoldatlan rejtvény maradna tehát mindaz a nagy kérdés, amire idelenn nem kapunk meggyőző választ? Végérvényesen megmaradnánk a hit állapotában, halálunkig, amellyel aztán mindennek vége? Csakhogy nincs olyan igényes gondolkodó, aki ne látta volna be, hogy akkor soha nem kapunk választ a végső kérdésekre. Mert ha az ateista Kornél a fél életét átvitatkozza testvérével, a hívő keresztény Imrével, hogy van-e Isten, vagy nincs, hogy van-e túlvilág, vagy nincs, a haláluk után pedig többé már nem derülhet ki, hogy melyiknek volt igaza, akkor az ember értelmes lénye ebbe belerokkan. Az ateista filozófus – a végső válasz híján – eljut létünk teljes képtelenségéig, ún. abszurditásáig. A keresztény teológus pedig belátja, hogy ez sehogyan sem egyeztethető össze a teremtő-, és még inkább a megváltó Isten valóságával. Mert akkor Isten becsapott volna bennünket. Akkor a végleges halál a gonoszok diadala és az igazak megszégyenülése volna. Hiszen a kinyilatkoztatás válaszáért megszámlálhatatlanul sokan adták oda életüket. Vérrel, vagy vér nélkül.   Ez a csalódás már a teológia abszurditását, teljes képtelenségét is jelentené.
Van a zeneművészetben befejezetlen szimfónia. Az irodalomban Dickensnek is van befejezetlen regénye, ahogyan Hölderlin drámája, az Empedocles szintén befejezetlen.   Mindez azonban még hasonlatnak is gyarló ahhoz képest, ami az emberi élet befejezetlenségét illeti, azzal, hogy a végső nagy kérdések a halállal megoldatlanok maradnának, ha létezésünk titka olyan rejtvényhez lenne hasonló, amelynek nincs megfejtése.
Alsós gimnazista voltam még, tinédzser, amikor faltam a cowboy-regényeket. Egyiket haza utazva is olvastam, de ott felejtettem a vonaton, amikor leszálltam. A legizgalmasabb résznél maradt abba. Mai szemmel nézve igénytelen tucat-regény volt, mégis évekig nem hagyott nyugton, hogy mi lett a vége. Álmaimban is kísértett. Szégyellnem kellene? Kezdem azt hinni, hogy ezt a nem éppen magas rendű, mégis nyomasztó hiányérzetet valamiért kaptam. Talán azért, hogy közérthetően érzékeltessem vele, mennyire nyomasztó a hit állapotába zárt földi létünk hiányérzete, a végső kérdésekre kapott végérvényes válasz nélkül. Mert ez azt jelenti, hogy befejezetlenül megyünk a halálba. Tizennyolc év filozófia-tanítása van mögöttem. Nem én találtam ki. Sokan belátták már ezt: írók, filozófusok, teológusok. Talán az a nehéz feladat, hogy miképpen fogalmazzuk meg. A halálunk nem pont, hanem kérdőjel.
Kedves Endre! Most jöttem haza a Farkasréti temetőből. Az nekem időnként különösen alkalmas hely a meditációra. Számos kiváló művészünk, írónk, költőnk sírhelye hordozza az üzenetet. S a fák, meg a csönd. Ez a válaszom a leveledre. Őrizd meg nyitottságodat továbbra is, és gondolkodj el azon, amit írtam. Baráti üdvözlettel, László