Az alábbiakban PS, a ma élő híres német filozófus, rövid F. Nietzsche Zarathusztra-replikája olvasható, archaikus, bibliai hangütésben (a ford.).

A modernség ezt jelenti: az evangéliumok változnak.  A rossz és jó hírek már nincsenek szilárdan a  helyükön. A szokáserkölcs meginog, az illendőség és az illetlenség helyet cserél. Ami ma még példakép lehet, azt folyamatosan új példaképekkel kell összemérni.  Az utánzás félreérthetetlenül minden résbe benyomul, a sikereket más ösvényekre tereli. A közgazdaságot, a sportot, a kultúrát, a társadalmat az irigység,  a féltékenység vágányaira.  A társadalom már nem egyéb, mint versengéseinek összessége.
Az évszázad igénye az övéivel szemben: vessétek alá magatokat vizsgáknak! Tegyétek az asztalra aktáitokat! Gyűjtsetek arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy igenis szükségképpen léteztetek. Lendüljetek bele, tegyétek fontossá témáitokat. Mert ne feledjétek,  csak a lendület  ereje segít  művetek létrehozásában!  Vegyetek részt a kísérletezésben, amely megmutatja, mi megy és mi nem. Ismerjétek el, hogy sok minden eleve kudarcra ítéltetett!  Kísérletté változott a világ, aki nem kísérletezik, nem jön a világra. Csak egyetlen hiba létezik: magatokat nem mutatni meg. A jövő szempontjából az okosság a következőt jelenti: a kísértésnek azzal állni ellen, hogy észrevétlenek maradtok.
Nietzsche Zarathusztrája ezen új világállapot nyelvi tükörképe.  Itt is, mint hajdan, a törvény és a szeretet a kísérletezés parancsa. Ne tévesszen meg titeket, hogy itt a kísérlet alkotást jelent.  A kötéltáncos szintén alkotó és bátor kísérletező. A bizonytalanságba merészkedik.  Lezuhanása egy mű aláírása és Zarathusztra munkatársának vallja őt.  Ezért mondja a próféta a kísérletezést hírül adó új szentbeszédeiben:
„ Az ember az állat és az emberfölötti ember között, a szakadék fölött  kifeszített kötél. Veszedelmes átmenet, veszedelmes vándorút, veszedelmes visszapillantás , veszedelmes borzongás és veszteglés.
Ami az emberben nagy,  nem egyéb, mint hogy  híd ő, nem  pedig cél; az emberben az szerethető, hogy átmenet és hanyatlás ő.”
A modernség a következőt jelenti: az embert megérinti a választás kényszere a változatlan életviszonyok  és a kísérletezés által fölfokozott élet között. Mindig annyi modernség van,  amennyi önkéntes vállalkozás a magasrendű kísérletezésre, mindez pedig ahhoz kapcsolódik, amit eddig a művészet értékmérőjének tartottak.  A modernség megalkotóinak  tanulmányozása a művészet  és irodalom történetével egyenértékű. Nietzsche ezt is prófétája útján közölte velünk. A kihívás ereje különbözteti meg az önkénteseket a vonakodóktól. A provokáció teljesíti be a szakítást azok között, akik állják a versenyt és azok között, akik hallani sem akarnak már a kísérletezésről.  Amikor a jövő emberének prófétája szavát az „utolsó emberek” közé veti, megnyilatkozásra kényszeríti a nem-utolsó embereket.  Amikor az utolsók egyetértenek a mondattal, hogy „utánunk mi magunk”!, akkor a nem-utolsók egy esztelen jelszó zászlaja alatt csoportosulnak: „utánunk a csillag”!
A modernség azt jelenti, hogy az emberben a káosz mérséklődhet.   A káosz egy különös meghatározása: mintha nem átfogó viszony volna, amelyben leledzünk, vagy amelyet meglovagolunk, hanem belső forrás, amelyről elmondható, hogy még nem  merítettük ki. Nietzsche először is maradéknak ítéli a káoszt. Kimeríthető lehetőségek halmazaként tekint rá. Értékként fogja fel,  amellyel szemben állást kell foglalnunk.  A káosz az a szörnyűséges hatalom, amellyel szemben  a személyek rendezettsége és végessége a feszültség állapotába kerül.  A magasztos káosz áthatja a szubjektumokat és emelkedetté teszi őket ezen állapot birtokában.  A szörnyűség önmagunkhoz való viszony, amelyet mi emberek különféle stílusban válaszolunk meg: , mint a rend őre, mint alvajárók, bűnözők, játékosok, művészek. Aki pedig veszi magának a bátorságot, hogy másokat a szörnyűséghez való viszonyukra emlékeztesse, az új típusú rendzavarónak minősül. „Bizony mondom néktek: Még a káoszt hordjátok magatokban.” Ki beszél így? Egy őrült, aki másokat rá akar beszélni, hogy költözzenek át a maga őrült világába? Valami metafizikai elégedetlenkedő, aki közönséget keres magának?  Megváltásra vágyakozó lélek, aki szenvedő társakat igyekszik bevonni a saját öngyógyító terápiájába?
A modernség  az alkotás körülményeinek vizsgálatát jelenti. ”Bizony mondom néktek, még a káoszt kell hordoznotok magatokban , ha táncoló csillagot akartok szülni.” Ez pedig magának az új esztétikának a hangja, ennek klinikai és romantikus pólusán.  Az alkotást viszont tévedhetetlenül szülésként képzelik el; a káosznak anyaméhül kell szolgálnia, amelyben a mű csöndesen, hangtalanul formálódik. E ponton Nietzsche a művészetek ginekozófusaként jelenik meg.  Alkotói érzékenysége a termékeny és terméketlen nők felé fordul.  A Baubotól  (mitológiai undorkeltő, magamutogató vénasszony, akit  Nietzsche Vidám tudomány c. művében mutat be – a ford.)tudja: alkotó a nő is, akinek megvan rá az oka, hogy titkait ne tárja elénk. A káosz legkedvesebb fia nem  a tagadás,  hanem a merészség ördöge. Az ő révén kerül a műbe minden, amivel eleddig nem kísérleteztek. Ugyanabba az anyaméhbe zseniesztétika, ginekológia, médiumizmus.
A modernség ezt jelenti: meg kell találnunk a kivételhez a szabályt.   Voltaképpen kik is vagytok, ha még káosz él bennetek? Gáz, ásító űr, alaktalan tömeg, sötét semmi. Szomorú fizikai  elképzelés, hogy mindebből csillagszülöttek jöhetnek világra.  Amikor Nietzsche táncoló csillagát a káosz fiának teszi meg, elismeri, hogy a legfinomabb lény otromba szülőktől származik.  A káosz mégis csillagszerű, mármint dionüzoszi elemként. Dionüzoszi: szétszaggatott, hasadt, dühöngve önmaga ellen forduló,  az  önmegkettőződés átkára ítélt. A szülés képessége a következőt jelenti: hogy egy szenvedéshez   bizonyos kifejezés világára van szükségünk. Mi menti meg a fölhevült életélményt önmagától? Csak egy megdicsőítő közegbe való fölemelkedés. A produktív káosz nem egyéb, mint a szenvedő és a formákat álmodó Isten. Vajon a tömeg nem nagyon okos-e, amikor az alkotó emberről hallani sem akar?  Az emberfölötti ember, a csillag, a vágy? –  Szavak egy életből, amelynek még szüksége van ilyesmire. Aki a boldogság feltalálói közé számít, már túljutott ezeken.
A modernség a következőt jelenti: legyetek bizalmatlanok a kommunikáció hazug képeivel szemben.  Zarathusztra érzi jól, hogy provokációja már az első szónál kudarcra ítéltetett. Azok között, akiknek büszkeségéhez szól, senki sem áll készen befogadni azt, amiről a beszélő azt állítja, hogy még létezik. Aki önmagához való viszonyt létesít a szörnyűségben, az nem táplálhat illúziókat  a prédikáció kimenetelét illetően.  Zarathusztra, akinek beszéde nem érinetette az utolsó emberek büszkeségét, megkérdi önmagától, vajon nem inkább érzékenységüket kellett volna megszólítania.  Most azt a beszédet kísérlik meg, ahogyan még senkihez sem szóltak. De vajon Zarathusztra nem túlontúl büszke-e ahhoz, hogy másodszor is kíséreljen szólni, mindenkihez ezúttal?  Bizony mondom néktek: még a másságot hordozzátok magatokban. Képézzetek különbséget önmagatokhoz viszonyítva és reménykedjetek tulajdon jövőtöket illetően. Egy kevés gonoszság, zavarosság, kiszámíthatatlanság a véletlenek tőkéje, amelyből következmény-véletlenek sarjadnak elő. De már látom, hogy eljön az idő, amikor már senki sem hordoz magában gonoszságot, zavarosságot, kiszámíthatatlanságot. A kiüresedett emberek korszaka akkor kezdődik, amikor a kiinduló véletleneket már nem lehet a következmény-véletlenekről megkülönböztetni. Sokkal többet cselekszenek majd, mint valaha, de  az alkotás kora immár lezárult.  Veletek elmúlik minden, ami a belső és a külső dolgok különbsége feltételéül szolgált. A gyarapodás története lezárul. Ha tovább lép, akkor már minden kívületek történik,  adattárolókban, hálókon, processzorokban.
A modernség a következőt jelenti: a próféciák önmaguk ellen fordulnak. Az előrejelzések vektorok, amelyek arról gondoskodnak, hogy valami más jön. Belső és külső színtereken egyaránt regenerálják a káoszt.  A cáfolatok ott formálódnak, ahol a bennetek lévő káosz alkotásának végét nyilvánvaló lehetőségként ítélik meg.  Mihelyt a csillag megjelenik, váratlanul ellenségei szolgáltatják a káosz bizonyítékát.

Forrás: Peter Sloterdijk: Ich sage euch: man muss noch Chaos in sich haben.  Der aesthetische Imperativ, 2014, 400 – 405 old.

_______

A kurzívan szedett részek a szerkesztő módosításai, tp