Az alábbiakban PS, a ma élő híres német filozófus, rövid F. Nietzsche Zarathusztra-replikája olvasható, archaikus, bibliai hangütésben (a ford.).
A modernség ezt jelenti: az evangéliumok változnak. A rossz és jó hírek már nincsenek szilárdan a helyükön. A szokáserkölcs meginog, az illendőség és az illetlenség helyet cserél. Ami ma még példakép lehet, azt folyamatosan új példaképekkel kell összemérni. Az utánzás félreérthetetlenül minden résbe benyomul, a sikereket más ösvényekre tereli. A közgazdaságot, a sportot, a kultúrát, a társadalmat az irigység, a féltékenység vágányaira. A társadalom már nem egyéb, mint versengéseinek összessége.
Az évszázad igénye az övéivel szemben: vessétek alá magatokat vizsgáknak! Tegyétek az asztalra aktáitokat! Gyűjtsetek arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy igenis szükségképpen léteztetek. Lendüljetek bele, tegyétek fontossá témáitokat. Mert ne feledjétek, csak a lendület ereje segít művetek létrehozásában! Vegyetek részt a kísérletezésben, amely megmutatja, mi megy és mi nem. Ismerjétek el, hogy sok minden eleve kudarcra ítéltetett! Kísérletté változott a világ, aki nem kísérletezik, nem jön a világra. Csak egyetlen hiba létezik: magatokat nem mutatni meg. A jövő szempontjából az okosság a következőt jelenti: a kísértésnek azzal állni ellen, hogy észrevétlenek maradtok.
Nietzsche Zarathusztrája ezen új világállapot nyelvi tükörképe. Itt is, mint hajdan, a törvény és a szeretet a kísérletezés parancsa. Ne tévesszen meg titeket, hogy itt a kísérlet alkotást jelent. A kötéltáncos szintén alkotó és bátor kísérletező. A bizonytalanságba merészkedik. Lezuhanása egy mű aláírása és Zarathusztra munkatársának vallja őt. Ezért mondja a próféta a kísérletezést hírül adó új szentbeszédeiben:
„ Az ember az állat és az emberfölötti ember között, a szakadék fölött kifeszített kötél. Veszedelmes átmenet, veszedelmes vándorút, veszedelmes visszapillantás , veszedelmes borzongás és veszteglés.
Ami az emberben nagy, nem egyéb, mint hogy híd ő, nem pedig cél; az emberben az szerethető, hogy átmenet és hanyatlás ő.”
A modernség a következőt jelenti: az embert megérinti a választás kényszere a változatlan életviszonyok és a kísérletezés által fölfokozott élet között. Mindig annyi modernség van, amennyi önkéntes vállalkozás a magasrendű kísérletezésre, mindez pedig ahhoz kapcsolódik, amit eddig a művészet értékmérőjének tartottak. A modernség megalkotóinak tanulmányozása a művészet és irodalom történetével egyenértékű. Nietzsche ezt is prófétája útján közölte velünk. A kihívás ereje különbözteti meg az önkénteseket a vonakodóktól. A provokáció teljesíti be a szakítást azok között, akik állják a versenyt és azok között, akik hallani sem akarnak már a kísérletezésről. Amikor a jövő emberének prófétája szavát az „utolsó emberek” közé veti, megnyilatkozásra kényszeríti a nem-utolsó embereket. Amikor az utolsók egyetértenek a mondattal, hogy „utánunk mi magunk”!, akkor a nem-utolsók egy esztelen jelszó zászlaja alatt csoportosulnak: „utánunk a csillag”!
A modernség azt jelenti, hogy az emberben a káosz mérséklődhet. A káosz egy különös meghatározása: mintha nem átfogó viszony volna, amelyben leledzünk, vagy amelyet meglovagolunk, hanem belső forrás, amelyről elmondható, hogy még nem merítettük ki. Nietzsche először is maradéknak ítéli a káoszt. Kimeríthető lehetőségek halmazaként tekint rá. Értékként fogja fel, amellyel szemben állást kell foglalnunk. A káosz az a szörnyűséges hatalom, amellyel szemben a személyek rendezettsége és végessége a feszültség állapotába kerül. A magasztos káosz áthatja a szubjektumokat és emelkedetté teszi őket ezen állapot birtokában. A szörnyűség önmagunkhoz való viszony, amelyet mi emberek különféle stílusban válaszolunk meg: , mint a rend őre, mint alvajárók, bűnözők, játékosok, művészek. Aki pedig veszi magának a bátorságot, hogy másokat a szörnyűséghez való viszonyukra emlékeztesse, az új típusú rendzavarónak minősül. „Bizony mondom néktek: Még a káoszt hordjátok magatokban.” Ki beszél így? Egy őrült, aki másokat rá akar beszélni, hogy költözzenek át a maga őrült világába? Valami metafizikai elégedetlenkedő, aki közönséget keres magának? Megváltásra vágyakozó lélek, aki szenvedő társakat igyekszik bevonni a saját öngyógyító terápiájába?
A modernség az alkotás körülményeinek vizsgálatát jelenti. ”Bizony mondom néktek, még a káoszt kell hordoznotok magatokban , ha táncoló csillagot akartok szülni.” Ez pedig magának az új esztétikának a hangja, ennek klinikai és romantikus pólusán. Az alkotást viszont tévedhetetlenül szülésként képzelik el; a káosznak anyaméhül kell szolgálnia, amelyben a mű csöndesen, hangtalanul formálódik. E ponton Nietzsche a művészetek ginekozófusaként jelenik meg. Alkotói érzékenysége a termékeny és terméketlen nők felé fordul. A Baubotól (mitológiai undorkeltő, magamutogató vénasszony, akit Nietzsche Vidám tudomány c. művében mutat be – a ford.)tudja: alkotó a nő is, akinek megvan rá az oka, hogy titkait ne tárja elénk. A káosz legkedvesebb fia nem a tagadás, hanem a merészség ördöge. Az ő révén kerül a műbe minden, amivel eleddig nem kísérleteztek. Ugyanabba az anyaméhbe zseniesztétika, ginekológia, médiumizmus.
A modernség ezt jelenti: meg kell találnunk a kivételhez a szabályt. Voltaképpen kik is vagytok, ha még káosz él bennetek? Gáz, ásító űr, alaktalan tömeg, sötét semmi. Szomorú fizikai elképzelés, hogy mindebből csillagszülöttek jöhetnek világra. Amikor Nietzsche táncoló csillagát a káosz fiának teszi meg, elismeri, hogy a legfinomabb lény otromba szülőktől származik. A káosz mégis csillagszerű, mármint dionüzoszi elemként. Dionüzoszi: szétszaggatott, hasadt, dühöngve önmaga ellen forduló, az önmegkettőződés átkára ítélt. A szülés képessége a következőt jelenti: hogy egy szenvedéshez bizonyos kifejezés világára van szükségünk. Mi menti meg a fölhevült életélményt önmagától? Csak egy megdicsőítő közegbe való fölemelkedés. A produktív káosz nem egyéb, mint a szenvedő és a formákat álmodó Isten. Vajon a tömeg nem nagyon okos-e, amikor az alkotó emberről hallani sem akar? Az emberfölötti ember, a csillag, a vágy? – Szavak egy életből, amelynek még szüksége van ilyesmire. Aki a boldogság feltalálói közé számít, már túljutott ezeken.
A modernség a következőt jelenti: legyetek bizalmatlanok a kommunikáció hazug képeivel szemben. Zarathusztra érzi jól, hogy provokációja már az első szónál kudarcra ítéltetett. Azok között, akiknek büszkeségéhez szól, senki sem áll készen befogadni azt, amiről a beszélő azt állítja, hogy még létezik. Aki önmagához való viszonyt létesít a szörnyűségben, az nem táplálhat illúziókat a prédikáció kimenetelét illetően. Zarathusztra, akinek beszéde nem érinetette az utolsó emberek büszkeségét, megkérdi önmagától, vajon nem inkább érzékenységüket kellett volna megszólítania. Most azt a beszédet kísérlik meg, ahogyan még senkihez sem szóltak. De vajon Zarathusztra nem túlontúl büszke-e ahhoz, hogy másodszor is kíséreljen szólni, mindenkihez ezúttal? Bizony mondom néktek: még a másságot hordozzátok magatokban. Képézzetek különbséget önmagatokhoz viszonyítva és reménykedjetek tulajdon jövőtöket illetően. Egy kevés gonoszság, zavarosság, kiszámíthatatlanság a véletlenek tőkéje, amelyből következmény-véletlenek sarjadnak elő. De már látom, hogy eljön az idő, amikor már senki sem hordoz magában gonoszságot, zavarosságot, kiszámíthatatlanságot. A kiüresedett emberek korszaka akkor kezdődik, amikor a kiinduló véletleneket már nem lehet a következmény-véletlenekről megkülönböztetni. Sokkal többet cselekszenek majd, mint valaha, de az alkotás kora immár lezárult. Veletek elmúlik minden, ami a belső és a külső dolgok különbsége feltételéül szolgált. A gyarapodás története lezárul. Ha tovább lép, akkor már minden kívületek történik, adattárolókban, hálókon, processzorokban.
A modernség a következőt jelenti: a próféciák önmaguk ellen fordulnak. Az előrejelzések vektorok, amelyek arról gondoskodnak, hogy valami más jön. Belső és külső színtereken egyaránt regenerálják a káoszt. A cáfolatok ott formálódnak, ahol a bennetek lévő káosz alkotásának végét nyilvánvaló lehetőségként ítélik meg. Mihelyt a csillag megjelenik, váratlanul ellenségei szolgáltatják a káosz bizonyítékát.
Forrás: Peter Sloterdijk: Ich sage euch: man muss noch Chaos in sich haben. Der aesthetische Imperativ, 2014, 400 – 405 old.
_______
A kurzívan szedett részek a szerkesztő módosításai, tp