Pap Krisztián: Galíciai éjszakák / Komáromi János író-újságíró az első nagy háborúban

Komáromi János (1890, Málca – 1937, Budapest) az egykori Budapesti Hírlap újságírója, szerkesztője, a két világháború közti időszak népszerű novellistája, regényírója. Komáromi 1914-ben éppen befejezte az egyéves önkéntesi szolgálatát, amelyet Tirolban, a császárvadászok között töltött, és kerül vissza Budapestre, amikor Szarajevóban eldördülnek azok a bizonyos pisztolylövések. Komáromi és a magyar főváros számára a nagy háború azzal a ,,feledhetetlen képpel” kezdődött, hogy a legelső honvédezred elindult a harctérre, átvonulva a városon, felvirágozva, lobogó zászlókkal, miközben eget verő kardalt énekeltek. ,,Volt pedig ez július 29-én vagy 30-án hajnalban. Akkor már egy hét óta szakadatlanul talpon volt minden ember a fővárosban. Ezen a virradaton magam ott ültem a New York-kávéház teraszán.” – írja A nagy háború anekdotái című gyűjteményes munkájában. Több akkori munkatársával közösen nézik az ezred vonulását és ,,halkan beszélgettünk, mert augusztus 1-én magamnak is indulnom kellett Tirolba.” A 2-ik számú császárvadász ezred központja Bozen volt, és amely ezred a világháborút az osztrák-magyar 4. (Auffenberg) hadsereg keretében kezdte meg.

    Indulás a frontra

Komáromi ezredét is rövidesen bevagonírozzák és Magyarországon keresztül megindítják dél-Lengyelországba, amely akkor az Osztrák-Magyar Monarchia Galícia tartományaként ismert. Az ekkor 23 éves újságíró számára egy életre meghatározó élménye lett a korábban ,,Gács” országként ismert és a Magyar Királysághoz tartozott tartományban hónapokon át zajló, fáradtságos és rendkívül véres, veszteség teljes harcok. Sok kortársával ellentétben neki sikerült túlélnie a harcokat, és az egyéb betegségeket, amihez igen nagy szerencse kellett, vele kapcsolatban a gondviselés valóban résen volt, mert a felvidéki születésű író ténylegesen hű krónikása lett az akkor átélteknek. Mert Komáromi szinte az összes novellás kötetében megemlékezik a Galíciában átéltekre, a számtalan elpusztult bajtársra és a kuruc regényeit leszámítva, alig van olyan regénye, amely nem az első világháborúhoz kapcsolódik. Ezen művei közül kiemelkedik az Északon ősz van c., amelyben regényszerűen, de újságírói pontossággal rögzíti a rettenetes ágyútűzben, ellenséges lövészárkokkal szemben végrehajtott szuronyrohamok lélekrázó hatásait, a kimerítő marsolásokat, a halálfélelem összes akkor átélt nyomorúságát.
A 2-ik számú tiroli császárvadász ezredet tehát a ,,legelső” tehervonattal vitték Galíciába augusztus 12-én a Brixeni állomásról a Brenner-hágón át, majd Innsbruck volt a következő állomás, ahol ,,tombolva” ünnepelte őket a közönség, aztán Linz, utána pedig Bécs volt a menetrend. Mint a Nagy riport – Húsz év múlva c. visszaemlékezésében írja, az akkori bakák nem titkolták, hogy ,,megindított bennünket az a szeretet és ragaszkodás, amellyel Német-Ausztria visszamaradó népe, de különösen az asszonyok és leányok vettek körül bennünket.” Azonban a komor gyanú már ott motozott bennük: ,,Mi, bármennyire takargattuk is, nem tudtuk elnyomni szorongásunkat: hogy voltaképpen búcsúznak tőlünk, mivel soha többé nem fognak látni ebben a földi életben.” Bizony, nem volt alaptalan ez a félelem, sokan, a legtöbben nem tértek vissza az első ezredekből. A halálfélelmet azonban egy időre mégiscsak elfedte valami, mert ,,ahogy Magyarországon fogadtak bennünket, arra nem volt példa még a világon! Így még nem indítottak háborúba katonafiúkat soha! A pozsonyi állomáson kint volt a fél város, adtak enni, adtak inni, virágokkal borítottak el s a tiroli német és olasz legények odavoltak ettől a soha nem látott elragadtatástól. Érsekújváron cigánybanda várt s így jött el a negyedik reggel, mely a Rákosrendezőn ért utol bennünket.”
A háborús eufória a legerősebben természetszerűleg Magyarországon és Ausztriában jelentkezett, s mint a szövegből kiderül, a magyaros temperamentum és búcsúztatás minden képzeletet felülmúlt. Ennyi évtized távlatából arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Szerbiával szembeni ellenszenv már nagyon mélyen lappangott az Osztrák-Magyar Monarchia népeiben – az oroszokkal szemben pedig még az 1849-es események is nagyon erősek voltak -, amely aztán párosult a trónörökös elleni merénylet okozta meggyalázott igazságérzettel, tehát valóban elementáris felszabadultság érzetet okozott a Szerbiai büntetőháború. De hogy az európai öntudat mennyire meg volt mérgezve a sajtó útján, azt mutatja, hogy a kezdeti háborús kedv mindenhol általánosságot nyert. Csak néhány jó szemű, gyarmati háborúkon edződött, tapasztalt katonai szakértő ismerte föl 1914 nyarán, hogy bizony ez a háború hosszú lesz és nem úgy fog zajlani, ahogy a többség elgondolja. Az egyszerű katonák végképp nem láthatták át a modern kor hadviselését, nagyobb baj volt, hogy a korabeli politikai élet, s főleg a magyar politikai radikális oldalak sem értették meg, hogy a lehető legjobban fölszerelt hadseregre van szükség, mert a nagy európai konfliktus kikerülhetetlen.
A tiroli katonavonat aztán csak tovább indult, rajtuk a végzetük felé száguldó császárvadászokkal, akiket teljesen lenyűgözött az a fajta lelkesedés, ahogy a magyar társadalom őket csatába küldte, indította. Mint Komáromi írja: ,,Az ujjongás, éljenzés és tombolás csak fokozódott, ahogy Miskolc felé zakatoltunk tovább. Füzesabonyban, miközben pohár sörre ugráltunk le a tehervonatból, elém botlott egy ráncos anyó, és míg a fejkendője csücskét harapdálva sírdogált, így szólt hozzám:
–    Fiam, fiam, hisz oly sokan vannak, hogy leszakad maguk alatt a föld!”
Miskolcról alig akarta őket tovább engedni az őket éltető lakosság, de menni kellett, amely után viszont Zemplén következett, és amikor az ember már azt hinné, hogy nem lehet fokozni a lakosság lelkesedését, hát téved, mert ,,e történelmi földön olyan fogadtatás következett, amelyet soha senki elfelejteni nem fog ama régi császárvadászok közül, akiket négy nagy esztendő hazahozott az isteni könyörület. A hírre, hogy tiroli császárvadászok közelednek, akik között sok-sok a magyar fiú, egész Szerencs, egész Patak az állomásra özönlött ki, Újhelyen pedig úgy vártak, hogy azt nem lehet elmondani. Szamorodni-borok voltak csapra ütve, a vármegye vezető urai az étteremben várták a zászlóalj tisztikarát, volt cigánybanda, voltak hazafias dikciók – németül, magyarul felváltva – elannyira, hogy vonatunk ötven perc helyett teljes két órát vesztegelt Zemplén székvárosában.” Igen, a boldog Nagy-Magyarország búcsúztatta így saját fiait, mert sajátjának érezték akkor a Monarchia minden nemzetiségű katonáját, aki a frontra ment. Elgondolható, hogy az a hadsereg, amelyik már előre ilyen megbecsülésben részesül, az nem fog szégyenszemre, megverve hazasompolyogni, ha van benne egy csöppnyi becsület. Galíciában azonban a k. und k. hadsereg egy sokszoros túlerejű, harctéri tapasztalatokkal rendelkező, kiválóan fölszerelt, s taktikailag gyakorlott orosz ellenséggel került szembe és egy rendkívül ádáz, egyenlőtlen küzdelem fejlődött ki már augusztus második felében.
Közeledve az ezeréves magyar határhoz a magyar önkénteseket csak elbúsította a gondolat, hogy nem saját földön kell harcolniuk, és rossz előérzetük igazolódni látszott, amikor a lupkovi alagúton ,,belébuktak” Galíciába. Mert ,,itt már olyan csönd fogadott, hogy beléhökkentünk. Senki nem jött ki elénk sehol, nem akadt egy szempár, amely biztatón, vagy részvéttel nézett volna utánunk még egyszer.” Galícia tartomány lakossága főleg lengyelekből, ruszinokból és zsidókból állt, de amíg a lengyelek és zsidók alapvetően semlegesen, vagy barátian néztek a Monarchia katonáira, addig a ruszofil lakosság természetszerűleg az ellenséget látta bennük és ennek megfelelően is viselkedtek, vagyis az egész tartomány ,,aláaknázott” volt. Napirenden volt a kémkedés és árulás, a merényletek, ennek megfelelően a kivégzések is.

Az első ütközet, amely majdnem az utolsó lett

A tiroli hadtest 2. ezrede Szambor várostól északkeletre, egy névtelen vasúti őrháznál kászálódott le a tehervagonokból, ,,s fél óra múlva már mentünk a szuroksötét nyárutói éjszakában, majd egy újabb félóra múlva letáboroztunk alacsony halmon, valami faluvégen, egy szélmalom alatt. Dideregve húztuk ki az éjszakát…” Még csak augusztus közepén járt az idő, de ott, Lemberg alatt már ekkor olyan hűvösek voltak az éjszakák, mint majd Magyarországon öt-hat héttel később. Komárominak a galíciai hadjárat négy hónapja alatt alig akadt olyan éjszakája, amit fedél alatt tölthetett. Két napig maradnak a nevenincs falu határában, amikor augusztus 18-án, I. Ferenc József születésnapján felsorakozik az ezred, amely előtt Brosch ezredes, egy ,,kemény, sőt könyörtelen katona, akiről köztudomású, hogy nem kedvelte túlságosan a magyarokat” rövid  beszédet tart:
–    Császárvadászok! Most már nincsen hátra egyéb, mint döntő módon megsemmisíteni a reánk acsarkodó makacs ellenséget! Hoch unser Kaiser, Franz Joseph der Erste! Hoch unser Vaterland. Österreich!
Brosch ezredes magyar utálatához még annyit had tegyünk hozzá, hogy bizony sok osztrák tiszt volt hasonló véleményen, de éppenséggel a világháború harcterein a magyar sorezredek által tanúsított kitartó önfeláldozást látva, lassan megváltozott a véleményük. Egy nappal korábban (augusztus 17-én) zajlott le a gorodoki-satanovi huszárkatasztrófa, amelynek híre meglepően gyorsan, Komáromi szerint ,,szájról-szájra” jutott el hozzájuk, amely hír érthetően nem a legjobb benyomást tette erre a harci tapasztalatokkal nem rendelkező ezredre. De így volt ez a Monarchia minden katonai egységével is, hiszen az 1878-as Boszniai okkupáció óta Ausztria-Magyarország nem vett rész katonai akcióban. Ez a hiányosság, és sok más, felszerelésbeli hiány, elsősorban a magyar honvédségnél, természetszerűleg rendkívül megbosszulta magát az oroszokkal és a balkán háborúkban friss tapasztalatokat szerző szerbekkel szemben. Azonban érdemes megjegyezni, hogy a számtalan előnytelen tényező ellenére, az Osztrák-Magyar Monarchia mégis képes volt túlélni nemcsak a gyilkos 1914-es évet, de még négy hosszú évig ki tudott tartani és az összes frontján győztes maradt, mert döntően sehol nem tudták megverni csapatait.
A ,,szörnyű” hírek persze terjedtek az egyszerű bakák között ,,melyeket a szakácsok terjesztettek leginkább”, mint Komáromi megjegyzi, eltelt egy hónap is, mire újsághoz tudtak jutni. Közben megindították az ezredét a lembergi országúton, miközben ,,esőben és szélben” marsolnak városokon, falvakon át, hogy a közeledő oroszokkal megütközhessenek. Hogy mennyire szoros bajtársiasság, és hogy milyen magas fokon volt a harckészség a sok bizonytalanság ellenére ebben a tiroli ezredben, azt jól mutatja Komárominak több váratlan megnyilatkozása, mint ez is: ,,Istenem, ha azok a katonák, az elsők és elszántak fel tudnának kelni harci sírjaikból! Az egész világot megvernék…” Csak hát a tíz napja tartó embertelen menetelések bizony ezeket a kemény fiúkat is kikezdték, pedig azok éppen, hogy csak bevezetések voltak a későbbi, őszi marsolásokhoz. Már ekkor sem volt sok idő megállásra, pihenésre és alvásra, hiszen az oroszok támadásban voltak, s igyekezni kellett eléjük. ,,Olykor, – írja ezekről az augusztusi menetelésekről – ha már véres lett a lábunk a bakancsban, lepihentünk a másodszori zöldbe hajtott réteken. S a fejünk abban a pillanatban rábukott a bornyúra…” és elaludtak, pedig ekkor már a távolban zajló ágyútűz dübörgése is fülükbe jut.
Átvonulnak Galícia fővárásán, Lembergen, amelynek magaslati dombját már több ezer katona kezdte kiépíteni védelemre. Augusztus 22-én kerekednek föl Lemberg alól és menetelnek tovább északi irányba végzetük felé, miközben folyton mardossa őket a gondolat, hogy ,,nem lehetünk már messze az első csaták színhelyétől.” Bármennyire is öntudatos, jól képzett katonákból is állt ez az ezred, a halálfélelem érzését nehéz volt elfojtani. Önmaguk felvidítására kitalálják, hogy hát az ezredtulajdonos, I. Ferenc József bizonyára ,,kedvelt császárvadászait nem engedi kitenni tűzveszélynek, hanem – mint a nagyvezérkar védelmére kirendelt alpesi ezred – Lembergben fogunk maradni véglegesen.” Ezt az információt aztán, mint hitelest adták egymásnak tovább, mely csöndes ujjongást váltott ki az ezredből, ami még akkor is tartott, amikor már régen maguk mögött hagyták Lemberget. Ferenc József bizonyára kedvelte császárvadászait, azonban tenni ő sem tehetett semmit, mert az oroszok ekkoriban minden erejükkel rázúdultak Kelet-Galíciára, és a Monarchiának minden rendelkezésre álló ezredét ellenük kellett harcba vetnie. Leszámítva a Szerbiába küldött hadosztályokat. Az oroszoknak ugyan, a franciákkal kötött katonai szerződések értelmében, Poroszországot is meg kellett volna támadniuk, de kezdetben nem ezt tették, s így egy több mint egymillió fős, első vonalbeli hadseregét a Monarchia ellen alkalmazta, amely sem számban, sem fölszereltségét tekintve sem tudott egyenrangú haderőt velük szembeállítani. Ráadásul, közben – óriási stratégiai hibát elkövetve – Szerbiában is megindították, illetve folytatták a hadjáratot.
Északon a Visztula és a Bug között megindult az osztrák-magyar 4., és délen a 3. (Budermann) hadseregek dühöngő csatája is, és a 2. tiroli ezred amolyan ,,mozgó” tartalék szerepét töltötte be, hogy szükség esetén bevetésre kerüljön, ez viszont sok meneteléssel járt. Menetelni kellett tehát az ismeretlenbe, a rövid éjszakai pihenőknél pedig fárasztó őrséget kellett adni. Ezekben a felfokozott érzelmű, félelmekkel átszőtt napokban, hetekben a fiatal lélek intenzíven szívta magába a külvilág benyomásait. ,,Az éjszakák voltak a legszebbek!” – állítja a felvidékről pestre került újságíró, mert mint elárulja: ,,Ezeken az éjszakákon szinte megállás nélkül előőrsön álltunk s vékony blúzainkban, ha összedideregtünk is a hidegedő éjfeleken, nem tudtunk betelni a galíciai éjszakák sejtelmes szépségeivel. Talán azért is, mivel akkor el voltunk készülve reá egytől-egyig, hogy néhány napon belül nem fogunk élni…” Miközben az éjszakai őrségen hallgatják a mindent betöltő tücsökzenét, aközben a látóhatár peremén már lángolnak a falvak, majorságok, csűrök, kazlak, búzakeresztek ,,és nincs senki, aki az oltásukra sietne”, mert mindenki elmenekült az első csaták színhelyéről. Nekik pedig másnap éppen oda kellett vonulniuk, mialatt ,,a nap rekkenően vert, a katonák lihegtek s már nem érezték a lábaikat. Csak húzták magukat nyomorultul.” Így vergődnek el augusztus 26-án Zsolkievig, ahol egész másnap fegyverben állnak, majd estére ,,úgy látszik, a legfőbb hadvezetőség döntött” sorsukról, mert megjött a parancs, irány: észak!
,,És akkor, augusztus 27-ikén délután hat órakor egy olyan mars kezdődött, amelynek csak másnap délelőtt féltizenkettőkor lett vége. Féltizenkettőkor azonban olyan szuronyrohamra indultunk, amely esti félnyolcig zengett a kiáltozástól, srapnellek csergésétől, gránátok vijjogásától s haldoklók jajgatásától.” Komárominak elhihetjük, de le is ellenőrizhetjük, hogy Zsolkiev és budynin-oszerdovi dombok között 52 km a távolság, s nem légvonalban, a helyszínre érve viszont azonnal indult az első roham. Előtte viszont ,,hajnalig mentünk vaksötétben, holtfáradtan, összeszorított fogakkal, ődöngve őserdőkön, ingoványokon, mély homokban és halálos neszben, egyetlen szót nem mukkanva. Még a szuronyok hüvelyét is fogni kellett, hogy ne koccanjon oda a tábori-ásó nyeléhez. Elmondhatatlan kínlódás volt az a menet! De lemaradni nem lehetett az őserdőben, mivel egyetlen lépést alig látott előre az ember s idejében figyelmeztettek mindenkit, hogy minden szempillantásban ellenségbe ütközhetünk.” Lemaradni, eltévedni azért sem volt tanácsos, mert gyakran megtörtént, hogy az eltévedt monarchista katonát a környékbeli ruszofilek, vagy orosz barát lengyel parasztok baltával verték agyon.
Aki már részt vett éjszakai túrán, az komolyabb málha és egyéb felszerelés nélkül is tudja, hogy ennél kimerítőbb erőpróba kevés van. A 2. tiroli ezred is ,,szörnyű szenvedések után” vánszorgott be Belsz városába, ahol különben a csodarabbi székelt, de megállni nem volt idő, mert a tisztek már sürgették őket ,,Tovább! Tovább!” kiáltásokkal. És a várost elhagyva felsejlett előttük a budynin-oszerdovi dombvonulat, miközben a morajló ágyúknak már a torkolattüze is látszódott. Fél aléltan vánszorogtak fel ezekre a dombokra és ,,déli féltizenkettő körül ott hevertünk Budynin falu fölött hosszú-hosszú rajvonalban, egy krumpli táblán. Egyszerre felkiáltott valamelyik tiszt: – Auf! – Talpra ugrottunk. És amint hátratekintettünk volna akkor az én Sima Gábor pajtásommal, elhűlve láttuk, hogy mögöttünk kilenc-tíz rajvonal állt fel ugyanúgy, a végtelenségig nyúlva ki jobbra és balra. S abban a pillanatban nem éreztünk többé kínzó éhséget, égő fáradtságot a tagjainkban, halálos álmosságot a fejünkben… Semmit!… Semmit!…”
Ha Komáromi János novellista, regényírói művészetét hasonlítanunk kellene valamely kortársához, akkor egyértelműen és talán meglepően, de Rejtő Jenő és Tömörkény István közé helyezhetnénk. Komáromi ugyan soha nem írt ,,ponyvát”, de a humor és a jól kidolgozott poén elválaszthatatlan részét képezte novelláinak, ha a téma megengedte, bár azok – és itt kapcsolódik Tömörkényhez – mindenkor reális eseményekhez kötődtek, és olyan emberekhez, akiket az író személyesen ismert nem pedig távoli tengerek, sivatagok valószerűtlen alakjaihoz. Ebből kifolyólag pedig feltétlenül a magyarságról szóltak. Ugyanakkor írói stílusa összetéveszthetetlen volt sajátos, gyors mondatzárásaival, amelyek egyéni magyar ízt adott műveinek. Ebben is tartjuk hasonlatosnak Tömörkény tömör, ropogós, jól záródó írásművészetéhez. A galíciai hadjárata során, illetve visszaemlékezéseiben is rendre feltűnt a szokatlan helyzetek humora, amiért – bár lehet, hogy tévedek, de vállalom – könnyen Rejtő előfutárának tarthatjuk. Mert például: ,,miután megéreztük, hogy elkövetkezett első csatánk pillanata, nem voltunk éhesek többé, noha tábori konyhát három napja láttunk utoljára és nem voltunk fáradtak többé, noha negyedórával előbb ötvenkét kilométeres mars után s annak minden utólagos kínjaival dűltünk le a krumpliföldre.” Szóval ezek után is ,,emlékszem, hogy mielőtt – karban tartott puskával – megindultunk volna első csatánkba, Sima Gábor komoly szóval fordult hozzám:
–    Hogy őszinte legyek, nem félek az orosz tüzérségtől. Július hó folyamán ugyanis egy cikket olvastam s épp a te lapodban, amely arról szólt, hogy az oroszok ágyúgolyói egytől-egyig homokkal vannak megtöltve…”
Elgondolhatjuk, amit az események meg is mutattak, hogy az orosz ,,ágyúgolyók” bizony nem homokkal voltak megtöltve, és ezt Komáromi se nagyon hitte: ,,Szorongva néztem előre… Mielőtt felelhettem volna Sima Gábornak, kivont karddal állt rajvonalunk elé a hadnagy, mely kilenc-tíz egymás mögé sorakozó rajvonal közül a legelső volt s annyit szólt felénk: – Vorwärts! – S megindultunk a legelőnek.” Vajon milyen volt ez az első roham egy újságíró szemével? Komáromi nem volt híve a túlságosan fennkölt szónoklatoknak, az elvont hősiességnek vagy valamiféle hamis pátosznak, ő a realitások embere volt, amely ha gyakran közelebb is volt humorhoz, mint az elvont eszmékhez, a valósághoz viszont eltéphetetlenül ragaszkodott. Szokatlan emberi hang volt az övé, amely azokban a hónapokban mind az itthoni, mind a külföldi sajtó lelkes, sokszor azonban a valóságtól elrugaszkodott hangjai közepette jelent meg a Budapesti Hírlapban. Tudta ő, hogy mi forog kockán, hogyne tudta volna, hiszen hűséges hazafi volt ő mindenkor, de látta, mert látnia kellett, hogy milyen árat kell fizetni a politikusok és az otthoni zsurnaliszták könnyelmű kiáltványai árnyékában.
,,Attól, hogy mit láttam magam körül, úgy emlékszem, mintha huszonhárom akkori esztendőmmel ott toporzékolnék most is a budynini mezőn fejvesztett kapkodással, de hogy mit éreztünk az alatt a borzalmas nyolc óra alatt, két szóval felelhetnék talán: ,,reménytelen lihegést”… Az életösztön minden kétségbeesésével szerettünk volna visszafelé futni, de a könyörtelen fegyelem mégis előrenyomott bennünket.” Akkoriban egy gyalogezred 4-5 ezer főből állt, tehát a tiroli hadosztály is legkevesebb 15 ezer katonája küzdött ekkor meghatározhatatlan nagyságú orosz erőkkel. A távoli orosz védvonal megrohamozása órákon át tartott az ágyútűzben, amelyeknek robbanásai ,,három emelet magasságig csapták föl a legelőt”, tehát gyakran földre kellett vetődniük, visszavonulniuk-rendeződniük és újra nekilendülniük a támadásnak. A nehézütegek tűzében az osztrák-magyar katonák sűrűn hullottak Komáromi körül, de az ellenséges védvonal mind inkább kivehetőbbé vált. ,,Soha nem voltam ijedős ember – jegyzi meg hősünk -, de abban az istene hagyott órában, mikor a világ leg árvájának (sic!) tudtam magamat, minden szempillantásban elfúlva lestem, mikor üt fejen vagy szíven egy golyó, avagy mikor repít száz darabba egy gránát.” Az augusztusi forróság elképzelhetetlen lázában ,,már nem vettük számon az idő múlását, csak annyit láttunk egyszer, hogy az orosz gyalogosok fej nélkül kezdenek menekülni hátrafelé.” Ezzel egyidőben az első rajvonalat utolérte a hátrább lévőek, és az ezredek összekeveredtek, miközben ,,búzakeresztek közt bukdácsoltunk s remegő, egymást biztató, ordítozó, kifúlt katonákkal volt tele a világ, mialatt tarlók és búzakeresztek reszkettek és táncoltak előttünk. A veszett ágyúzás miatt, de meg azért is, mivel magunk reszkettünk és táncoltunk szakadatlanul.”
És ebben a rémes kavarodásban, ebben a zavaros támadásban megtörtént, hogy a saját brixeni tüzéreik is beletüzeltek a tiroli hadosztályba ,,némi félreértésből”, mivel oly hihetetlen iramú volt a roham, hogy a saját katonáikat menekülő oroszoknak nézték. Ez veszélyes helyzetet eredményezett, mert a megzavarodott támadók hirtelen 2-3 km hosszan megfordultak és elkezdtek visszafelé menekülni, amit ,,még újabb fél perc” múltán az oroszok is észrevesznek, és kihasználnak. A helyzetet néhány altiszt és önkéntes lélekjelenléte mentette meg, akik ordítva figyelmeztették társaikat a veszélyre, meg is fordult néhány ember, akik aztán újabb társakat ragadtak magukkal és hirtelen újra az ellenségre vetették magukat. Ezek a valódi tűzkeresztségen átesett katonák aztán legázoltak maguk előtt mindent, a makacs orosz tüzéreket is halomra ölték, akik nem akarták sem megadni magukat, sem veszni hagyni ágyúikat.
El kell mondanunk, bár nem szívesen, de az igazsághoz tartózik, hogy Komáromi hadosztálya állt a következő ezredekből, a bozeni 2-ikból, a linzi 14-ikből, a salzburgi 59-ikből és a prágai 28-as cseh ezredből. Illetve állt volna, ugyanis a cseh ezred, – miközben a másik három megrohanta az orosz lövészárkot és tüzérséget, a ,,gyehennát”,- ez tartalékban maradt és a hasát süttette a napon. A csehek ezen, és ennél is súlyosabb magatartása az egész világháború alatt megfigyelhető volt, de köztudottan nem gyávaságból, hanem szakadár politikai ambíciók következménye volt.
A csatát megnyerték a tiroli ezredek, de borzalmas árat kellett érteni fizetniük. Komáromi visszaemlékezése szerint alig néhány százan élték túl azt a saját ezredéből. Amennyire röviden ír szerzőnk erről a csatáról, annyira meglepő, hogy közel nyolc órán át birkózott egymással a két ellenséges hadosztály. A túlélők fáradtságánál legfeljebb a megrendülésük volt nagyobb, amelyet csak fokozott a sebesültek és haldoklók jajgatása a kilométereken át húzódó csatamezőről. Mint Komáromi írja: ,,húsz év után is hallom ezt a jajgatást!” A tiroli 2. ezred az első csatájában közel kétezer sebesültet és halottat vesztett, ami a nem a teljes veszteséget jelentette, mert sokan fölépültek a sebesültek közül, mások megkerültek, de akkor is rendkívüli volt. Az alakulat idős parancsnoka, Alexander Brosch von Aarenau ezredes megrendülten járja be a csatateret és folyton ezt mondogatta maga elé:
–    Hol a császárvadászaim?… Hol a császárvadászaim?…
A bakák naiv reménykedésére jellemző, hogy a túlélők arról beszélgetnek tábori sátraikban, hogy egy ilyen győzelem után minden oroszok cárja bizonyára békét fog kérni. Másnap reggel ugyancsak ,,furcsán néztek össze”, amikor délkeleti irányból meghallották a váratlanul felzúgó ágyúk hangját. A háború folytatódott. Komáromi az anekdotákat összegyűjtő munkájában megemlít ezzel kapcsolatban egy történetet, igaz később, szeptemberben történt, amely szerint néhány tiroli baka, hozzájuk hasonlóan gondolkodva, el is indultak hazafelé, úgy-annyira, hogy csak Miskolc táján, a harangodi pusztán tartóztatta fel őket egy csendőrjárőr. Bizony nagyot néztek, mikor a parancsnok közölte velük, hogy még egyelőre csatázni kell egy keveset. És csatáztak is a császárvadászok úgy, hogy öt évvel később alig maradt meg ötven-hatvan azok közül, akik 1914 augusztusában érkeztek Galíciába.

Egy frontlógós megkerül és tovább menetel

Lemberg eleste után két nappal, szeptember 4-én el kezdett szakadni az őszi eső és négy héten át szakadatlanul esett, miközben a keleti mozgó háború hadműveletei megállás nélkül folytatódtak. Belsz városa alatt történt, hogy hősünk véresre masírozott lábaival nem bírta tovább, kezet fogott Sima Gábor önkéntes pajtásával, majd leült az útszéli fatönkre, miközben az ezred tovább menetelt. A közeli városka házai lángokban álltak, amelyek ily módon kiváló hátteret adott az éhségtől és a végtelen menetektől holtfáradt Komárominak, akinek ekkor már gondolatai sem voltak. Galíciában egy osztrák-magyar bakának egyedül bolyongani nem volt éppen életbiztosítás, mert az orosz érzelmű ruszinok igen könnyen végeztek az ilyen esetekkel. Azonban nem maradt sokáig egyedül, mert az éppen visszavonuló tüzérek szekereikről azzal ijesztgették, hogy ők a Monarchia utolsó katonái és utánuk már csak néhány ,,falka” huszár és az oroszok jönnek. Komáromi erre nyomban fölkéredzkedett az egyik tüzér kocsira, és ezzel két napig frontlógós lett. Ugyanis elszakadva a tüzérektől, Uhnovba érve Szeged környéki pékekbe botlott, akik jószívűségükben kocsijukra felengedték, és vitték magukkal az ismeretlenbe, miközben a kiéhezett huszonhárom éves baka ,,keréknagy” friss kenyerekkel tömte magát. A pékek szekéroszlopa előtt Ravaruszkánál állapodott meg, ahol már javában zajlott Auffenberg újabb csatája, innen gyorsan tovább is álltak, de a következő megállónál vége lett Komáromi szerencséjének. Magierovnál ugyanis a pékek parancsnoka, egy magyar ,,rittmájszter” kiszúrta és nyomban kérdőre vonta:
–    Hé, önkéntes, hát te mit lógsz itt, amikor Ravaruszkánál Auffenberg őexcellenciája a döntő győzelmet akarja kiforszírozni? Hát nem tudod te, hogy minden lógósnak huszonnégy órán belül csatlakoznia kell a legközelebb eső gyalogos csapattesthez?
Hősünk nem tehetett másképp, gyalogolhatott vissza Ravaruszkába, amelynek vásárterén ,,fejszédítő” kavarodást talált, mert ,,akit csak láttam, menekült, avagy kapkodva készült menekülni, mert az ellenség súlyos gránátjai akkor már sátáni tűzzel árasztották el ezt a boldogtalan városkát.” A város egyfajta hadtáp végpontként is szolgált, mert az egyik kertben toronymagasra felhalmozva állt uniformis, felszerelés, fegyver. Ezt az alkalmat a magára maradt baka sem hagyta ki, és új katona gúnyába öltözött, és új fegyvert is választott. Elgondolható, hogy a hetek óta viselt, mosatlan ruhából kibújni és tiszta újba belehelyezkedni mennyire kedélyjavító lehetett. Azonban a lesújtó hírrel is szembe kell néznie, mivel kiderült, hogy a tiroli császárvadászok 2-ik ezrede nincs többé. Azt az éjszakát követően, amikor Komáromi kidőlt a sorból, az ezredet a huicei erdőségek és ingoványok között két orosz hadosztály rohanta meg és ,,tökéletesen megsemmisítette”. Az amúgy is súlyos veszteségeket szenvedett ezred természetszerűleg az utolsó emberig küzdött, nem adták meg magukat, így elesett az idős ezredes és az összes tiszt, altiszt és a többi császárvadász, hogy alig néhányan menthették meg életüket. ,,Az ezredzászló is odaveszett” – kiált föl Komáromi visszaemlékezésében, és valóban a legritkább esetben fordult elő, hogy a Monarchiának egy ezrede ilyen totális módon pusztuljon el.
Komáromi nem tehetett másképp, a rommá lőtt Ravaruszkában megkereste az első magyar alakulatot, és jelentkezett szolgálatra. Ez az alakulat az ungvári-munkácsi 11-ik gyalogezred első menetzászlóalja volt, amelynek parancsnoka, Petrovay László főhadnagy kérdés nélkül, a következő szavakkal fogadta be:
–    Állj be a sorba, testvér!
Szeptember 11-én Ravaruszka körül egyre vadabbul dühöngött a csata, szerencsére Petrovay zászlóalja a ,,csatakörzeten” kívül kapott védelmi feladatot, ezért leszámítva néhány nehéz akna becsapódását, nyugalomban voltak. Négy nap elteltével a csata eldőlni látszott, az oroszok javára, szükségessé vált a visszavonulás, ámde Komáromi századát elfelejtették erről értesíteni. A visszavonulásra a megbeszélt jel az volt, ha a század lövészárkától balra kigyullad egy szénakazal, ám ez a kazal nem gyulladt ki a megadott időre. A hadsereg roncsai már elvonultak, miközben a század lemaradt, és az előretörő oroszok túlhaladtak rajtuk. Aztán észbe kaptak, és nagy rémülettel rohantak a hadsereg után, amely menekülés egyben az első nagy őszi visszavonulás is lett ,,melynek csak a Dunajec mögött szakadt vége, amikor már dérben reszkettek a mezők.” Ugyanakkor ömleni kezdett az őszi eső, amely valóságos sártengerré változtatta a galíciai földutakat, tovább nehezítve az amúgyis nyomorúságos visszavonulást. Komáromiék ,,lebukott fejjel, marsolás közben szundikálva” botorkáltak délnyugatnak, nagy erdőkön keresztül, ahol ,,elhullt lovakkal, szétlőtt tehergépkocsikkal találkoztunk s ha néha fölrepedtek a felhők, és elmaradt a rengeteg, láttuk, hogy tőlünk jobbra és tőlünk balra teméntelen katona hömpölyög délnyugati irányba.” Erőltetett menetben voltak ,,holtfáradtan, félálomban s ordas éhesen és olyan nyomorult hazavágyakozással, hogy majd a könnyünk serkedt ki.” Ekkor az egri 61-ik közös gyalogezred nyomában bukdácsoltak. A szakadó esőben folytatott egész napos menetnek éjfél körül lett vége, amikor parancsot kaptak, hogy lefeküdhetnek a mezőn. A katonák gondolkodás nélkül dőltek el aludni, beletoccsanva a mély sárba, miközben zuhogott az eső. A hangulat érthetően kritikán aluli volt. Alig negyedóra múlva aztán újra föl, és ,,sárban és dágványban megfeneklett trénkocsikat, ásítozó ágyúkat hagytunk el az útfelén s mentünk-mentünk már nyugat felé” alvás és élelem nélkül. A Monarchia leghátul cammogó foszlányai közé tartozott az ő szakaszuk, amelyet az elülső orosz lovasok általi elfogás réme is fenyegetett.
Miközben Komáromi és társai a ,,világárvájának” érezték magukat ,,félig eszmélet nélkül”, akikben már csak ,,a szörnyű katonai fegyelem és katonai tisztesség érzése” tartotta az öntudatot, de végül mégis sikerült átvánszorogniuk a San-hídon, amelyet tíz perccel később levegőbe is röpítettek. De itt sem volt megállás. Radymnóig mennek, amely Przemysltől északra van néhány kilométerre, ahogy ,,bőrig vizesen s a kimerültségtől reszketve” várakoznak, közeledő kozák lovasokkal ijesztgetik egymást. Több órás kényszerpihenő után, melyet őrségben kellett tölteniük, újra megindulnak, az eső is elállt, ezért sikerült úgy-ahogy megszáradniuk, ráadásul ,,megesett a többé nem hitt csoda, hogy miután hetven órája nem hunytuk le a szemünket” parancs érkezett, hogy az országúttól jobbra ledűlhetnek a mezőn. A mintegy nyolc órás ájult alvás elteltével néhány keményebb altisztnek kell őket felvernie, hogy folytathassák útjukat. A fáradtságnál már egy nagyobb probléma jelentkezett, az hogy negyedik napja nem láttak betevő falatot, ekkor már viszont Przemysl várkörzetében járnak, ezért rövidesen le is táborozhatnak, megebédelhetnek. Itt beérik a korábban elszakadt 11. honvédgyalogezredet, és Petrovay főhadnagyot. Komáromi ekkor hallja először Gyóni Géza nevét, és annak szívbemarkoló versét:

Lángoló vörösben        Kinyílik-e még rám
Lengyel hegyek orma…    Egy kis ablak szárnya?
Látlak-e még egyszer        Meglátom-e magam
Szülőfalum tornya?        Egy szelíd szempárba?

Mint hősünk az eset után húsz évvel később megjegyzi: ,,Abban a pillanatban leesett a feje valamennyiünknek…” mert az esti tábortüzek fényében ,,majd a színünk szakadt meg a hazavágyakozástól…” illetve még valamitől, a végső menedéket jelentő, otthon várakozó mennyasszony viszontlátásának reményétől. De Przemysl várában kerül hosszú hetek után először magyar újság is a bakák kezébe, amiben viszont nincs túl sok örömük, mert ezek a lapok bizony erős túlzásokkal voltak teli. A gyakorlott újságíróból azért kitör a szakma és a kollegialitás mikor megjegyzi: ,,Igaz-igaz: a haditudósítók nem voltak hibásak mindenben, mindazáltal nem fojthatom el azt a bátortalan felfogásomat, hogy elvetették a sulykot. Hiszen bizonyos, hogy a nemzet ama kétségbeesett napjaiban lehetőleg biztató hangon kellett írniok. Helyes volt ez nagyon!” Ezzel együtt azonban azt is meg kellett állapítaniuk, hogy a legtöbb haditudósítónak fogalma sem volt arról hogyan folyt le egy-egy ütközet. ,,Az újságokból a végeláthatatlan győzelmeken kívül nem is tudtunk meg egyebet…” állapítja meg Komáromi, illetve valamit mégis, mert az kiderült, hogy a hadvezetőség téliháborúra kezd felkészülni. Erre a hírre ugyancsak szomorúan horgasztották le fejüket az addigi viszontagságokat túlélt honvédek, mert ezzel a hazakerülés beláthatatlan messzeségbe került.

Északon ősz van, téli hideg és halál

Hat hét – ennyi telt el a budynini krumpliföldön végrehajtott gyalogsági roham óta, és ezen idő alatt ,,hányódtunk szélben és esőben, aludtunk a szabad és sáros mezőkön, bajtársaink fele nem élt már s tudtuk, hogy előbb-utóbb minekünk is ez lesz a végünk.” Ellenben teljes bizonytalanságban voltak a hadicélok és eredmények felől, csak ,,meneteltünk az embertelenség legvégső határáig s éheztünk, mint a kivert kutyák.” A sapka, a ruha már elrongyolódott, a bakancsok talpa lyukasodni kezdett az állandó meneteléstől, nem csoda, ha úgy érezte magát mindenki, mint a kivert kutya. És ezen ,,vánszorgások” közben azért a messzeségben ,,föl-föl tünedeztek elvétve Nagy-Magyarország határhegyei, a Beszkidek… S valahányszor megláttuk azt a távoli hegyvonulatot, a két karunkat tártuk volna feléje, szívszakasztó hazavágyakozással, ha nem restelltük volna egymás előtt.” Közben a romló hadi helyzet ekkor már megkövetelte a póttartalékosok behívását is, ezért az ezredekbe számos néptanító került, akik friss erőt, új lelkesedést hoztak magukkal.
Huszonnégy órás pihenő után Komáromi zászlóalja újra fölszedelődzködött, és elhagyta Przemyslt, amelyet rövidesen körbekerítettek az orosz csapatok, és megkezdődött az erődrendszer első ostroma. Miközben a bakák nekilendítették súlyos bakancsaikat a galíciai országútnak, hullni kezdett az eső ,,hidegen és szomorítón”, s ettől kezdve ,,tizenhárom teljes napig meneteltünk Nyugat-Galíciának, némi rövid pihenőktől eltekintve”. A tábori konyha hol megjelent, hol meg eltűnt napokra, ilyenkor pedig azt ettek, amit találtak. Komáromi megemlíti, hogy a katonák ,,legkitartóbb” bajtársa a pipája volt, illetve a pipafüst, melytől ,,elhagytak összes szenvedéseink emlékei s újabb reménykedésre gyulladtunk tőle.”
A háború egyik váratlan fordulatai közé tartózik találkozása menyasszonyának nagybátyjával szeptember 27-én, a Gromnik nevű község alatt, s miközben a megindultságtól alig jutottak szóhoz, azért megállapították, hogy ,,mind a ketten lesoványodtunk, akár a konflislovak…”. A nagybáty rövidesen elesett a határhavasok között ,,roham közben kitárt karral bukva bele a hóba, szorongatott hazája védelmében.” Ugyanezen a szeptember 27-ei napon Komáromi zászlóalja egy Koncycka nevű faluban állapodott meg, ahol sikerült hat nap pihenőre szert tenniük, amely alatt beérkeztek az utánpótlások, kiegészültek a megtépázott ezredek. Innen október 4-én indultak meg újra északkeleti irányba, Tarnovnak, hogy ,,akár” Kievet is bevegyék, ami nagyjából két hetes megállás nélküli menetelést jelentett. Húsz évre visszatekintve is megjegyzi az egykori önkéntes baka, hogy a tényleges és tartalékos honvédtisztek tömegesen pusztultak a fronton, a legénységgel együtt. Velük kapcsolatban Komáromi külön felhívja a figyelmet: ,,ezek a tisztek nem csupán a vezetőink voltak a legsúlyosabb helyzetekben, hanem a gondviselőink, bajtársaink és testvéreink legnyomorultabb óráinkban. A háború harmadik hónapjában minálunk is közkézen forgott egy müncheni élclap, mely (rajzban!) fejetlen figuráknak tüntette föl a monarchia tisztjeit s különösen a főbb tiszteket… Nem igaz! Nem igaz!… Hetek óta forogtam már magyar honvédtisztek között, mint az őszi levél s bizonyság vagyok reá, hogy ezek a tényleges és tartalékos tisztek mindig a leg élen voltak, szenvedtek, koplaltak, lelkesítettek, bíztattak bennünket és meghaltak egyetlen szemrehányó szó nélkül.”
Két hét menetelés következett, zavaros két hét a ,,felcsappanó sárban”, távoli ágyútüzek villogásában, egyre fokozódó szélben, mind ,,setétebb” felhők alatt és a fákon már egyetlen levél sem árválkodott. Benne voltak a legkétségbeesettebb őszben, amikor a nyirkos ködök miatt már a Kárpátokat sem tudták kivenni a távolban. Jobb híján a hadtest énekelt (,,Hideg szél fúj, édesanyám…”), mert hősünk ekkor már a híres kassai hadtest kötelékébe került, mint a 9-ik századbeli és ennek a sok harcot kiállt, tetemes veszteségeket elszenvedett csapatköteléknek a keretében marsolt ő is a halál elé. Jeges szélben, lábszáraikon csattogó szakadozott, vásott katonaköpenyben, a halálra szántak fásultságával. Amerre az útjuk vitt, ott friss honvédsírok kisérték őket, egyre közelebbről hallatszottak a gépfegyverek zaja, a bakák pedig kicserélték egymással az otthoniak vagy kedvesük címét, ha el találnának esni, legyen, ki értesítse őket. Így tettek minden csata előtt.
Október 17-én a Szan-parti Rudnik városka előtt a homokos talajba ásott lövészárokban várakoztak a 9-esek, többnyire térdüket összekulcsolt kézzel dideregve a hideg szélben. Közel hat napig várakoztak itt, miközben hallgatták a közeli ágytüzet és figyeltek a visszafelé vánszorgó sebesültek százait. Az egyhangú várakozást egyedül a járőrvállalkozások lehetősége szakította meg, amelyet hősünk kezdetben szívesen elvállalt, de aztán ettől is elment a kedve, mikor egyre-másra halott bajtársai tetemén kellett átugrálniuk, miközben ellenséges golyók csattogtak a fejük körül. A századot október 24-én este parancsolták előre a rajvonalba ,,fülsiketítő puskázás és ágyúzengés” közepette. Itt már olyan közelről hallatszott az ágyúpárbaj a magyar és az ellenséges ütegek között, hogy egymás szavát se értették. A légnyomás olyan erejű volt, hogy egy-egy felettük elzúgó gránát felverte köröttük a lövészárok homokját. Veszett harc folyt, ők is folyamatosan tüzeltek fegyvereikből. Még aznap este szuronytámadásra kellett menni este nyolc körül, bele az éjszakába, a legnagyobb harci zaj keltette égzengés közepette. Soha olyan fejetlenséget! – emlékszik vissza az egykori frontharcos, mert a rosszul előkészített gyalogsági támadás teljes kudarcba fulladt. Az egység szétesett, volt, aki tovább ment a vaksötétben, volt, aki visszahúzódott. Sokan elestek, sokakról semmi hír nem maradt. Végül, aki tudott az hanyatt homlok menekült, kapkodva és rémülten a közeli erdőbe.
,,A megtépett ezred október 27-ik napján az őszi erdőkben pihent, messzebb Rudnik megett. A Szan szélén esztelen csata tombolt. Hideg eső szemetelt, a lengyel szélben különös zúgásba kezdtek a fák, amelyek ágain csak itt-ott fityegett már egy-egy összezsugorodott levél.” Komáromi ekkor a Budapesti szerkesztőségére gondolt, amely már hat hete nem tudott felőle semmit, ezért leheveredett a sátra előtti avarra és levelet írt a ,,kartársaknak”, a levél címe ez volt: ,,Északon ősz van”.
Hősünknek ezt az írását nagyban motiválta, hogy odahaza a haditudósítók ,,komisz győzelmekkel halálra fárasztottak már mindenkit”, mert, hogy nem tehettek mást, a háborús lelkesedést kötelességük volt fenntartani, akár csúsztatások árán is. De egy frontkatonának, aki mellesleg újságíró is, nyilván szúrta a szemét a lapokban olvasottak és a valóságban átéltek közötti ellentmondás, ezért Komáromi mindössze annyit tett, hogy a háborús hétköznapok körülményeiről írt. Arról, hogy ,,felettem eső szemetel, hárfázik a hideg szél s az erdők fái lengve bókolnak a szélben”, és mintegy mellesleg megemlítve, hogy bajtársai közül egyre kevesebbet lát viszont élve. Ez bizony már a kiábrándultság, a holtfáradt, végletekig kimerült baka hangja volt, akinek már ,,olyan egyre megy” minden. A hadikrónikássá vedlett újságíró leplezetlen őszinteséggel foglalta össze a vele és társaival történteket, a napokon át tartó verekedést, hogy ,,áztunk, sorunk ritkult, szürkületkor fáztunk, előttünk, megettünk s a fejünk fölött pedig dum-dum csattogott, srapnel és gránát rengette a menyboltot vagy szántotta a földet. És soha-soha meg nem inogtunk, mindig csak rohantunk, csúsztunk, rajtá!-t és hajrá!-t kiabáltunk s mindig csak előre.”
Számba vette ekkor az összes várost és falut, melyeken a háború vihara keresztülrángatta és minden helységnévhez valamilyen viszontagság, gyötrelem tartozott. Érzi az idő múlását, hogy alig négy hónap alatt mennyi szenvedést látott és élt át, miközben ,,november lesz, ősz van, a lengyel erdők rejtelmes zúgással hajlongnak a szélben s megindul rá a levelek zörgése, melyek szelíd takarót hintenek a sovány földre, bokrok tetejére s a magyar bakagyerek fejére…”. A hónapokon át szabadég alatt élő, lankasztó napsütésben és még hervasztóbb esőben erőltetetten masírozó honvédból kitör a halálfélelem: ,,Oh, fiúk, kolléga urak, közeleg a tél a maga halált-lehelő dermetegével, egyhangú hóbuckáival s igen-igen messze még a március, melyet tán sohse fogok megérni, mint annyi-annyi kenyeres pajtásom”. Ugyanakkor valamiféle belenyugvás is megfigyelhető ebben a levelében: ,,Egyelőre csak megvagyok bakancsostul, szuronyostul, már este van, s míg ezt a pár sort rovogatom összecsapott sátramban, küszködő gyertyavilág mellett, s míg előttünk két-három kilométerre új csapataink indulnak rohamra… Rágyújtok hát kis hadipiámra, pontot csinálok s béfordulván baloldalamra, magamra húzom a pokrócot. Jóéjszakát, kolléga urak!”
Az Északon ősz van című írás tárca alakban jelent meg 1914 novemberében a Budapesti Hírlapban, a szerkesztőség külön napihírben hívta föl rá a figyelmet, de különös utózöngéje is volt ennek a Komáromi írásnak. A szerző már sebesülten feküdt a kórházban, amikor minden felől azt a hírt kapta, hogy írása nyomán ,,százan és ezren sírtak föl Magyarországon”. Mert, mint írja a szerző: ,,Minden szerénységemmel és emberségemmel hiszem ma is, hogy – magyar részről – ez volt a világháborúban az első emberi hang…” Kétségkívül így kellett lennie.

Az utolsó roham a kórház előtt

De a viszontagságoknak még nem volt vége az ifjú újságíró számára. Október 31-én éjszakáján ,,sikongó szélben, ellenséges tűzben és halálos fáradtan” beértek Niszkó faluba, és annak keleti oldalán lévő lövészárkokban kellett Komárominak és három századnyi legénységnek elhelyezkednie. Ekkor történt meg újra az a szerencsétlenség, hogy miközben a három század minden embere mélyen aludt, aközben az ellenség áthaladt fölöttük, és befészkelte magát a faluba. Az elaludt egység csak hajnalban eszmélt föl arra, hogy az ellenség kezdi fölgyújtogatni a falu házait, vagyis hogy súlyos veszedelembe kerültek. A faluból előzőleg kivont osztrák-magyar erőket a falu mögötti vasúti töltés mögé vette vissza a hadvezetés, tehát odáig kellett átverekedni magukat a lemaradóknak. Ez a három századnyi katona, szemben az ismeretlen nagyságú ellenséggel, azonnal megrohanta a falut, hogy átverekedjék magukat rajta. Órákig tartó, eszeveszett és kétségbeejtően véres harc bontakozott ki Niszkó utcáin, miközben égtek a házak, tüzérségi tűz érte a falut és a helyzettől megrémült ellenfelek testközelből ölték egymást. A három századból, mintegy kétszázhetven emberből talán hetven embernek sikerült átverekednie magát a saját csapatokhoz, a többi fogságba esett, vagy meghalt.
A vasúti töltés mögött szorongva kucorgó katonákat egy jól elhelyezett orosz géppuska fogta le, hogy mozdulni sem bírtak. A háború újabb különös fordulatának lehet tekinteni, hogy ezt a veszedelmes géppuska fészket végül azon ágyú ,,két mesterlövése” pusztította el, amelynek tűzmestere éppen Komáromi testvéröccse volt.
A cári orosz hadsereg létszámfölénye 1914 októberének végére újra érvényre jutott, ezért az osztrák-magyar vezérkari főnök Conrad von Hötzendorf november 2-án másodszor rendelte el csapatai számára az általános visszavonulást a Kárpátokba és Krakkó körzetébe. Ez a parancs Komáromiékhoz november 3-án hajnalban érkezett meg, nekik nyugati irányba, Krakkó erődövébe kellett végrehajtaniuk a visszavonulást, hanem ekkor már ,,havas felhők borították az eget s dér remegett a novemberi mezőkön”. Tíz napon át jeges szélben tartott a libabőrös, rosszkedvű visszavonulás, amíg bevánszorogtak Krakkó egyik külvárosába. A lengyelek szakrális fővárását ekkor három oldalról özönlötték körül az orosz hadak, a zűrzavarban Komáromiék egysége is napokig tekergett a várkörzetben, amíg megfelelő helyre tudták őket irányítani, végül a várostól északra lévő Maszkov fölé kerülnek, az orosz-lengyelországi falu védelmére. Innen indulnak szuronyrohamra november 18-ának hajnalán, de a sűrű ködben nem ismerik ki magukat, mire ,,az ellenség egyszerűen lekaszált a gépfegyvereivel.” Tíz percen belül az egység minden második embere elesett. A megmaradt túlélők rémült kapkodásban menekültek a faluhoz, ahol beásták magukat, és öt estén keresztül vágyakozva nézhették az odaszüremlő Krakkói külváros lámpafényeit.
,,Nehéz, igen nehéz sorunk volt mindenképpen!” – jegyzi meg viharvert hősünk, mert nem csak a dermesztő hideggel, a legyengült szervezettel, a túlhajszolt lélek kétségbeesettségével kellett szembenézniük a maradék túlélőnek, de még a nehéztüzérség szakadatlan bömbölését is hallgathatták. Tudták jól, hogy még nincs vége a játéknak, hiszen az oroszok ott voltak nem messze, legalább háromszoros túlerőben, két, egymás mögött húzódó lövészárokban. Az utolsó roham még hátra volt. November 23-án a század kettős szuronytámadásra indult. Némi meglepetésre ugyan, de sikerül is elfoglalniuk az első árkot, de miközben egyes honvédek foglyokat terelgették hátra, megjött az újabb könyörtelen parancs: – Előre! Az oroszok ekkora már jócskán fölébredtek, és a keményen kiépített állásaikból minden fegyverükkel ,,seperni” kezdték Komáromi századát.  ,,És mi mégis nekimentünk az orosznak… Hanem azt a rohamot soha nem felejtem el, amíg csak tart szánalmas földi életemből!” – jajdul föl húsz év távlatból szerzőnk. Újra eszeveszett képek és hangok kergetik egymást a roham alatt, mert látni a ,,szélben repkedő köpönyegű, kiáltozó honvédeket” mialatt azok sebesen rohannak északi irányba át a göröngyös szántáson, de látni a fölbukó halottakat és hallani a haldoklók és sebesültek jajkiáltásait. A szuronyroham egészen megközelíti az oroszok második vonalát, amikor fölzúgott ,,a legijesztőbb vezényszó: a Vissza! Vissza!”.
Komáromi is rögtön megfordult, de abban a pillanatban egy közelről kerepelő géppuska három lövedéke hatolt át a lábain, hogy ,,háromszor kalimpálva magam körül bukfenceztem bele egy barázdába”. Súlyos sebesülése mellett is eszméleténél maradt, ennek köszönhette, hogy – más választása nem lévén – ,,állammal és a két kezemmel” centiméterről centiméterre visszaküzdhette magát a saját állásba. Órákig tartott ez a menekülés, ami azért is figyelemre méltó, mert közben ,,képtelenül sok” vért veszít, de ezt is túléli, és egy Krakkói kórházba kerül, ahol hat napig feküdt élet és halál között. Azonban innen is menekülni kellett, mert az oroszok már három oldalról ágyúzták a várost. Komáromit is hordágyra, majd szekérre teszik, úgy kerül ki az állomásra, ahol éppen egy magyar vonathoz viszik, ami nem kevés érzékenykedésre adott okot, mert ,,amint a másodosztályú kocsi oldalán megpillantottam nemzeti címerünket s fölötte a Szent Koronát, könnyekre fakadtam”. Elképzelhető annak az otthontól távolra került, magára hagyott sebesültnek az állapota, aki ,,halott-gyöngén”, a vérveszteségtől ijesztő sápadtságában képes a legapróbb szívességen, még a hazát megidéző jelképen is mélyen megrendülni.
A krakkói pályaudvarról Bécsbe kerül, ahol lassan-lassan felgyógyul, de a lábát már soha nem tudja olyan könnyen használni, mint a Maszkovi szántáson. Az osztrák fővárosban viszonylagos nyugalomban zajlik hosszantartó lábadozása, amit leginkább csak Kádár Lehel nevű szerkesztőségi munkatársa zavart meg, aki ,,töméntelen cigarettával” fölszerelve állít be hozzá. Komáromi még mindig félig eszméletlen állapotában ismeri föl Kádárt, aki azonnal kemény kérdéseket intéz hozzá:
–    Hány rohamban voltál, ifjú slapaj?
–    Háromban, Lehelkém… – válaszolja a félholt beteg, amire a kartárs kedvetlenül ingatta a fejét.
–    Elég kevés… S hány muszkát öltél meg?
–    Nem tudom, mert nem láttam…
De itt már felhördült a kedves látogató, a jó barát, és az elszánt hazafi.
–    Tessék! Még kiderül, hogy eredmény nélkül tértél haza! Remélem azonban, nem féltél a szuronyrohamban?
–    De féltem… – vallja meg bátortalanul és tétován a sebesült honvéd.
–    Disznóság! Disznóság! …Így nem lehet győzni! – fejezi ki méltatlankodását az elégedetlen beteglátogató.

Komáromi e rövid beszélgetéstől is fáradtan fordította oldalt a fejét. Értette ő jól, hogy a nyugodt körülmények között, a jól fűtött szerkesztőségben megközelítőleg sem lehet felfogni micsoda nyomasztó fizikai-lelki teher hárult az egyszerű honvédekre, miközben az újságíróknak elvárt és feltétlenül szükséges kötelességük volt, hogy győzelmi propagandát folytassanak. Kádár pajtás tehát magában füstölögve ült barátja kórházi ágya szélén, odakint pedig hullani kezdett a hó. ,,Olyan idő volt ez – fejezi be visszaemlékezését Komáromi – amikor huszárjaink leszálltak már lovaikról s gyalogszerrel indultak meg a limanowai dombok felé.”

Irodalom:
Komáromi János: Északon ősz van. Genius, 1936.
Komáromi János: Mit búsulsz kenyeres? Genius, 1915.
Komáromi János: A nagy háború anekdotái. Genius, 1936.

Minden vélemény számít!