1943. január,
a Don-kanyartól észak-nyugatra

Medgyánszky László festménye

Oroszországba néhány hete beszökött a tél, az igazi, pusztító hideg s amerre ment Szent Mihály útjai nyíltak elhaló hörgésekkel kísérve, gyorsan és kíméletlenül. Számítottak rá, mint egy felmagasodó, borzalmas hullámra, melynek törvényszerűen kell lezuhannia, s az így is jött, szinte átmenet nélkül, egyenesen maga a fehér halál.

Mint két éve, mikor a német hadseregek acél söprűvel görgették maguk előtt a megvert oroszokat, kik ugyancsak makacs fémgalacsinoknak bizonyultak, de félévnyi nagy hajrá után a támadók már a vörös sárkány torkát szorongatták. Akkor, vitán felül, a hideg lett Moszkva egyik legfőbb mentőöve. A német katona töretlen harckészségű maradt a hóesésben is, de a tankba fagyott olajjal, a hátrasikláskor széttört ágyúval, az elfagyott végtagokkal már nem tudott mit kezdeni. A szovjetek pedig mindenkit bevetettek, akit csak össze tudtak kaparni birodalmuk minden szegletéből, de leginkább azokat az eszközöket, melyeket a békeszerető Egyesült Államoktól, és a gentlman angoloktól kaptak. Ez pedig nem volt kevés. Az oroszoknak lassan több amerikai, s angol tankja, ágyúja, teherautója, konzervje lett, mint a gyártó országoknak. Ráadásul ott volt az elnyűhetetlen, lelketlenné nevelt orosz ember rendkívüli kitartása, és persze mindennek a tetejébe, a rémes hideg. A német seregek ’41 nyarán, mint a lávafolyam ágai gázoltak keresztül a túlerejű, jobb fegyverzetű szovjet hadseregeken, látszólag felülírva a hadászati kézikönyveket, amíg a zord idő be nem köszöntött, és a hadtápvonalak, mint a zalai rétestészta szét nem nyúltak. A német szervezettség és győzni akarás az utóbbival még csak-csak megbirkózott, de ez a fagy, ez más tészta volt.
A századelőn népszerű lett ezotériával foglalkozni, az érdeklődő közönség pedig vevő volt az újdonságra. A pöfeteg módra terebélyesedő emberiség kinőtte, szétfeszítette a középkori fogalmakat, és új válaszokat keresett, elégtelennek érezve az egyház egyszerűsítéseit, és az akadémiák sablonosságát. A tudás az utcára került és a közönség élvezhető tudást akart, más szóval újabb szórakozás után vágyott, s csak kevesen gondolták komolyan. A hipnózis, a halott látás, jövőbelátás ésatöbbi, mellett volt, aki kifejezetten mágiával foglalkozott, azon belül is az időjárás-varázslással, ha jól megfizették. Tarnóczy Antal magyar királyi főhadnagy is fiatalabb korában valósággal rabja volt az ezoterikus irodalomnak, és mostanában folyton azon járt az esze, hogy ezeket a nagy fagyokat, talán éppen modern boszorkánymesterek állítják elő. Mert az már mégiscsak meglepő és gyanús, hogy éppen a szovjet offenzíva első napján süllyed a hőmérő mínusz negyvenkét Celsiusra! Csakhogy ezt az érdekesnek tűnő témát nem igazán tudta megvitatni, nemhogy a századában, de az ezredben sem. Főleg itt, Verho Soszna és Belij Kolodes között a senki földjén, amerre a századát vezette. Százhúsz embere élén menetelt a hómezőket szétválasztó, és száz méterrel távolabb már alig látható utón bele a kavargó szürkeségbe, ahol néhány faviskónak kellett lennie.
Tarnóczy dühös volt, de nem különösebben, akár a legénység, akiket viszonylagosan fagymentes falusi házaikból zavartak ki erre a felderítésre. Riasztó hírek érkeztek délről, a folyó irányából, igen erős szovjet támadásról, melybe az egész frontvonal beleremegett. Az első jelentések egy pillanat alatt semmivé tették a megszokottan kedvetlen hangulatú ezredparancsnokságot, mert aki félre nézett, az is tudta: a csapatok az első vonalban nincsenek megfelelően fölszerelve. A nehézfegyverzet nagy része már tavaly tönkre ment, megsemmisült, pótlás nem jött, ami maradt az a madarak ijesztgetésére volt elég, nem a bosszúszomjas szovjetek ellen. Másfelől, a háború a fehérneművel kezdődik, illetve annak tisztasági fokával. Ha egy pedáns falusi asszonyka látta volna a legénységi alsónemű állapotát, bizonyára kiszaladt volna a világból. Ugyanis nem csak hatékony páncéltörők nem érkeztek, de a bakák önérzetét javító új ruházat sem.
Elhasznált eszközök, kopott emberek, na és a szag. Ez a szúrós, levakarhatatlannak tűnő szag szinte mindenütt érződött. A folyton csörgő telefonon befutó baljós híreket, szerencsére Tarnóczy ezredese nem vette félvállról, s azonnal riadoztatott.
Már másfél órája gyűrték a felkeményedett havat, amikor Tarnóczy hirtelen megállva odafordult Butyák őrmesterhez:
– Állítsa meg őket!
– Szááázad, meneeet állj! – ordít egy rövid vaskost, a keresztségben Frigyes névvel megáldott, hosszú szolgálati múlttal rendelkező őrmester.
A százhúsz ember szinte egyszerre lépett utolsót és merevedett vigyázzba. Majdnem, hiszen mégsem a laktanyában gyakorlatoznak, és mert ilyen terepen nehéz lépést tartani, akaratlanul is megcsúszik a láb. A főhadnagy végignézett emberein azután pihenjt vezényelt, ami annyit jelentett, hogy öt percig mindenki olyan testtartásban álldogált, ahogy neki tetszett, mert a szánokra leülni nem volt tanácsos. A hidegtől megdermedt szövetkabátban egyenesen állók többnyire önkéntelen mozdulattal nyúltak a zsebükbe cigi után. Olyan dermesztő hatása volt ennek a hidegben álldogáló menetoszlopnak, mint egy avangard fotónak, ha van ilyen, de még inkább egy szociográfiai-képnek, melyet jobb nem mutogatni a fővárosi képes újságokban. Kicsit olyan hatása volt, mintha egy buszmegállóban várakoztak volna a piszkos szürkültben, hogy a reggeli járattal eljussanak a gyárba. De a főhadnagyon kívül senki nem gondolt ilyesmire. Tarnóczy legalább annak örülhetett, hogy jó csapatot bíztak rá, csupa tapasztalt, harcedzett katonát, akik többsége régebben volt kint, mint ő maga. Mire köréje gyűltek a tisztek és a sokat tapasztalt őrmester, már térképet s kompaszt vett elő. A sápadt fehér fényben jól kivehetőek voltak az iránytű piros csíkú mutatója és annak lapos fekete betűi.
– Úgy saccolom, még egy óra! Mit szól Butyák?!
– Jelentem, szerintem kevesebb!
– Éljen! – jegyezte meg kedvetlenül Tarnóczy. – Ha elérjük lövésnyire a házakat, fölállítjuk a gépfegyvereket és az aknavetőt, a gyalogság legyező alakban szóródjon szét és adott jelre fogja megközelíteni azokat. Enyém a jobb szárny, magáé a bal. Jó lesz így őrmester?
– Jelentem, igen!
– Ha nincs kérdés, akkor két perc múlva indulás!
– Igenis! – vágta össze csizmasarkait mind az öt tiszt, majd a szakaszaikhoz mentek, kivéve a rangidős Butyákot, aki valamiféle szerencse figurának számított a században, hogy még a főhadnagy is időnként előbb tárgyalt vele, mint az alantas tisztjeivel.
– Elfogad egyet? – nyújtotta feléje Tarnóczy az ezüst cigarettatárcáját. Az öreg karvaly (mindössze negyvenhat éves volt, de nem nézett ki többnek, mint ötvenkettő) mohón kikapott egyet Tarnóczy mérges kis szivarkái közül, majd megköszönte. Tudta, hogy a főhadnagy nem bagós, csak nagy ritkán gyújt rá és akkor is erre a ritka, drága holmira.
A szivarkák parázsló vége szinte mágikusan vonzotta a szemet abban a kietlen, támpontot nem adó tájon, csak a keletről napok óta hallatszó detonációk dübörgése háborította az elmét.
Újra meneteltek az út kemény haván, még elviselhető szélsüvítésben. Már második napja dühöngött az a hideg, amely miatt parancs ment ki a kötelező orrvédők, sálak használatáról, a fülvédőkről már nem is beszélve. Már akinek jutott! Mert abban a hadseregben, ahol nincs elegendő lőszer a lövegekhez, ott majd pont ruhadarabokból lesz megfelelő mennyiség kiosztva. Erről viszont nem a spiritiszták, vagy a madárjósok tehettek, egyszerűen nem telt több a hátországtól. A fehér álcaruhákat csak a filmhíradókban láttak többnyire, bár ez nem volt teljesen igaz, mert aki tudott, az lepedőből csinált magának.
Elérkeztek egy hosszúkás, laposan elnyúló dombhoz, ahol Tarnóczy Butyákkal letérdeltette a századot, ők pedig előrébb merészkedtek megtávcsövezni az igen komornak tűnő viskókat. A szánhúzó lovakat lőtávon kívül az út szélére állították egy közlegény felügyelete alatt. Semmi mozgás nem volt látható, még füst csík sem kígyózott, amit kifejezetten negatívan értelmeztek. Rövid személődés után visszakúsztak a fél térden várakozó embereikhez. Tarnóczy – vagy ahogyan a gimnáziumban becézték: Tarnó,- nem akart csúzlit csinálni a szájából, hát övé maradt a jobb szárny, ami azt jelentette, hogy meg kellett kerülni a dombot és fel is kellett rá baktatni. Mielőtt szétváltak volna a főhadnagy odafordult Butyákhoz: – Őrmester! Hallótávolságban maradunk és a ,Rajta’ lesz a jelszó a támadásra. Ha lőni kezdenek – fordult oda három közelében várakozó tiszthez – szoros tűzfedezet alatt, de folytatjuk a támadást. Minden áron el kell foglalni a települést, vagy legalábbis megtudni mekkora erők vannak benne. Nem lehetnek túl sokan, egy vagy két szakasz. A géppuskát a dombon állítsák fel, ha az megszólal, az aknavető is kapcsolódjon be! Tizedes! – fordult egy suhanc képűhöz. – Tudjuk, hogy szűkös a készlet… ezért csak akkor kapcsolódjanak be, ha van náluk ratatata. Minden világos?
– Igenis!
– Igenis! – vágta rá a tiszti kórus, mert tényleg világos a helyzet, gyakorolták már elégszer gyakorlaton és éles helyzetben. Az idő már sötét szürkére változott és a szél élesebb lett, sietni kellett, ha nem akartak a sötétben éjszakázni. Mindenki elfoglalta helyét az enyhén ívelt vonalban, mely majdnem olyan hosszú volt, mint a falu. Tarnóczy fölállt térdeplő helyzetéből és nem kiáltva, de jól hallhatóan kiadta a parancsot:
– Rajta!
A vonal minden embere lendületesen megindult a hallgatag házak felé. Egyre jobban megközelítették a rohamtávolságot, amikor megszólalt az orosz golyószóró jellegzetes és rettegett hangja. A főhadnaggyal egyszerre vágta magát a csontkemény hóra minden ember. A sorozat az őrmester részét csapkodta, majd végig a vonalon, nem lehetett tudni voltak-e sérültek. Visszalőttek, bekapcsolódott a magyar gépfegyver is, melynek hatására még kellemetlenebb csatazaj támadt. Tarnóczy hamar megelégelte a havon fekvést, feltérdelt és ordított: – Tovább! – a másik részről is hasonló kiáltás harsant. Rövid szökkenésekkel közeledtek a házakhoz, ahonnan szórványosabban érkeztek a lövések, de alighanem, csak kivártak a ruszkik. Már csak száz lépésre voltak az első háztól, mikor újra megszólalt a szovjetek sorozatlövője, mire a honvédek sorából jajkiáltások jöttek. Mindenki hasra vágta magát. A főhadnagy elfojtotta szitkozódását és a megváltó aknavető tűzre gondolt. A tizedes régi katona volt, csak a folytonos kihágásai és tiszteletlenségei miatt nem jutott előrébb a ranglétrán, de értett a fegyverhez, jobban, mint bármelyik műszaki tiszt. Jól hallották a süvítő hangot, melyet éles robbanás követett. A ház mögött robbant az első akna, majd a házat érte telitalálat. A néhány pillanatnyi döbbenet Tarnóczy törte meg, vészeset kiáltva, amilyet csak az ember életveszélyes helyzetekben hallat, felpattant s előreszegezett Schmeiserével nagyokat lépve futott a ház tövéhez, nyomában katonáival. Mielőtt elérte volna a menedéket jelentő deszkafalat, egyszer még megállt s egy hosszú sorozatot eresztett a sötétlő, néma ablakok felé. Ekkor a szeme sarkából, inkább érezve, mintsem látva, hogy valaki megállás nélkül rohan a házak felé rövid sorozatokat eregetve. Ez csak egy gyors bevillanás volt, mert már ő is szaladt tovább a ház felé, melynek tövébe érve lerogyott és elővett egy Vécsey-féle kézigránátot. Legalább ez az egy harceszközük jobb hatású volt, mint a németek nyeles gránátja. Emberei lihegve estek köréje. Kibiztosította a Vécsey-t, figyelmeztette katonáit, majd bevágta. Mindenki, mint a veszett fene vágta magát hasra, ha volt is bent még élő, az már nem érte meg az estét.
Egy Futó nevű honvéd a ház sarkánál hasalt s könnyű géppuskájával lőtt valamire, amikor kifogyott az ívtár, gyorsan, szakszerűen újratöltött és kelepelt tovább. Távolabb egyre robbantak a kézigránátok. Tarnóczy vett egy nagy levegőt:
– Jól van! Kimegyünk! Elfoglaljuk a jobbra eső legközelebbi házat!
Miután a kijelölt házat heves tűz alá vették, a főhadnagy intésére vagy tízen oda rohantak, és az ablakokon bevágtak néhány gránátot. Azok robbanása után még az egyik szakaszvezető géppisztollyal belőtt az ablakon egy sorozatot, majd bemászott, míg a többiek a másik ablakokon próbálkoztak bejutni. Tarnó a többi házat figyelve látta, hogy azokat az őrmester emberi sorra megtisztítják a lehetséges ellenségtől, mire ő is a közelebbi házhoz rohant. Kissé kellemetlenül tapasztalta, hogy Butyák és brigádja a legtöbb házat már elfoglalta. Már csak egy volt hátra, melynek minden ablakából sűrűn jöttek a géppisztolysorozatok. Minden honvéd figyelme erre a viskóra összpontosult, mely a főhadnagy szakasza által már elfoglalt mögött helyezkedett harminc-negyven lépésre. A sűrű lövöldözésnek egyszerre vége szakadt, talán a bent lévők lőszere fogyott el.
Tarnóczy Tüzet szüntess!-t vezényelt. Egy Major nevű, oroszul jól beszélő honvédnak szólt, hogy szólítsa fel a bennlevőket megadásra, majd ezt újra megtétette vele. Némi csönd után bentről kiáltozni kezdtek, hogy ne lőjenek és kinyílt az ajtó. Mindenki feszülten figyelt, mert ruszkiknál sosem lehetett biztosan tudni, komolyan gondolják-e amit mondanak, vagy csak trükköznek. De a trükk most elmaradt: felemelt kézzel sorban kiléptek a homályból. A honvédek hamar körbevették őket, mások óvatosan a helységbe hatoltak be, már Butyák és a főhadnagy is oda ért. Egyszerű, fiatal sorkatonák voltak, ha volt is velük tiszt, az talán azzal a vékony, fekete füsttel száll fölfelé, ahová az aknák becsapódtak. Tarnóczy irigykedve nézte azok fagymentes paplanruháit, ilyenekben akár kint a hideg sztyeppén is életben lehetett maradni s keserűen gondolt az európai télhez szabott szövetkabátjára. A viskóba benyomult honvédek dobtáras géppisztolyokkal karjukon jöttek ki, mindegyik ruszkinak ilyen volt és valóban a lőszerük fogyott el.
A főhadnagy írt egy gyorsjelentést, majd összeállított egy kisebb visszatérő menetoszlopot a Komlós nevű őrmester vezetésével, aki a harc izgalmát még órák múlva sem heverte ki igazán. Mindössze két sebesültjük volt, egy gyomorlövéses, neki másnapra vége, és egy váll lövéses, aki az istennek nem akart a szánra ülni, hogy ő majd gyalogol, de Komlós leüvöltötte, ezért kénytelen volt duzzogva helyet foglalni. Ekkor az őrmester sértődött meg, de addigra lehiggadt, mert őrült, hogy melegnek mondható házban pihenheti ki a délutánt. Végül mégis a váll lövésesnek lett igaza, mivel olyan hideg volt, hogyha nem kezd gyalogolni, akkor megfagy. Még a haslövéses is felkelt a ráhalmozott takarók alól, hogy baktasson néhány kilométert, aztán visszaszállt szánjára és többet nem mozdult.
A főhadnagy megszervezte az elhelyezést és a védelmet, a tucatnyi orosz halottat behordatta az aknától szétvetett házba, kijelölte az első őrségeket, ezután pihenőt rendelt el, de tűzet csak az est beálltával engedett gyújtani. A géppuskát feltelepítette a keletre néző háztetőre s a kivert ablakokat befedette azoknál a szobáknál, ahol tüzet raktak. A honvédek kimerülten dőltek le a szalmára és örültek, hogy fedél van a fejük fölött. Tarnó a hidegtől és a közeljövőtől aggódó gondolatok miatt nem tudott aludni a tábori takaró alatt, ezért inkább néha felállt s járkált. Olyan csend ült a környéken, mintha mindenki, a természet s az emberek is visszatartották volna a lélegzetüket. Ha le is dőlt a szánkóra rakott szalmára, minden váltásnál fölrezzent. Éjfélkor hallotta, ahogy az őrmester a lovakra pokrócot rakatatott, az is csak tíz perceket tudott aludni. Az egyik viskót megtette ,,parancsnoki központnak” és amint betoppant hozzá Butyák hajnal négy körül, hogy jelentse, minden nyugodt, oda nyújtotta felé, szinte már szertartásos külsőséggel ezüst cigaretta tárcáját.
– Elfogad egyet őrmester?
– Ó! Alázatosan köszönöm főhadnagy úr! – bokázva udvariaskodott Butyák, s bár ő is fáradt volt, széles, parasztos arcáról sugárzott valamiféle elégedettség, túl azon, hogy a többi őrmester között őt így megkülönböztetik. Kényelmes és hosszan fújták a füstöt a dermedt hidegben. Bejött az őrség egyik tagja és jelentette, hogy keletről fényjeleket észlel. Kiléptek a ház elé mindhárman és a hatalmas reflektorok keltette fénysugarakat nézték. Az oroszok újra rákezdték! A detonációk keleten semmit sem veszítettek intenzitásukból, a pergőtűz szinte folyamatos volt. A főhadnagy arra következtetett, hogy több száz nehézlöveg, katyusa és harckocsiágyú ontotta a tűzet. Mi lehetett az első napokban ott a folyóparton?! És végig az egész vonalon, le Sztálingrádig? A több ezer löveg ereje, akit nem repített a levegőbe, az megbolondult vagy menekült! Az első visszaözönlök elmondták, hogy az első vonal mind összesen fél órát volt képes helyben maradni, aztán elmerevedtek az ujjak a billentyűkön, befagyott a závárzat, s kitört a pánik. Sündisznóként védekező, körbezárt ezredekről lehetett hallani, megsemmisített zászlóaljakról, elhagyott védőállásokról. Néhány napja Novij Oszkolban, a tiszti gyűlésen sem tudtak semmi biztosat mondani nekik, a bizonytalanság és a vereségtől való félelem őrült képeket keltett fantáziájukban. Az eseményeket egyedül a németek tudták volna pontosan kiértékelni, ők látták át leginkább a helyzetet, még a támadóknál is jobban, de ők semmit sem közöltek. Így azt sem, hogy a III. hadtest, ahová Tarnóczy százada is tartozott, már napok óta el van vágva a magyar hadseregtől. Álltak a ház szélénél, s valósággal belefáradtak, ahogy meresztgették szemüket a közben áthatolhatatlan sűrűségűvé vált ködbe, épp csak a szomszéd házakig láttak. A fülükre próbáltak hagyatkozni a gomolygó, mínusz negyvenkét fokos hidegben.
– Ugye, – kezdte óvatos, daráló hangon a főhadnagy,- maga érte el elsőnek a házakat?
– Igazán nem tudom, főhadnagy úr! Nem figyeltem ilyesmit.
– Fölterjesztem kitüntetésre, talán tavaszra lesz belőle egy kis eltáv.
– Igazán köszön főhadnagy úr! Engedelmével én is javasolnék néhányukat.
– Természetesen! Csak kerüljünk vissza… érti?
– Igenis!
Butyák, aki erős kapadohányos lévén valósággal élvezte a szivart, most sem kapkodta el, de a szokásosnál is lassabban eregette a füstöt.
– Kérdezhetek valamit főhadnagy úr?
– Mit? – nézett rá kissé meglepődve Tarnóczy.
– Miért mondta azt a főhadnagy úr elinduláskor, hogy olyan ez az egész, mint egy kettétört kabát?
A főhadnagy arcán egy félmosoly halvány jele tűnt fel és feszült arcvonásai, mintha kisimultak volna egy percre.
– Maga szerint – nézett a fél fejjel alacsonyabb őrmesterre-, megnyerhetjük ezt a háborút?
Most Butyákon volt a meglepődés sora. Mióta csak ismerték egymást, az őrmester most először vágott értetlen arcot, szinte kifordult saját magából, hogy ilyen magasabb stratégiai kérdéssel szembesítik.
– Én azt kérem, nem tudhatom!
Tarnó félre nézett, valahová a döngölt földre, és elmélyülten vizsgálgatta, mintha azon valami izgalmas rést talált volna, ahonnan bármelyik pillanatban a pokol ezer démona törhetne elő.

II.

Az áttörés napjaiban, amikor nyilvánvalóvá vált az elhibázott német vezetés, amely bűnbakot akart csinálni a magyar hadsereg parancsnokságból, szándékosan mellébeszéltek és kétértelmű parancsokat adtak. Talán arra ,,játszottak”, hogy Jány Gusztáv elveszíti a fejét és kiadja a visszavonulási parancsot, ezzel pedig elérték volna, hogy a Führer előtt a magyarokat kiáltsák ki parancsszegőnek és az egész kudarc felelősének. Január 16-án már ugyancsak késő lett volna tervszerű visszavonulásra gondolni, az elmaradt Cramer-féle ellentámadás miatt a már amúgy is két részre szakadt 2. magyar hadsereg négy részre szakadozott. Ekkor azonnal fokozott szigorúsággal kellett volna menteni a megmaradt emberanyagot, de este nyolc előtt öt perccel megérkezett a német ,,B” Hadseregcsoporttól a kemény parancs: ,,Aus zu halten bis zum letzten Mann und Munition am Don”.
Jány kiváló képességű és fölkészültségű katona volt, ezért pontosan tudta, hogy ez a parancs ezrek életét fogja tönkretenni, de telefonon sorra fölhívta a hadtestparancsnokokat és tovább adta az ítéletet. A jelenetnek többen tanúi voltak, akiket végül a magas, szikár parancsnok ,,Urak, menjenek vacsorázni” szavakkal engedett el. Miután ez megtörtént, a főparancsnok szabályosan beleroskadt a vezérkari főnök székébe és fejét a kezébe temette. Nem vette észre, hogy a szobában maradt vezérkarának élénk figyelmű századosa, Lajtos Árpád, aki talán fiatalsága, vagy lelkiismeretessége miatt, de nem akart beletörődni a németek kíméletlen utasításába. A hadsereg vezető percek múltán eszmélt csak föl és vette észre századosát. Rövid beszélgetés kezdődött közöttük, amelynek végén Jány, mint akit új erő tölt el, kapcsoltatta Budapestet, így előbb Szombathelyi vezérezredessel beszélt, majd a sajnálkozó kormányzóval. Mindketten ugyanúgy nyilatkoztak, nem tehetnek semmit, a parancsot teljesíteni kellett. Lajtos ezt követően sötét letargiába zuhant, és elment aludni néhány órát, de Jány mintha nem is igazán lepődött volna meg ezen a fejleményen.
A magyar hadsereg ekkor már meg volt verve, németestül, mindenestől és a veszélynek már abban a fokozatában voltak a megmaradt egységek, amikor már egyes egyedül az önzésnek kellett volna átvenni az irányítást. Az önzésnek kellett volna uralkodnia, mert a puszta túlélés a tét. Ehhez viszont akaraterős csapattisztekre lett volna szükség, nem pedig olyanokra, akik a német tábornokokra, úgy néztek, mint valami szentképre. Jány pedig túlságosan lovagiasan akart eljárni, erős megfelelési kényszer béklyózta le, ami ebben a helyzetben balekségnek számított, ami most végzetes gyengeséget jelentett. Lajtosnak is akkor este esett le a hályog a szeméről és értette meg, hogy most csak az tudja menteni a bőrét, aki kíméletlenebb tud lenni, aki félre tudja tenni személyes szégyenkezéseit és elavult nézeteit a németek tévedhetetlenségével kapcsolatban. Nem méltatlankodni és háborogni kell az erőszakos német lépésekkel szemben, hanem cselekedni, amíg lehet!

III.

Reggel izgatott szaladgálás kezdődött a 108/2 század körletében, s főhadnagyukkal együtt a többi tiszt is a háztetőn szorongott egymásnak adva a távcsövet. A Novij Oszkolba vezető út irányába vizsgálódtak, ahol katonatömegek vonultak rendezetlenül, köztük lovas szekerek és szánok, egy-egy teherautó. A füstös köd jó darabon széthúzódott, így viszonylag jól lehetett látni a hosszú karavánt. Rövid tanácskozás után kiegyeztek abban, hogy azok a megvert magyar katonaság, a 10. könnyű hadosztály katonái, akik az Alexejevkai országutat védték, hiszen a városban idegenek nem vonulhatnának ,,csak úgy” be. Azt azonban sehogy sem tudták megérteni, hogy miért nem a szinte üres főúton vonulnak, s inkább jócskán behavazott mellékúton menetelnek. Ezt már nem volt idő megvitatni, mert az egyik gépfegyveres felkiáltott:
– Főhadnagy úr! Jönnek az oroszok!
A távcsövön át jól látszódott a rendezetten menetelő sisakos orosz alakulat, pont a falu felé jöttek. Főhadnagy sorakozót rendelt el, mire öt perc alatt teljes felszerelésben állt előtte a század, pár mondattal elmagyarázta a harci helyzetet, nyugodtan, komolyan, mintha csak nyíregyházi laktanyában lennének. A szavak eltört jégcsapok módjára kopogtak, miközben kijelölte a fegyverek elhelyezkedését, végül hozzá tette:
– Ha mindenki ügyel magára, megtörténhet, hogy veszteség nélkül megússzuk a napot! Végtére is, veszteséggel az oroszoknak kell számolniuk, hiszen nekik kell idejönniük.
Mindenki csöndben elfoglalta helyét a lövészárokban, amit még az ősszel ástak ki és várták az ellenséget, akik jöttek is magabiztosan, lendületesen, talán azt gondolva: begyalogolnak akár Oszkolba is harc nélkül. De voltak még érintetlen csapatok, akik nem farkas éhesek és nincsenek lilára fagyva, akiket még valamiféle bosszúvágy is fűt. Először a nehéz géppuskások kezdtek el dolgozni, majd az egyetlen aknavető kilőtte a maradék három lőszerét. Sok oroszt leterítenek a nyomjelzős sorozatok, mire a többi szétugrik és vonalba fejlődik. A főhadnagy papírra írt egyetlen mondatot a térképtáskáján, a fecnit egy szakaszvezetővel a két biciklis hírvivőhöz vitette, akik már kerekeztek is a zászlóalj- parancsnokságra. Tarnóczy visszakúszott a harci árokba, ahol már mindenki tüzelt. Ő maga is bekapcsolódott néha, ha úgy látta érdemes, kiürít egy tárat, de többet nem, takarékoskodni kell a géppisztoly golyóval. Többnyire végig járta az árkot, biztatott vagy tanácsot adott, figyelte az ellenség mozdulatait és a saját embereit. A géppuskásai gyors, szakszerű mozdulatokkal tüzelnek, töltenek, cserélik a tárat, az idegesség minden jele nélkül. Beszélt néhány emberével a csattogások és dörrenések közepette, senki sem panaszkodott, mindenki tette a dolgát. A szovjetnek tankjuk nem lévén, nem erőltették, hogy elfoglalják a falut, ezért várható volt az éjszakai nyugalom. A támadóknak jelentékeny veszteségeik voltak, ezt érzékelte a főhadnagy távcsövön keresztül a padlásról, ahogy meresztette a szemét, valaki megbökte. Hirtelen oda kapva a fejét, a század szakács kövéres arcát látta maga előtt.
– A falu túlsó végén kész van a gulyás. Mi legyen?
– Tartsátok melegen az ételt. Este, vagy a jó ég tudja mikor eszünk! – A szakács szörnyülködni kezdett a rémes helyzet miatt, amit a fegyverek okoztak, mire Tarnó megkérdezte tőle, mennyiért lenne századparancsnok?
– Semmi pénzért! – felelte az hitetlenkedve.
Tarnóczy újra végigjárta az árkot és a Kórai nevű hadapródja szakaszánál megállt beszélgetni, úgy hétszáz méterre tették az oroszokat, de onnan nem tudtak, vagy nem akartak közelebb jutni. Az egész napos harcolás cigaretta- és lőporfüst ördögi keveréke ülte meg a falut. A szórványossá váló puskatűz jelezte, hogy már késő délután van és a sötétség erős ütemben közeledett. A szakaszokat most már muszáj volt egymás után a gulyáshoz hátra küldeni, hiszen a hideg reggeli óta nem, vagy alig ettek. Éjszaka lett s a legénység többségét fedél alá kellett küldeni, amikor a falu túlsó végét biztosító raj emberei két biciklis futárt vezettek Tarnóczyhoz. Megjött a visszavonulási parancs. Kórait azonnal járőrbe küldte az oroszok felé, de szerencsére azok megpucoltak, így kényelmesen felszedelőzködhettek és elvonulhattak. Visszafelé annyi tellett még Tarnóczytól, bár erre utasítást nem kapott, hogy Belij Kolodesben hátrahagyott egy rajt az út biztosítására, aztán irány Oszkol.
IV.
Az összepakolás gyorsan ment és a visszaút is igen szaporára sikerült, szinte önfeledten jó hangulatban, végül is mindenki jól végezte a dolgát. A Novij Oszkolhoz közeli Livinszkaján a beszállásolás, a lovak, s szánok elhelyezései úgy ment, mint a parancsolat. Tarnó másnap reggel lóra ült és beügetett a városba hírekért, és hogy saját szemével lássa, mi folyik ott. Bizony, elég nagy kapkodás folyt. Tarnóczy a lovát kantáron vezetve állt meg az út szélén figyelni az érkezőket, nem akart sértőnek, vagy lenézőnek tűnni. Mert jönnek, egyre jönnek a kivert hadak, a kopott kolduskatonák, mint egy szétzavart kutyatelep, és aki ezt nem látja a saját szemével, az nem tudja felfogni. Mint valami dermedt szellemkép hideg leheletű valósága szabadult föl itt, ahogy a téli háború nyers valósága kiömlött a megrettent emberi tekintet elé. Mint valami gigantikus városi razzia után, amit a pesti éjszakában hajtottak végre, gorombaságba fajult rendőrök. Egyre-másra érkeztek a Don felől a szétvert, vagy hátráló frontszakaszok katonái. A csoportosan, vagy egyedül érkező emberi lények már nehezen voltak katonának nevezhetők. Takarókba burkolózott alakok, zsákokba gyűrt lábak, némelyiknek bot a kezében. Többségük fegyvertelen, lesoványodott, beesett arcú koldus katona, akik fagyott lóhúson és havon éltek, ezért szájuk körül kisebesedett a bőr. Nem volt kellemes látvány. A magyar hadsereget, mint valami hatalmas télikabátot kidobták a Don-kanyarba, hogy zsebeibe varrt ólommal, torlaszolja el a vörös áradatot, ha tudja. Ez az óriási, vérző kabát azonban megfagyott, megvetemedett, fekete hasadások kezdték szabdalni, mígnem a halálos szorításban megtört, szétroppant. Ujjaiból, hasadékaiból azonban élő emberek másztak elő, akik mindegyikében egyetlen ösztön dolgozott, csak haza érni, bármi áron, de még egyszer meglátni az otthont! Ha elfagyott lábakkal is, ha hiányzó végtagokkal, vakon, de hazai ágyban, hazai földben elnyugodni. Főhadnagynak elszorult a torka s olyan benyomása támadt, mint aki az alvilág feltörését és a kezdődő napfogyatkozást látja az előtte vonulok nyomasztó menetében. Rákiáltott egy négyfős csoportra, hogy beszéljen velük, de azok rá se néztek, s csak vonszolták magukat tovább. Közelebb lépett és erősebben szólt rájuk, akik, mint a bambultak, úgy állnak meg, de nem válaszolnak.
– Honnan jönnek? Az istenit, feleljenek! Süketek maguk?
Mint valami gyóntató pap, úgy kell belőlük kiimádkozni minden szót. A Dontól jönnek, Osztrogozsszktól keletre. A 10. könnyűhadosztály maradványai ők. Egy tizedes van köztük, ezeket motyogja:
– Szétvertek bennünket. Akik megmaradtunk, menekülünk! Megfagyunk, éhségünkben meghalunk. Két napja nem ettünk, nem ittunk.
Tarnóczy próbált valamit tenni a szétfagyott, kiéhezett szerencsétlenekért, akik már alig álltak a lábukon megviselt rongyaikban, melyekből az ismert kellemetlen szúrós szag csapta meg, és felajánlotta, bemegy velük a parancsnokságra, ahol élelmet kapnak és pihenhetnek. De azok hitetlenkedve, félősen rázták a fejüket és nem is tudta őket rávenni, hogy vele tartsanak. Addigra már a felsőbb tisztek úgy elrontották az utakon a dolgot, hogy a megriadt katonák már a kettős félelem hatása alá kerültek, féltek az oroszoktól, de féltek a saját rendfenntartóktól is. A főhadnagy próbálta még őket rávenni, hogy betérjenek vele a közeli épületbe, de makacskodtak s csak rázták a fejüket, végül fejüket neki döntve, mintha igát húznának, tovább mentek.
Lovát az őrségre bízva, a rosszkedvű főhadnagy belépett a parancsnokság, már szovjet időkben épült s ennek megfelelően, jellegtelen épületébe. Bent rohangáló tisztek, ideges kiabálások, valahol nagy svunggal bevágtak egy ajtót. Megkereste zászlóaljának ügyeletes hadnagyát Hallgatót, régi ismerősét, aki csak megerősíteni tudta Tarnó félelmeit: teljes a káosz, ellentmondó parancsokat kapnak, nincsenek bevethető tartalékok a város védelmére ésatöbbi. A hadnagy telefont kapkodott fel, papírra ír néhány sort, majd tárcsáz egy számot és jelentést ad le, időnként, mintegy mellékesen bevágott egy hasábfát a kályhába, néha pedig cigarettára gyújtott, de azok többnyire magukban égtek le a hamutartón. A tönkre ment 2. magyar hadsereg logisztikai rendszere, mint egy megállni nem tudó gépezet, működött tovább. Lehetetlen helyekről segélykérések érkeznek, elszigetelt csapatok utolsó üzeneteiket küldik, míg innen parancsok mennek ki, menteni a még menthető emberanyagot. A két régi ismerős néha megpróbálnak beszélgetést folytatni, de ez most nem könnyű, ha mégis beszélnek, hát a hadseregről és annak szorult helyzetéről. Egyikőjük sem érti, hogy lehetnek a szovjetek ennyire gyorsak és hatékonyak. Az egykori iskolatárs hirtelen Tarnóczyhoz fordul drámai arccal:
– Volt olyan nap, mikor a saját csapatok tizennégy szovjet tankot lőttek ki! – közli meredten állva és csak néz. – Szerinted, összesen hány tankjuk lehet mozgásban?
Egyetlen nap alatt tizennégy tank? Szép! Na és? Ha ötször ennyit lőnek is ki, – sóhajtott fel Tarnó -, mit számít az a Vörös Hadseregnek, bolhacsípés. De milyen fegyverekkel lett az a tizennégy tank kilőve! Leharcolt, szertárba való ócskavasakkal. A főhadnagy váratlanul kap egy bögre pocsék ízű kávét, s ahogy ott ültében nézte a túlterhelt tiszt társa szorgoskodását egyszerre hatalmas, fojtott robbanást hallanak távolról, a város széléről, de akkora erejűt, hogy szinte a parancsnokságot is detonáció rázza meg. Az irodista hadnagy mereven kinéz az ablakon, s ajak biggyesztve megjegyzi:
– Felrobbantották a vasúti hidat!
A falon volt egy igen részletes térkép, mely Közép-Európától az Uralig mutatta Oroszországot. Tarnóczynak volt ideje eltűnődni azon, hogy a mostanság megindult szovjet offenzíva kisebb, talán háromszáz kilométernyi szakaszon indult meg s éppen ezért is lehetett ennyire gyors és talán hatékonyabb, mint a negyvenegyes német támadás. A szovjetek átértelmezték a villámháborút és nyerésre álltak. Túl sokat ugyanakkor nem kockáztattak, ha kudarcot vall ez a támadásuk, majd újra kezdik két hónap múlva, nekik vannak tartalékaik.
Néhány óra múltán Tarnóczynak már nagyon elege lett az idegbajból és kapkodásból, de mielőtt elhagyta az épületet, még megevett egy adag gulyáslevest. Lova is már elégedetlenül dobogott egy villanypóznához kötve, de ez semmiség volt ahhoz, amit látnia kellett. Mert ekkor már valósággal özönlöttek a város széles főutcáján keresztül a menekülő, bebugyolált kolduskatonák. A főhadnagyot az addig csak fojtogató keserűség most teljesen elborította, miközben a nyeregtáskából lovát etette maradék zabbal. Ha korgó gyomorral is, de ezek az emberek egy korszaknyi fordulattal ezelőtt még büszkén viselték a magyar királyi honvéd egyenruhát, de mostanra mivé kellett silányulniuk? A sok jó katonát emberi ronccsá tette a fagy, a szenvedés a gondoskodás hiánya.
A megnövekedett sokaságnak oka az volt, hogy az érkezők mögött ködbevesző út legfontosabb csomópontját, Alekszejevkát az oroszok bekerítették, így az ilovszkojei repülőteret is, a 2. magyar repülő dandár végső harcra felkészült legénységével együtt. A földi harcra képzetlen pilóták és szerelők, valamint a hozzájuk csapódott több ezer sebesült már túl voltak egy sikertelen, véres kitörési kísérleten, amikor észrevették a hózivatarból kibontakozó német tankokat, ahogy oldalt fordított lövegeikkel tüzelnek a széthúzódó szovjetekre. Végszóra befutott Wiese tábornok 26. számú westfaliai ,,Wiese” hadosztálya s felmentette a már mindenre kész, és elszánt honvéd egységeket. Ezeket Tarnóczy akkor még nem tudhatta, de amint ott kedvetlenül nézelődött, hirtelen erősödő dübörgésre kapta fel a fejét. Hosszú csövű Panzer IV-esek voltak, s ahogy közelebb értek, látszódott a német fekete-fehér hadikereszt az oldalukon. A fehérre mázolt tankok legénysége a fedőnyílásokban állt, igen komor képpel. Tábornokukat is sebesülten szedték ki egy féllánctalpasból. Gyűröttek voltak, akárcsak tankjaik, némelyik megrongált oldal lemezű, becsapódás nyomokkal tarkítottak, majd néhány schtümgeschütz dübörgött el, a toronynélküli rohamlövegek. Ezek egyike, egy kidőlt-bedőlt lemezű ős Taurus igen rongyolt állapotban volt, kotyogtak a páncél lemezei, hörgött a motorja s időnként fekete füstöt eresztett ki, de azért csak törte magát a többi után. A német-magyar csoport utóvédjei folyamatosan harcolva érték el Novi Oszkolt 1943. január 21-én, miután az utolsó sebesült elszállításáig védelmezték Ilovszkojét.
Jóval a német harckocsik mögött viszont egy magyar Botond vontató tűnt fel, amely egy egész konvoj első járműve volt. A kivételesen rendben, szervezetten bevonuló német és magyar tank- és gépkocsi oszlop elől az apatikus bakák kelletlenül széthúzódtak. Alig néhány baka figyelte érdeklődéssel a bevonulást, akár ha egy elefánt csorda ment volna el az orruk előtt, az sem rázta volna fel őket.
Az egyik teherszállító kifarolt a sorból és a parancsnoki épület előtt fékezett le, a vezetőfülkéből egy vastag bőrdzsekis tiszt szállt ki, vállán géppisztollyal, s a járműt előröl megkerülve bement az ajtón. Ő volt Heppes Aladár, a magyar repülő dandár életben maradt rangidős századosa, akit Tarnóczy látásból ismert, még pedig igen karakán embernek ismerte, talán ezért történt, hogy bámészkodása közben azon kapta magát, mintha géppisztolylövéseket hallana az épület felől. Mert lehet, hogy a rend végett le kéne lőni néhány embert, de hogy nem ezeket a lelküket vesztett páriákat, akik az utcán kódorognak, az biztos.
Egy órája is elnézelődött ott, mikor az út szélein csendőrök jelentek meg, akik a használható embereket kezdték kiválogatni és a közeli házakba irányították. Mintha valami szervezettség jelei mutatkoztak volna a káosz közepén, de magában háborogva látta, hogy a rendcsináláshoz nem megfelelő módon fognak. Közelebb lépve egy karhatalmi egységhez jól hallhatta a magukból kikelve ordítozó csendőröket, akik a görnyedt testtartást sérelmezték az erőtlen vánszorgókon:
– Kilépni! Mars! Megtanítunk az elfelejtett fegyelemre!
Ezek és a többi felesleges kegyetlenkedések eltördelték a maradék gerinceket. Két német tiszt ment el mellette, az egyik sarkvidéki kutató bundában, a másik szteppelt, vattával bélelt overálban, s leplezetlen undorral nézték a megalázó jeleneteket. Tisztán hallatszott az egyik harapós szava:
– Scheiss Volk!
De amit nem tudott se az elfogódott Tarnóczy, se a két nyegle sváb, az tény volt háromszáz kilométerrel lejjebb fekvő Sztálingrád nevű szellemvárosban. Az ostromlott erődben, ahol a folyamatos rakétatámadásoktól, éhínségtől kimerült ,,még” katonák és az öngyilkosjelöltek lövései összekeveredtek a gyalogsági támadásokkor az órákig tartó pergőtüzekben. Ahol a kiéhezett és sebesült s azután megfagyott német katonák feküdtek végig a lerombolt utcákon, ahol a vérhas járványban legyengülteknek már az ürítéshez sem volt erejük felguggolni. Akik közül sokak, roppant éhségükben pedig már betört koponyájú halottak agyvelejét kanalazgatták. Ami az oroszokat még föltartóztatta, az százezer kimerült csont és bőr katona ragaszkodása volt följebb valóihoz s a vezéri parancshoz, az utolsó töltényig való kitartáshoz.

V.

A Don folyótól elszorult magyar hadsereg III. hadtestének parancsnoka, gróf Stomm Marcel vezérőrnagy nem volt ideges típus, ennek már számos jelét adta az előző háborúban is, amikor megoldott néhány nehéz helyzetet, szerencsésen kihevert két lőtt sebet, túl élte a hastífuszt, aztán a vezérkarba került. De akkor sem dühöngött, amikor november végén kézhez kapta a távirati parancsot, hogy a Don-kanyarba kell kijönnie. Annyit már otthonról is megtudott állapítani, hogy az orosz támad, és baj van. Előzőleg a hadtest két parancsnoka is beteget jelentett, majd nyugdíjazásra is kerültek. Állítólag a közelgő hideg miatt tették le tisztüket, de valószínűbb, hogy a már megindult ellenséges offenzíva érződő ,,lökéshullámai” tették beteggé őket. Akárhogy is, Stomm ’42 decemberében egyszeriben ott találta magát egy nagy létszámú csapategység ismeretlen törzse élén, komisz körülmények és a még komiszabb ellenség szorongatásában. A helyszínre érkező vezérőrnagy, mint veterán vezérkari tiszt, hamar átlátta, hogy a lehetetlen viszonyok, és az elégtelen fölszereltség köszönő viszonyban sincsenek a várható követelményekkel.
De ha ez mind nem lett volna elég, hát ott volt Siebert altábornagy, a XIII., és VII. német hadtest parancsnoka, ez a korlátolt képességű ember- és katona, aki az orosz áttörés után felettese lett, és akiről nyílt titok volt, hogy a magas politikai- és párttisztséget betöltő bátyja révén kapott egy hadtestparancsnokságot, mert különben csak ezredességig juthatott. Siebert keménynyakúságából fakadt, hogy a felsőbb parancsokat kíméletlenül végrehajtatta, és képtelen volt a kialakult helyzethez rugalmasan alkalmazkodni. Így az áttörés előtti napokban egy négyszáz fős, jól felszerelt német zászlóaljat küldött erőszakos felderítésre, és a halálba, teljesen feleslegesen. A zászlóaljból negyven ember jött vissza egy tiszt vezetésével. Stomm hozzá képest egy, az összetorlódó eseményeket felülről látni tudó stratéga volt, és célszerűbben inkább neki kellett volna az irányítást átvenni.
A főseregtől elszakadt III. hadtest ugyancsak megrendült állapotba került január utolsó harmadára, tüzérségét nagyrészt elveszítve, már csak mint gyalogság lehetett bevetni a maradék ezredeket. És a német hadvezetés be is vetette őket a hátráló 2. német hadsereg fedezése érdekében. A III. hadtest addig nem kapta meg a visszavonulási parancsot, amíg a 2. német hadsereg általános visszavonása meg nem történt. A magyar hadosztály három szétvert hadosztálya mégis képes volt arra, hogy január 13-a óta tartó elhárító harcokban lefékezzen három, tökéletes harcértékű, páncélosokkal ellátott szovjet hadosztály támadását. Az aránytalan feladat miatt Stomm kétszer is kérte Siebert-től csapatai pihentetését-rendezését, de a kéréseit sorra elutasították.
Január 28-án este Stomm szűkebb törzsével a Turovóba vezető utón igyekezett előreküzdeni magát gépkocsival a visszavonuló, s kilométereken át húzódó, hatalmas tömegű jármű kavalkádban. Az utat az orosz tüzérség folyamatos tűz alatt tartotta, amelyet emiatt kiégett géproncsok, lótetemek és emberi hullák sorjázták megszámlálhatatlanul. Az éjszakában felismerhetetlenül összekeveredtek a német- és magyar csapatok. Vezetéséről már szó sem lehetett, legfeljebb néhány utóvéd század esetében, rajtuk kívül mindenki törte magát előre, ahogy tudta. Az oroszok sem voltak restek, fokozták a nyomást és igen közel jártak ahhoz, hogy gyűrűbe zárják a német 2. hadsereg maradékával együtt a III. hadtest szétzilált hadosztályait is. A korábbi szálláson, Verhnye-Turovóban, Siebert fölkereste Stommot, aki megragadta az alkalmat, hogy előadjon minden addigi méltánytalanságot és sérelmet, amit a magyar csapatoknak kellett el szenvednie a németek hanyagsága és durvasága miatt. A január 12-e óta való szüntelen harcot, a rossz élelmezést és hiányos lőszerutánpótlást, a lépten-nyomon megnyilvánuló gorombaságot és megaláztatást a német csapatok részéről. Egyben elvonulási utat kért a harci értéküket vesztett magyar csapatainak. Stomm szokatlanul keményen beszélt, ami kissé meglepte a németet, akiben meg a gőg csapott magasra és érdes, lenéző hangon közölte, hogy a németek Sztálingrádnál többet veszítettek, és elvonulási utat nem tud biztosítani. Sőt, azt követelte, hogy Stomm a környező utakat azonnal tegye szabaddá a magyar csapatoktól.
A turovói éjszakai országút teljesen bedugult. Stommék személy autója előtt egy német ponyvás Opel teherautó haladt vánszorgás szerűen. Néha elindult, gurult néhány métert, hirtelen kigyulladtak féklámpái, s csak állt mozdulatlanul. Így ment ez órákon át, miközben elő-hátul robbanások döreje rázkódtatta a levegőt és a járművekben ülök belső szerveit. A hangulat igen nyomott volt. Az altábornagy számba vette a helyzetüket és azt, hogy rövidesen egy ilyen robbanás a kocsijuk tetején fog landolni, ezt pedig nem szerette volna megvárni. A néhány milliméter vastag pléh tető nem sok védelmet jelenthetett az ötszáz km/h-ás sebességgel becsapódó és szétfröccsenő izzó vas ellen. Ha viszont a hómezőket választják, akkor a gépjárműveket hátra kell hagyni az egyéb felszereléssel együtt, és marad a gyaloglás, vagy néhányuknak a szánok.
A kocsiban négyen ültek, Stomm mellett vezérkari főnöke, Sárkány Jenő, s a közlegény-sofőr mellett Csató Ernő hadműveleti osztályvezető. Mindannyian tisztában voltak a rájuk váró veszélyekkel, emiatt roppant idegfeszültségben voltak, hogy szó is alig esett köztük. Közel három óra telt el, miközben alig haladtak kétszáz métert. Ez alatt többször kiszálltak, hogy megmozgassák végtagjaikat, és szemüket végigjártassák az éjszakában kanyargó országúton kibontakozó óriási emberi drámákon. Végül Stomm döntött és szólt Sárkánynak, hogy intézkedjen. Segédtisztek útján kiadták a rendelkezést és a magyar hadtest teherautói áttörték az útszéli hótorlaszokat és hómezők méteres havába hajtattak, ahol hamar el is akadtak. Katonák özönlöttek köréjük, és minden mozdítható, hasznos holmit magukhoz vettek, amik még elfértek a zsebekben, hátizsákokban, szánokon. A kocsikat felgyújtották, miközben a gyalogság hosszú libasorban megindult újabb harcok, vagy a remélt megmenekülés felé. Az embereket egyetlen ösztön hajtotta, szinte húzta magával: haza menni, ha megdögleni is, de haza!
Turovóban újra megkeresték Siebertet, hogy tőle helyzettájékoztatást kérjenek, amit az altábornagy nem adott, ellenben utasította az ottani magyar csapatok főnökét, hogy a Turovó délkeleti részét támadó oroszokat tartóztassa fel. Ezzel el is távozott, otthagyva a teljesen ,,paff” vezérőrnagyot és stábját. Fogalmuk sem volt, hogy még milyen nagyobb egységet tudnának harcba vetni. Ekkor toppant be vitéz Oszlányi Kornél ezredes, a 9. hadosztály parancsnoka, akinek hadosztály töredékei is éppen beérkeztek Turovóba. (Arról a magyar hadosztályról van szó, amely Voronyezs alatt a németek után, utolsóként hagyta el a Don vonalat.) Stomm előtt egy magas katona állt, ugyanolyan fagyott öltözékben, mint a többi honvéd, de ennek a kissé lilára fagyott arcú, borostás tisztjének szeméből rendkívüli eltökéltség sugárzott a halálos fáradtságon és az átélt borzalmakon túl. Ő kapta a hálátlan feladatot és vitéz Oszlányi újra kézbe vette, vagy talán le sem rakta géppisztolyát, visszament embereivel az első vonalba, ahová rövidesen jött is az első orosz támadó hullám. A védővonal kitartott, de az ezredest gépfegyver sorozat terítette le, hordágyon kellett hátra vinni. És ki gondolná, hogy a kötözőhelyén maga Siebert altábornagy jelent meg, és saját kezűleg tűzte a súlyosan sebesült Oszlányi mellére a másod osztályú vaskeresztet? Pedig így történt.
A németek repülőgéppel szállították ki az ezredest, a közben teljesen bekerítésbe került területről. Oszlányi utóbbi tettéért Mária Terézia rendet kapott, az utolsók között kapva meg e nagy múltú kitüntetést, de aki látta volna, hogy milyen lepusztult állapotú, elhasznált lelkű, s fizikai állapotú katonákba tudott ez a tiszt megint akaratot s harckészséget önteni, igaz, a fegyelmezés legkeményebb eszközeivel, az, ha létezne ilyen, a háborús Nobel-díjat sem sajnálta volna tőle.
A következő napok az orosz gyűrűből való kitörés lehetőségeinek mérlegeléseivel telt a gróf számára. Mivel a németek a legkisebb jóindulatot sem mutattak a nagyrészt fegyvertelen magyar csapatok irányába, a fegyveres kitörés pedig éppen ez okból őrültségnek tűnt. Stomm tehát nehéz választás előtt állt vezérkarával. Ekkor mintegy tízezer katonája volt körülötte, akiknek túlnyomó többsége a szabad ég alatt éjszakázott, folyton topogva és járkálva egyik tábortűztől a másikig, nehogy megfagyjanak.

VI.

Tisztult az idő, de a fagy még mindig mínusz harminc fok alatt bóklászott. Livinszkajától délkeletre húzódó vasúti töltésen állt tisztjeivel Tarnóczy és nézték azt a széles vásznú színházat a keleti látóhatáron, ahol száz, meg száz tankágyú dörög és a tüzek, robbanások füstindái az egekig emelkednek. Dübörög az ég és a föld. Valahol egy bekerített falut támadnak, máshol ellentámadásokat indítanak, vagy lemaradt, ismeretlen egységeket semmisítenek meg. Mindezt a szemük előtt s nem valahol távoli messzeségben. Legénye közben parancsot hoz: századával meg kell szállania a Delenkaja pataktól északra eső részt. Azonnali riadó nyomán menetkész állapotban sorakozik fel a század, akiknek a főhadnagy egy rögtönzött beszédben összefoglalta az általa addig ismert tragikus tényeket és a leendő feladatokat. – Parancs kötelez a helytállásra! Hadseregünk nagyobb része elpusztult és az ellenség Oszkol felé nyomul, ezeket kell feltartóztatni vérünk hullatásával! Felkell készülni lelkileg is a nehéz utóvédharcokra! Erősítsék egymás között a bajtársiasságot! Hallgassanak tisztjeikre! A kapott parancsokat maradéktalanul hajtsák végre, így a harcokat kevesebb áldozattal vészelhetjük át! Emberei minden szavát lesték és valami nem várt, üvegszerű elszántság jelent meg az arcokon. Mindenki átérzi, mennyire ingatag a helyzet és csak a határozott tettek lehetnek eredményesek.
Könnyes búcsú a helybeli lányoktól és asszonyoktól, mert hát a hosszú, kimerítő hónapok alatt mégiscsak kialakult valamiféle rokonszenv az egymásra utaltságban, talán több is, a helyi fehérszemélyekkel. Lázas sietséggel ürítették ki a raktárt és tettek mindent szánokra, hogy minél hamarabb elérhessék a Delenkaját. Sürgetett az idő, hiszen minden perc létfontosságú volt ezekben a gyorsan pergő órákban. A kijelölt védelmi rész mintegy négyszáz méter széles, a katonák rövid idő alatt beássák lőállásaikat a hóba. Borzongva gondoltak az első szabad ég alatt töltendő éjszakára. A hőmérő higanyszála mínusz 30 fokra szállt alá.
Két nap elteltével újabb parancs érkezik Novij Oszkolból, amely szerint el kell hagyniuk a reteszállást és hátrébb, nyugatabbra kell vonulniuk. Hiába, az orosz tágítja a zsákot, amibe beletámadt és ezt lehetetlen megakadályozni. Előző nap neki is vissza kellett vonnia előretolt kis helyőrségét, mert a szovjetek összeroppantották volna őket. Tarnóczy betelefonál Oszkolba, hogy tájékozódni tudjon valamelyest, ahol némi meglepetéssel hallja, hogy a város védelmét egy Szügyi Zoltán nevű ezredes vette át, aki már szervezi is azt. Ezen kívül a térségbe érkezett a Cramer-hadtest, az egész Don-szakasz egyetlen valamire való tartaléka, és már ebbe is jócskán belemartak a támadó páncélosok.
– Végre valami! – tette le a kagylót a főhadnagy. – Nem csak mindig ez az állandó fejetlenség.
Viszont a kapott parancs miatt újra csomagolhat mindenki, hogy egy negyven kilométeres túrával elérjenek Veliko Mihajlovkáig, a félelmek városán, Novij Oszkolon keresztül, ahol igazán megbámulták az ép, teljes hadrendben vonuló századot, még oda is kiáltottak:
– Hova mentek?
– Haza! – jött az oszlopból az elmés válasz.
– Magyarországra? – kérdezte meghökkenve az előbbi.
– Igen! Az a hazánk!
A várost elhagyva rájuk szakadt a hideg, fojtogató sötétségű éjszaka, csupán a hó világít sejtelmesen és a megmászni való emelkedő komoly odafigyelést, erőfeszítést követel embertől, lótól egyaránt. A megterhelt szánhúzó lovak minden segítő kéz ellenére megcsúsztak, elestek, hámúk lefordult s a zablákhoz rendelt katonák csak az esést tudták csökkenteni. Fenn a tetőn kifújhatták magukat néhány percig, aztán tovább oldalogtak egymás lába nyomában, szótlanul törve a széltől jeges, kemény utat kulacs és fegyvercsörgés közepette, mint valami rejtélyes, vak zarándok sereg. A lehelet pillanatok alatt lecsapódott és fehérre festette a száj körüli bajszot, ruhát és a lovak szügyét. Akik korábban a szánoknál segédkezve kissé kimelegedtek, azok is érezni kezdték a kegyetlen éjszaka támadását, ahogy a lélekből űzni próbálta az akaratot. Tarnóczy érzékelte, hogy a menet lassul. Az inak megfeszültek, a fagyos, merevvé váló bakancsokban megnehezült a lépés, mintha egyre ólmosodott volna a láb. A sötéten gomolygó éjszakában erőltetni kellett a szemet, nehogy az előttük levőbe ütközzenek. Belegondolni is szörnyű, mi lenne, ha most oldalazó tüzet kapnának! Vége lenne mindennek. Pontban éjfélre el kellett érniük Mihajlovkát, különben még raportra kell mennie függelemsértés ügyében. Szügyi nem ismerte a pardont! Az Oszkol és környékére gyűlt katonák fölött a vezetést átvett ezredes csak úgy tudott úrrá lenni a káoszon, hogy a kiadott parancsokat következetesen és kíméletlenül betartatta.
Az ember csak megy bele az éjszakába, mint aki se lát – se hall és bosszankodik. Bosszantja a hideg, a honvédek, akiket rábíztak, ahogy a ruszkik és a németek, vagy ahogy a kormányzó úr személye. Hiszen olyan értelmetlen ez az egész, menetelni a gomolygó hideg mindaddig, míg sikerül harcba keveredni az ellenséggel. Tíz töltényes puskákkal T-34-ekre vadászni a mínuszban! Ilyet csak egy regényes elme találhat ki, mert akinek kellett volna ilyesmire felkészülni, az nem tett ilyesmit. Hagyták, hogy bekövetkezzen a tragédia. Most már kár is azon merengeni, hogy mit kellett volna másképpen csinálni, de az bizonyos, hogy a német felső vezérkar a gyors és valóban jelentős győzelmek után elbízta magát. Azt hitték, mindenhatóak és bármely nehézséggel meg fognak tudni birkózni. Hát most tessék! A Don-kanyar különböző kiszögeléseiben százak maradtak megfagyva a lövészárok soron, és aki még bírt, az menekült az eleven rémálom képtelen és fájó vízióival.
A menetoszlop egy hirtelen döccenéssel megállt. Tarnó rosszat sejtve sietett előre, ahol a rajparancsnok tizedest látva, aki kesztyű nélkül, láthatólag részegen tántorog, üvöltözni kezdett a magatehetetlen emberrel: – Maga részeg! Meglopta a katonákat! Ezért agyon kéne, hogy lövessem, de nem így lesz! – a legények is alá támasztják kiáltásaikkal szavait, miközben odafordult a szürkés-pirosasra fagyott arcú őrmesterhez: – Úgy kiköttetem, hogy szarja össze magát! A géppisztolyt elvenni tőle őrmester és ez az ember többé nem rajparancsnok, hanem közlegény!
Ez is megvolt. Mi jöhet még? Mert valaminek jönnie kell, az biztos, lelkükben ott mocorog a nyugtalanság. Baktatnak hát tovább, nekihajolva, neki görbülve a fagyos ismeretlennek, ha lehet, még jobban lehangolva a felesleges jelenet és az ostoba alak miatt. A rum jó dolog, mert egyből berobban a vércukorba, de itt a halálos méreg is lehet még a kis adag is, ha rosszkor adják ki. Az Don-parti alvilágból visszatértek elmondták, a sok könnyelműen iszogató egy óra alatt úgy fagyott meg, abban a testtartásban, amit utoljára fölvettek, ki ülve, ki az ágyúnak támaszkodva. Nem csoda, hogy a tizedes lehetetlen állapotba került a saját adagjánál is többet fogyasztva. A bakák fásultak, nehezen vánszorognak, néhányan lidérceket látva a ködbe lövöldöznek, muszáj pihenőt tartani, dönti el Tarnó és kiadja az utasítást. Áll, topog mindenki, miután a lovakat is letakarták, és csak lassan kerülnek elő a szeszes üvegek, már nincs sok hátra, hát mindet beisszák. Állnak külön a tisztek, nem sok szó esik. Butyák jön oda és a főhadnagy látja, hogy az ,,öregnek” jobban lóg az orra, mint általában.
– Őrmester! Csak nincs valami baj?! Még a végén nekem kell magát biztatnom!
Butyák fojtott-rekedtes hangján válaszol:
– Mit is mondhatnék főhadnagy úr? Ma van a születésnapon.
Ó te magasságos! Erre senki sem számított. Mindenki remeg a hidegben, fogak koccannak és az őrmesternek születésnapja van! Butyák azonban készült:
– Engedelmével… – azzal előhúz egy üveget, benne sötét színű folyadékkal – készültem.
És nyújtaná Tarnónak, de az elhárítja, és az őrmesternek ajánlja az első kortyot, aki -Adjon Isten!- felkiáltással azt meg is húzza, majd tovább küldi az üveget.
– Köszöntsék rám! Mert ilyen születésnapom, mint az Oszkol dombjain, még egyszer nem lesz.
– Tartson Isten! – mondta Tarnó és jót húzott az üvegből, nem nagyot, jót.
Jót tett a pihenő, a beszéd, az a darabka fejbekólintó születésnapi parti, amit gyorsan megrendeztek és lebonyolítottak. A kis város házait lassan elérték a reggeli koszos szürkületben, az ember mintha égett kormot lélegezne be, és mintha egy óriási temetőbe vonultak volna, a széles utcákon sehol egy teremtett lélek. A főhadnagy az élre megy, hogy minél jobb szállást kerítsen maguknak és minél biztonságosabbat egy váratlan szovjet támadás elől. Ahová csak be akartak menni, német kiáltások küldik el őket. Tarnó vérben forgó, fáradt szemmel már arra gondol, felgyújtat egy házat, hogy annak tüzénél felmelegedhessenek, de ez biztos halála lenne a zsúfolásig telt földszintes épületben levőknek.
A település végén talált utolsó hosszú épület ajtaján dörömbölve nem érkezett válasz, mire az ott lévő őrmester egy géppisztolyossal szétlövette a zárat. A keményfából készült ajtót belülről is elreteszelhették, mert így sem akart megnyílni. Tarnó gránát használatra adott utasítást, mire kiáltások hallatszottak bentről, majd kaparászás és kalapálás, de ajtó úgy megszorult, hogy kívülről öt embernek kellett nekidűlni, míg fel nem hasadt a bejárat. Alig néhányan pihentek a hodályszerű helyen, és amint megtalálták náluk az aránytalanul nagy mennyiségű élelmiszert, a főhadnagy lefokoztatta a szóvivő szakaszvezetőt és mindegyiket kizavarta. Azok rimánkodva könyörögtek a sátorlapokért, mert azok nélkül menthetetlenül megfagynak a hómezőn, de nem volt kegyelem. Senki sem szánta meg őket, ez már nem az a lelkiállapot volt, amely képes az irgalomra, ha hitványságot tapasztal…
VII.

A másnap reggel megkönnyebbült hangulatban találta a századot, falatoztak, valaki viccet gyártott, amin sokan nevettek, mások meg fölháborodtak, szóval egy rövid ideig úgy tűnt, nincs is különösebb probléma, még néhány kis kellemetlenség, aztán mehetnek haza. De megjött vitéz Szügyi újabb parancsa, meg kellett szállni Bogorodszkoje falut, ahol védelemre kellett berendezkedni. Újra felcihelődni, parancsot ismertetni és neki a fedetlen, kietlen hómezőknek.
Az ebédet már egy árok magasított partja mögött tudták csak elfogyasztani. A falu rendezetlen szétszórtságban álló házainak harmada üres volt, így Tarnóczy könnyen kiválasztott egyet, ahová a parancsnoki ládát betehette. Közel s távol nyugodt volt minden és a főhadnagy legnagyobb bosszúságát az éjszaka botrányosan viselkedő tizedes jelentette, akit, minden benső ellenkezése dacára, annak fagysérülései miatt beküldte az Oszkoli gyengélkedőre.
A főhadnagy magában füstölögve ment be a házba, éppen leült a századládára, amikor a szoba ablakai ezer darabra robbantak. Megjöttek az oroszok! A szoba sarkaiba húzódva hallgatták a géppisztolyok monoton kerepelését. Vissza kellett jutni a vonalakba, de az ajtó éppen rossz irányba nyílt. Tarnó óvatosan kitávcsövezett az ablakon, ahonnan most dőlt be a hideg és látta, hogy a ruszkik a nekik megfelelő lőtávolság peremén hasalnak. Szakasznyi síléces, hóköppenyes felderítő lehetett. Kockázatos volt most kirohanni, de nem maradt más lehetőség. Néhány szökelléssel el is érték a lövészgödröt. Százada minden embere tüzelt, hát nagy volt a csatazaj. Amit fokozott, hogy a főhadnagy a tűz fokozására adott parancsot, így is másfél óráig tartott a tűzpárbaj, mire az oroszok fegyverei elhallgattak, és eltűntek a ködben.
Az utánuk küldött őrjárat vérnyomokat és több kisebb halom üres pisztolygolyó hüvelyt talált, egymástól szinte mértani távolságra. Délutánra minden elcsendesedett, és bár a század helyzete igen kétséges volt, az ebéd nyugodt körülmények közötti elköltése kissé helyre billentette a kissé felzaklatott idegeket.
A fagyos éjszaka legalább olyan veszélyesnek volt mondható, mint a déli összecsapás, hiszen a fagyhalál alvásra erőlteti a szemet, amit az életösztön próbál nyitva tartani. Hajnal négykor három katona érkezett, akik arról tájékoztatták, hogy Novij Oszkol és Mihajlovka közötti utat a magyar páncéloshadtest őrzi, egyben átadták vitéz Szügyi újabb parancsát is. Újabb falut kellett birtokba venni, méghozzá pontosan reggel kilenc óráig. A század hatharminckor elindult és fényes reggel lett, mire az újabb falu közelébe jutottak, s alig volt mínusz huszonöt fok! Tarnóczy egy órai kemény menet után megállította embereit és távcsövet vett elő, s ahogy pásztázta a hókristályoktól csillogó jégmezőket, egyszerre síelő, hóköpenyes alakokat vett észre a távolban. Valamiért tudta, érezte, hogy ezek magyarok. Valóban, maga vitéz Szügyi Zoltán ezredes és kísérője állt meg rövidesen előtte, akinek gyorsan bemutatkozott és jelentette a menetcélját. A nagyfejű, vizenyős zöld szemű ezredes előtt a Tarnóczy név ismerősen, kedvezően csengett és ilyen hangnemben fejezte ki bizodalmát a század helytállásában. Igen határozottan tette még hozzá: – Bármilyen áron meg kell állítanunk az oroszt! A hadsereg megmaradt részei csak így vonulhatnak hátra.
A főhadnagy még röviden vázolta századának elfogadható fölszereltségét, amit Szügyi örömmel nyugtázott, majd útjára engedte őket. Meg is érkeztek a kitűzött idő előtt, de az északról hallatszódó harci zajok miatt máris felderítésre kellett küldeni egy rajt. Baj nélkül birtokba vették a falu közepét, és a kivezető utakat hamar ellenőrzés alá vonták. A védelmi állások kiépítése azonnal megkezdődött. A falutól északra patakmeder húzódott, s azon túl északra több falu házai látszottak félkörben. A harci zaj közelről jött és igen erős összecsapásra lehetett belőle következtetni.

VIII.

A puskalövés összetéveszthetetlenül éles hangja hullámokban fokozódott az elviselhetetlenségig, mintha a pokol ezer kölyke kalapált volna egy vasúti sínt. A szüntelen csattogásban elenyészett a szó, a kiáltás, s már csak kézjelekkel lehetett irányítani. A honvédek egyre hullottak, de a falu bevételére indított előrejutás nem állt meg. A nap már félig belebukott a látóhatárba, de a küzdelem intenzitása nemhogy csökkent volna, hanem inkább még erősödött. Órák alatt fejlődött ki ez az irdatlan zenebona, s ez alatt a főhadnagy már azt is meg tudta állapítani, hogy a faluban 1100-1200 orosz lehet, ők meg alig vannak 150-en. A kapott parancsot – a falut visszafoglalni -, lehetetlenség volt végrehajtani, be kellett fejezni ezt a vállalkozást és visszavonulni, de nagyon sürgősen. Csakhogy elszakadni az ellenségtől ilyen tűzharcban nem volt egyszerű. Gyorsan kellett dönteni.
Ebben a pillanatban a nehézgéppuska, mely eddig hatásosan lőtte a falut, elhallgatott. Tarnórczy távcsövével kereste a fegyvert s a kezelőit a falutól távoli dombon, ott is voltak mind az öten a gépfegyver körül egymásra borultan, holtan. A kezelőket aznap délelőtt ismerte meg, a Dontól jöttek idáig, pedig ott már egyszer kegyetlenül megfizettek az életért. A saját tűz legerősebb forrása ezzel ki lett kapcsolva, még egy-két óra és a század felőrlődik, hogy alig marad belőle hírmondónak is.
Az egyik hírvivőjét az utóvédnek kijelölt egység parancsnokához küldte, a másikat pedig ahhoz, akinek először kellett megkezdeni az elszakadást és visszahúzódást. A két hírvivő fakó arccal nézték a rájuk váró utat, ahol a jégen gellert kapott golyók süvítettek. Az egyikük nem mert neki indulni, elhagyni a biztos út menti jégtorlaszt, s csak a főhadnagy erélyes buzdítására ugrott föl, egyetlen átfutással elérve célját. A kapott parancsok szerint kezdődött meg a visszavonulás, az elesettek hátrahagyva, folyamatosan harcolva.
A szomszéd falu határában, ahol lövészgödrök voltak, az ezredes várta őket, aki meg sem lepődött a sikertelenségen, mert amint mondta: ilyen harcizaj a Don mellett is ritkán volt hallható. Meghallgatta a ,,vereség” miatt láthatóan csalódott Tarnóczy beszámolóját, megköszönte a fáradozásukat, majd stábjával elvonult. Főhadnagy pedig várta, egyre várta a visszaszállingózó katonáit. A kellemetlen sietségtől átnedvesedett ruhák most a várakozásban szépen ráfagytak a katonákra, mint valami furcsa bádog.
Este tíz körül a szürkén gomolygó köd öntötte el a falu széles utcáit, míg a katonák orrjáratait a metsző hideg hasogatta, hogy lélekzetet venni is alig tudtak. Érződött a hat napi mosdatlanság, de mi volt ez azokéhoz képest, akik már hetek óta nem jutottak melegvízhez, szappanhoz. Minden ember ledőlt, ahová adódott és pihenésképpen, akinek bakancsa volt, megengedte annak szíjait. Tarnó nem engedte levéttetni a csizmáját, pedig a róla folyvást gondoskodni akaró legénye nagyon ajánlotta, de hát bármely pillanatban várni lehetett, hogy futni kellett innen tovább, akkor pedig minden perc számít.
A rossz előérzet nem is tévedett nagyot, mert másnap reggel tízezernyi orosz katona készült megrohamozni azt a védelmi körzetet, amelyet a Szügyi-csoport tartott kezében. A falvak szélein még korábban kialakított lövészgödrök között tisztek és szakaszparancsnokok szaladgáltak és ellenőriztek, embert, fegyvert, lelket. Tíz óra előtt meg is indult az orosz támadás, a létező összes fegyver csövéből jött az áldás. Az orosz katonatömeg jól felismerhető volt a magyar védővonaltól 4-500 méterre, s minden puska, gépfegyver erre az eleven, hullámzó ,,testre” lőtt, amilyen gyorsan csak bírt. Mert ha az orosz rohamtávolságra ér, akkor felugranak és nagy ’urrá, kíséretében, csípőhöz szorított gyorstüzelőikkel fogják megrohanni őket. Tarnó is tudja ezt, ezért utasításaival igyekszik a tűzgyorsaságot fenntartani. Két hírvivője szinte akrobata mutatványokat végeznek, hogy elkerüljék a sűrűn, igen sűrűn becsapódó lövéseket és testi épségük megőrzésével az üzeneteket célba jutassák. A csatazaj a tegnapihoz képest is sokszoros és az első pillanattól kezdődően elmeháborító.
Eleinte csak az oroszoknak voltak veszteségeik, de aztán a honvédek is hullani kezdtek lassanként. Tarnó igyekszik mindenhol ott lenni, látja, hogy katonái összeszedettek, szakszerűen ürítik a tölténytárakat, hogy már minden csatár mellett halmokban áll a sárga töltényhüvely. És látott előredűlt, lövésztartásba merevedett honvédet is, akivel fejlövés végzett. De bármilyen jól harcolnak, érződik az erősödő orosz nyomás és a falu túlvégéről jelentés érkezik, hogy már nem bírják sokáig tartani magukat. Talán még egy óra és a támadók le fogják rohanni a századát, ezt pedig nem akarta hagyni a főhadnagy. Vissza kell vonulni, de hova? Jelentést küldött Szügyinek a kétséges helyzetről, aki viszont krikszkrakszos betűkkel ennyit üzent vissza: ,,Puskatussal is vissza kell verni az ellenséget!”. Na köszönöm, – gondolta Tarnó – ezzel aztán jól ki vagyok segítve.
A csata folytatódott. Elkeseredett kézigránát dobálások kezdődtek, és a honvédek ujja a nagy hidegben elgémberedett a ravasz húzogatásban. Házak gyulladtak ki az orosz aknatűzben, honvédek estek össze fejlövéssel, légnyomást kapottakat vittek hátra a sebesültvivők. Amikor az első orosz egységek elérték a rohamtávolságot, Tarnóczy megkezdte az elszakadást és a falu mögött állapított meg új védelmi vonalat. Kínosan nehéz elszakadás volt ez, sokkal nehezebb, mint az előző napi. Az oroszok érezték erejüket, a siker tudata hajtotta őket merész neki rohanásukban.

IX.

A harcok szaggatta faluban mocskos, füstös hó lepett mindent, a levegőben égett kén kesernyés szaga terjengett. Szügyi utasítására tovább kellett védeni a még saját kézen maradt házakat, egyre hátrébb vonva védvonalat. Az orosz nem merte még vállalni a házak közötti harcokat, mert a védők a házakból hatékonyan tudtak védekezni. A szemben állók közötti vonal a szemközti házak mentén húzódott. Ha egy házat kiürítettek a honvédek, az orosz azonnal betört oda. Kézigránát és géppisztoly, ilyen távolságból csak ez a két használható eszköz, a puska csak koloncnak számít. A szomszéd falunál a németek tankágyúkkal lövik a támadókat, a magyaroknál a nehézgéppuska a legkomolyabb harceszköz. Több ezer fegyver ontja a halált, ennek zaja minden más hangot elnyom. A fő bajt mégis az jelentette, hogy az oroszok láthatóan folyamatosan kapták hátulról az erősítéseket, a honvédek pedig csak a rendelkezésre álló készleteiket használhatták, de a küzdelem még így is két napig elhúzódott.
És a megújuló pergőtüzek éles zajában, mikor mozdulni sem lehet, s eltompulnak az idegek, a dobhártya vérezni kezd, a szív pedig majdnem kiugrik a helyéből a nagy izgatottságban, az egyszerű honvédekből kitört valami paraszti düh. Néhány altiszt gócokat kezd alkotni emberivel, megmakacsolják magukat, ott ragadnak és ellenállnak egy-egy ház védelmében. Nehéz ezt máshogy mondani, önfeláldozó harcot vívnak a feltüzesedett parasztfiúk és így virtuskodnak:
– Megmutatjuk! Nem engedünk! Hulljanak halomra előttünk! Nem mozdulunk! Ha kell, a szuronyokat is feltűzzük!
Tarnóczy látja az elszigetelődött gócok rendületlen harcát, kiadja a parancsot: nincs többé hátra, leállítjuk itt az ellenséget, vagy meghalunk!
A küzdelem tovább örvénylett, de az ellenség erőfölényét nem lehetett kiegyenlíteni, az egyes gócokat egymás után keríti be az orosz, mert a bennlevők a vad csatázásban észre sem vették, hogy mellőlük eltűntek a többiek. Ezeket aztán úgy kell külön vállalkozások indításával kivágni a minden irányból özönlő oroszok karmaiból. Egyik katonája is érzékeli a fenyegetést, és oda kiáltja:
– Tűzzük fel a szuronyt és kiáltsuk: roham! Hadd legyen vége ennek a véres, mocskos életnek! – De a főhadnagy leinti őket, ennek még nem jött el az ideje.
Az oroszok annyira fanatikusan akarják a győzelmet, hogy akár egyesével is betörnek a magyar védvonalba, ahol viszont a túlerő hamar felkoncolja az ilyen elvakultakat. A magyarok irtóznak a testközeli küzdelemtől, érzik az ehhez való teljes technikai és mentális hiányokat. Inog a front. A honvédek védvonala mind hátrább került, hogy a falunak már csak egytized része volt a kezükön. Minden erőfeszítés ellenére is a honvédek nagy részben kiszorulnak a faluból és a nyitott lövészárkokban kellett éjszakázniuk.
A másnap reggel a főhadnagy rohamot indított a falu visszafoglalása érdekében, sikerrel, amely mindkét fél számára őszinte meglepetést okozott. A falu északi fele újra a honvédek kezébe került, de az oroszok erőfölénye rövidesen újra érződni kezdett.
Zavaros az egész helyzet, néhány ház kigyulladt az aknatűzben, s a házak között gonosz füst csapkod. A kézifegyverek robaját egy időre elnyomja a pergőtűz hangrobbanás hulláma. A faluban még helyi civilek is megbújnak, de velük most senki sem törődik. Időnként katonák szaladnak ide-oda, mint a főhadnagy hírvivői, mivel csak ezek révén lehet híreket szerezi a falu távolabbi pontjain zajló eseményekről, mert ezt a fortyogó, füstös katlant egyetlen ember képtelen áttekinteni. Bénultság, rémült szédület és gőgös harag, vagy szabadjára engedett őrület, ez a vojna, a háború. De idegzsongás, félelem és komikum is, igen komikum, mert az életveszélyes helyzetek szokatlanságai lehetőséget teremtenek erre is. Ilyen volt, amikor Kórai hadapród megelégelve a másfél órája zajló aknavető tűzben való fekvést, felpattant és lábbal előre beleugrott egy ház aljába ásott lyukba, ahol előzőleg több falusi is eltűnt. De nem Kórai, aki derékig tudott csak bejutnia, ott viszont megrekedt és kétségbeesetten kalimpált karjaival. A rejtekhely zsúfolásig megtelt. Tarnóczy ebben az elmeháborító állapotban sem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, s miközben szorult katonáján segített a Micimackó könyv elmosódott rajzai villantak be agyában.
Elmúlt a pergőtűz, majd néhány órával később egy újabb kezdődött, amelyben Kórai szívét átütötte egy repesz, a főhadnagy pedig légnyomást kapott. Néhány órás ,,részegség” és éber álom következett Tarnó számára, zavaros látomásokkal, de amikor fölébredt, meglepő csönd vette körül, úgy látszik harcszünet állt be. Egy hóárokban volt, szalmán és pokróccal letakarva,. Kissé támolyogva állt talpra, s fegyverét magához véve szemlére indult. Már besötétedett, de így is felismerte néhány méterrel arrébb két honvédnak a halott tetemét.
A közeli házhoz közeledve az őr a jelszót kérdezte, a főhadnagy megmondta. Beszélgetni kezdett a huszonéves katonával, sosem árt egy kis közvélemény-kutatás, főleg annak fényében, hogy a szétzúzott hadsereg tudatában, katonái miképpen képesek ilyen kemény hadműveletekre. A széles, karakteres arcú fiú némi teketória után bizalmasan szólt hozzá:
– Ha én a Kárpátok legmagasabb csúcsán állnék, és ilyen hideg lenne ott is, puskámat jó kedvvel fognám, és jó kedvvel harcolnék. Ha halálos lövést kapnék, kimúlásom előtt elordítanám még a bíztatást. Fiúk, én elmegyek, de ti ne engedjétek a haza földjére az ellenséget! De itt fázom, és félek, meghalni sem akarok, harcolni sem tudok elszántan, igazán. Mindnyájan így vagyunk ezzel, és tudjuk, hogy a tiszt urak is így gondolkodnak.
Tarnóczy nehezen talált katonája emelkedettségéhez megfelelő szavakat, de nem is volt rá nagyon szükség, elég volt egyetértenie az elhangzottakkal. Értették egymást, és ez némi megelégedettséggel töltötte el mindkettőjüket, miközben jeges szél támadt föl, s a főhadnagy folytatta útját az első vonalba. Erős állóharc alakult ki, az oroszoknak eszük ágában sem volt engedni és fedezékeik védelméből ügyesen tartották tűz alatt a honvédeket, volt idejük kitanulni a háborús játékszabályokat. De azok sem hagyták magukat megfélemlíteni, és továbbra is egy-egy házat csak akkor adtak föl, ha már végleg tarthatatlanná vált a helyzetük. Dezső hadnagy úr is egy ilyen tarthatatlanná vált házat akart elhagyni kiugorva annak ajtaján, amikor szemből találatot kapott. A futás lendülete vitte tovább előrezuhantában. Fejlövés, azonnal vége volt. Ezzel Tarnóczy második tisztjét is elveszítette. Mindkét oldalon hullottak az emberek. A fegyverek csöve áttüzesedett, és a főhadnagy is már tizenötödjére cserélt tárat a pisztolyában.
Az erős nap után újabb dermesztő éjszakát kellett átvészelni a szalmával telehordott hógödrökben, hogy másnap délutánra meghozza önhatalmúlag a döntést: visszavonulás, mert a visszavonulási parancs csak nem akart megérkezni. Az utolsó pillanatban, mert az oroszok már éppen kezdték elvágni a visszavonulási utakat. Döntésével a rögtönítélő hadbíróságot kockáztatta, szembe kerülve vitéz Szügyi akaratával is, de nem maradt más választás. Nem volt mit szépíteni, ez menekülés volt. Az immár harmadik hete tartó szakadatlan éjszakai vonulások, harcok és a mindenhol jelenlévő dermesztő hideg, a kialvatlanság megtette már a csapatra a hatását. Itt már csak a kemény parancsszavak és a bajtársiasság segített túlélni ezt az idegtépő állapotot.
A visszavonulás rendben indult, a század eleje észrevétlenül elosonhatott az éjszakában, de az oroszok gyanút fogtak és gyilkos pergőtűzet zúdítottak a vélt útvonalra. A főhadnagy úgy vélte, neki kell felügyelnie a kiürítést, ezért ő maradt hátra az utolsók egyikeként. Az aknatűz heves volt, de nem elég pontos, ezt kihasználva volt esély a túlélésre. Tarnóczy még két katonáját tartotta maga mellett, mikor elkezdtek nekiszaladni az éjszakában is jól látható robbanások füstfüggönyének.

X.

Az Oszkol völgyében bekerített magyar csapatok főparancsnokának sem sok lehetősége maradt a továbbiakban. A mintegy hat-hétezer főre duzzadt katonatömeget, akiknek már az is jót tett, ha egy-két napot viszonylagos nyugalomban tölthettek, vezetni kellett, amíg lehet. Ahogy a szovjetek szorosabbra zárták a gyűrűt, tovább vándorlásra lett szükség, így Stomm hadteste is elérkezett Krasznoje-Olimba, ahol Siebert altábornagy betegen feküdt többekkel egy házban. Itt azonnal, még a faluba érkezése reggelén Stomm tájékoztatta a németet a fegyverzet, a lőszer és az élelmezés teljes hiányáról és arról, hogy maradék hadteste semmilyen harctevékenységre nem alkalmas, mivel az utolsó két hét harcaiban teljesen kiégett. Stomm menetvonalat kért Siebertől, aki ugyan tudomásul vette a magyar hadtest súlyos helyzetét, de arra hivatkozva, hogy ,,nekik igen nehéz a helyzetük” nem teljesítette a gróf kérését. A német végül parancsba adta, hogy Stomm hadteste a délkeleti irányba törjön ki és foglalja vissza Jaszenkijt, amit a gróf egyszerűen megtagadott.
A németek elutasító magatartása a fegyver-szövetséges hadtesttel nemcsak érthetetlen, de sértő is volt. Az újabb egyeztetés annyi engedményt adott, hogy ugyan a német csapatok mögé való becsatlakozást továbbra sem engedélyezett, de kitörési kíséreltet igen a Tym irányába. Annyi szépség hibája volt ennek az engedménynek, hogy a németek szerint azért kellett ebbe az irányba kitörni, mert ellenkező irányból egy magyar hadtest támad a III. felszabadítására. Ezt Stomm teljes képtelenségnek tartotta, mert az is volt. Törzstisztjeivel órákon át vitatták a helyzetet, de végül is elfogadhatónak tartották az új menetvonalat, azonban a gróf a kitörést elfogadhatatlannak tartotta egyetlen nagy, egységes oszloppal, ezért úgy intézkedett, hogy az egyes egységek önállóan kíséreljék meg a kijutást. Szóban ki is adta az ilyen értelmű rendelkezéseket, és kiadott egy búcsúparancsot is. A későbbi korok történészei ezt a búcsúzó nyilatkozatot a humanizmus megnyilvánulásának tartották, pedig nem volt az.
A gróf kiválóan képzett katona volt, aki pontosan jól felismerte azt a lehetetlen helyzetet, amibe az ellenségtől szorongatott, saját fegyverszövetségesétől pedig elárult magyar III. hadtest került, és a lehető legnagyobb esélyt akarta biztosítani ezeknek a páriáknak, hogy haza jussanak. A megmaradtak többségének sikerült is ez a manőver, csak a sors torz fintorának lehet tartani, hogy épp a parancsnoknak nem. Egy fatális természeti csapás miatt Stomm vezérkarával rossz irányba fordult és egy orosz járőr kezébe került, kivéve Sárkány vezérkari főnökét, aki korábbi ígéretét betartva, nem került élve az ellenség kezére. Egy szénakazal mellett lőtte főbe magát. Nem sokon múlott, hogy a gróf is végezzen magával és lehet, hogy csak a súlyos fagyási sérülései, – melyek miatt később mindkét lábát amputálni kellett,- lassították le annyira, hogy egy utászszázadosa még időben kikaphatta kezéből a revolverét.

Utóirat

Az Oszkol-völgyben folytatott, az adott időszakban szinte példátlanul heves utóvédharcok, lassítani tudták az orosz előrenyomulást, és lehetővé tették, hogy minél kevesebb közép-európai katona kerüljön Szibériába és egyéb vidám helyekre. A Don menti 2. magyar hadsereg egyetlen arcvonalának áttörése után, csupán néhány ezred egy-két százada maradt abban az állapotban, hogy fölvegye a harcot a lendületesen támadó orosz alakulatokkal. Ilyen század volt a 108/2-es is. Ezek az alakulatok nem egyszer tízszeres túlerővel kerültek szembe, és állták a sarat, amíg erre lehetőségük volt, hogy védjék a magyar-német zöm menekülését.
A háborút követően Jány Gusztáv önként tért haza Németországból, mivel megtudta, hogy egykori tisztjeit perbe fogták. Tudhatta, hogy számára végképp nem lesz kegyelem. A négyfős kivégzőosztagot egykori katonáiból állították össze, és a boncolás megállapította, hogy négy lövedék hatolt át a szívén, ami ugyancsak szokatlan, mert ilyenkor általában mindig van valaki, akinek egy kissé megremeg a keze és arrébb megy a lövés.
Egy bizonyos Rákosi Mátyás és baráti köre nagyon nem szívlelték azokat, akik a ,,szent” Szovjetunió és annak vörös hadserege ellen fegyverrel mertek harcolni, figyelembe sem véve azt a tényt, hogy sokaknak ez volt szakmai kötelességük. Ennek a körnek a nyomására azonnal megindultak a koncepciós perek, első körben azok ellen a katonák ellen, akik pontosan képzetségük miatt veszélyt jelenthettek a kommunistákkal kollaboráns kormányokra. A konspirálásra kiélezett agyú elvtársak számára egyértelmű volt, hogy azok, akik ezreket tudtak éles helyzetben vezetni, azok kisebb szabotázs csoportokat is könnyedén tudnának irányítani. Gyanítható ugyanis, hogy Sztálin hű tanítványai nem is a megszállók nyomására folytattak a királyi honvéd tisztiker ellen hajtóvadászatot, hanem önszántukból.
Szügyi Zoltán a háború folyamán elnyerte az elit Szent László Hadosztály parancsnokságát, a szovjetekkel folytatott súlyos harcok után Ausztriában tette le a fegyvert az angolok előtt. Kiadatási kérelme hamar megérkezett a nyugati Szövetségesekhez, hadosztálya másik harminc tisztjének nevével együtt. Szügyi megtehette volna, hogy menekülőre fogja a dolgot, de a többiek iránti szolidaritásból, ,,bajtársiasságból” haza jött. A Népbíróságok Országos tanácsa tíz évre, majd életfogytig tartó fegyházra ítélte ezt a hajlíthatatlan jellemet. Végül 1957 végén szabadult és egész hátralévő életét segédmunkásként kellett leélnie, egy leírhatatlan állapotú szükséglakásban.
Oszlányi Kornél a háború végeztével a biztos kivégzés, vagy a még biztosabb tízévnyi börtön és az azt követő segédmunkás létforma elől nyugatra ment-, menekült, s egészen az amerikai Clevlandig jutott.
De talán Stomm grófnak jutott a legmostohább sors. Nyolcévnyi hadifogság és börtön után került haza, ahol rögtön ,,háborús bűnös” lett, halálra ítélték, lefokozták, vagyonát elkobozták. Aztán ,,csak” életfogytiglanit kapott, majd tizenkét évet, de két év után váratlanul szabadlábra helyezték. Közben amputált lábain újra és újra csonkolást kellett végrehajtani. Budapestről kitelepítve, a nehéz évek idegállapotai miatt több súlyos betegséget is begyűjtve éltek feleségével egy kőpadlójú nyári konyhában… Állandó orvosi felügyeletre lett volna szükség, ha nem éppen folyamatos kórházi ellátásra, szanatóriumra. Orvoshoz indult akkor is, mikor a menetrend szerint közlekedő buszon a viteldíjat számolgatva szívtrombózist kapott.