Mit számít hová megyek,
erdők ijesztgetnek,
esők rohannak utánam
s ha lehúzom a vonatablakot
eleven vizet vérzik a szám.

Éjjel- nappal a sínek vas-csizmáit
próbálgatom,
csikorgó kavicson
csattogó fémen csatangolok,
tehervagonok virrasztanak a mellkasomon,
örökbefogadott hideg pályaudvaromon.

Várótermek emberszagába öltözve,
elfelejtettem hogy valamikor
darazsak májusi tüzében égő arcom
volt a naplemente.

Nem ragyog az ingem,
szmog-lélegző árkád a tüdőm,
villanykörték fényudvarában melegszem
mint a mustban megfürdött muslicák.

Csipkebokrok pergőtüzében szivesen ontanám a véremet,
bukkanókban fölszakadó húsom tisztán lángolna
a tavasz szűz rózsabimbóival.

Ha pusztulnék,
föltámadnék harmadnapra,
föltámasztanának az ünnepek,
s a legmélyebb árokban is megtalálna a harang.

Itt a városban jöhetnek rám ünnepek, hétköznapok,
föltámadni sohasem fogok,
mit számit hová megyek,
nem köszönnek rám a kandeláberek,
csikorgó fémen,csattogó kavicson csatangolok,
és  sohasem tudom meg

mikor jönnek ünnepek, hétköznapok.