Akinek a becsületébe gázolnak, annak nemcsak joga,
kötelessége is védekezni. Nemcsak önmaga,
hanem minden ember méltóságát védi.
Annak az Embernek a méltóságát,
akit Isten a saját képmására teremtett.

Válasz egy rágalomra

                             Cs.-nek

Igen, „ügynök” voltam:

Ügynöke hazának,
ügynöke az Égnek,
ügynöke a jónak,
ügynöke a szépnek.

Ügynöke igaznak.
Imádkozom érted,
hogy a Mindenható
megbocsássa vétked.

S bocsássa meg ezt is:
vétlenségem gőgjét,
testvérembe metsző,
éles, hegyes tőrét.

I. A DIKTATÚRA TERMÉSZETRAJZÁHOZ
Hogyan lehet a „titkosszolgálati” iratokkal ma is manipulálni?

A közelmúltban személyemmel kapcsolatos kutatásra kértem az Államvédelmi Szolgálatok Történeti Levéltárát. Néhány hét múlva telefonon hívott föl az ügyfélszolgálati osztály vezetője, és közölte velem, hogy a megfigyelők között nem, de a megfigyeltek között találtak rám vonatkozó iratokat. Egy az idő tájt átélt sorscsapás miatt szerettem volna megóvni magam a várható csalódásoktól: akkor még nem akartam látni a velem kapcsolatos ügynöki jelentéseket, csupán a vizsgálódások végeredményéről kértem értesítést. Ezt nemsokára meg is kaptam, s csak hónapok múlva kértem és vettem át a teljes iratanyagot.
A tisztánlátás szándéka és a mindannyiunkban ott rejtőző kíváncsiság régóta csábított ennek a lépésnek a megtételére. Ezáltal is szerettem volna betekintést nyerni a diktatúra működésébe, és a saját múltammal való szembenézés igénye is foglalkoztatott.
Éltem a vidéki értelmiségiek, egy ideáktól és illúzióktól sem mentes, hivatását szenvedélyes szeretettel végző tanár és irodalmár mindennapi életét. Tevékenységem centrumában a tanári hivatás és az irodalom kutatása, népszerűsítése állt. E téren nyitott voltam, készen álltam az együttműködésre minden irányban. Tanárként eleve nem lehettem elfogult és kirekesztő egyetlen politikai, ideológiai és művészeti irányzattal szemben sem. Az egész létezés csodájába szerettem volna beavatni, a választás, válogatás képességére előkészíteni tanítványaimat. Tévelyegtem, botladoztam, de elvtelen kompromisszumokat nem kötöttem. A Bibliából, a zsidó-keresztény hagyományból táplálkozó erkölcsi nézeteimet soha meg nem tagadtam. Nem „látszani”, hanem „lenni” akartam, átélni – Einsteint idézve – a legszebbet, a dolgok eredendő titokzatosságát. Erre az ember csak tiszta lelkiismerettel képes, ezért féltve óvtam a lelkem legmélyének, Isten lakhelyének az érintetlenségét, makulátlanságát.
Eszembe sem jutott, hogy – Kosztolányit idézve – engem is beírnak „mindenféle könyvbe”, „minden módon számon tartanak”, és – József Attila szavaival – még azt is „aktákba írják, miről álmodoztam”.

1. A rendelkezésemre bocsátott dokumentumok első iratcsomója debreceni bölcsész koromba, az 1964–65-ös tanévbe vezet vissza. Az ügynöki megfigyelések és jelentések közvetlen célja nem is én voltam, hanem az egyik csoporttársam, Fülöp László, a későbbi jeles irodalomtörténész és egyetemi tanár. 1964 őszén az aktuális helyzet megvitatására politikai nagygyűlést szerveztek a Kossuth egyetemen, hozzászólásokra is lehetőség nyílt. Az egyik felszólaló épp Fülöp László volt. Megemlítette, hogy a közelmúltban Hruscsov, a szovjet kommunista párt első titkára egy kiállításon durva, elutasító stílusban megdorgálta a szovjet képzőművészeket vélt formalizmusuk és dekadenciájuk miatt. Felszólalását azzal a megállapítással zárta, hogy művészeti kérdésekben az ítéletalkotás nem a politikusok illetékességi körébe tartozik.
Ebből az ártatlan megjegyzésből kreálták az ún. „Fülöp László-ügyet”. Nemcsak magát a „bűnöst”, hanem annak baráti körét is gondosan föltérképezték és megfigyelték. Büszkén konstatálhatom, hogy a mi évfolyamunkon nem találtak arra alkalmas személyt, ezért a megalázó feladatot egy tőlünk fiatalabb egyetemista társunkra bízták, akinek „Hengerész” volt a fedőneve. Mivel a megfigyelt legközelebbi barátai közé tartoztam, a titkos megbízott engem is szemmel tartott. A tartótiszt 1964. október 28-án keltezett utasítása kifejezetten a „célszemély” hozzám fűződő viszonyának a kifürkészésére buzdított: „Állapítsa meg, hogy Fülöp László V. éves egyetemista milyen kapcsolatot tart fenn Lisztóczky László egyetemi hallgatóval. Milyen magatartást tanúsít, hogyan nyilatkozik a SZU-ban történt személyi változásról.” Egy 1964. november 12-én írt ügynöki jelentés „hosszas megfigyelés alapján” arra a következtetésre jutott, hogy „Fülöp László elsősorban szobatársaival érintkezik, velük szokott bizalmasan elbeszélgetni, sőt az egyetemen, menzán, villamoson is többször együtt látni őket.” Majd fölsorolta a szűkebb baráti kör tagjait, élén az én nevemmel.
Az idézett jelentés is azt sugallja, hogy „Hengerész” csak ímmel-ámmal, korántsem ártó szándékkal tett eleget megbízatásának. A jólértesültség és az ügybuzgóság látszatát keltve, gyermeteg semmiségekről tájékoztatta, voltaképpen orránál fogva vezette tartótisztjét. 1965. február 5-én kelt jelentését például így kezdte: „1965. január 28-án a menzai vacsoránál odament Fülöp Lászlóhoz és Lisztóczky Lászlóhoz az egyetem egyik novellistája, és megkérdezte, hogy olvasták-e az írását. – Nem – volt a válasz. – Annyiféle véleményt lehet hallani, hogy már nem tudom, mit higgyek…”
Ennél lényegesen többet és fontosabbat egyik általam ismert jelentés sem tartalmaz. Feladójukat feltehetően zsarolás révén szervezték be az ügynökhálózatba.

2. „Hengerésznél” lényegesen több rosszindulattal írta jelentéseit az az egri ügynök, aki akkor a „Stimecz”, korábban pedig – még Budapesten – a „Sárdi” fedőnevet használta. A fedőnév azonosításával Szőnyei Tamás Titkos írás. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990. című kétkötetes művében is találkoztam. Sándor Andrásról, a Rákosi-korszak ünnepelt írójáról van szó, akit 1956 után börtönbe zártak. Szabadulását követően – miközben hírhedt ügynöki jelentéseit írta – a nemzeti radikálisok táborához közeledett, a rendszerváltozás után a politikai csoportosulás egyik fő hangadója, „ideológusa” lett. Kettős szerepvállalását nem kívánom minősíteni.
Idézendő beszámolójának az előzményeihez tartozik, hogy 1973-ban mint osztályfőnök az egri Dobó István Gimnázium egyik osztályát Erdélybe vittem kirándulni. Élményeim annyira megragadtak, hogy ezt követően az 1990-es évek közepéig minden évben legalább egyszer fölkerestem a valaha Tündérkertnek becézett országrészt. Különösön sűrűn, évente három–négy alkalommal jártam ott az 1980-as években, amikor az erdélyi magyarság sorsa egyre keservesebbé vált.
1978-ban történt, hogy Korondról hazatérőben az Eger felé tartó vonaton találkoztam Sándor Andrással. Beszélgetésbe elegyedtem vele, s azt tapasztaltam, hogy úti élményeimet rendkívüli érdeklődéssel hallgatja. Ennek a beszélgetésnek az eltorzított, megdöbbentő rosszindulatról tanúskodó változata köszön vissza beszámolójában, amelyet kapcsolattartójának adott elő:

„A tmb. (vagyis: a titkos megbízott) felhívta figyelmünket egy Lisztóczky nevű egri középiskolai tanárra, aki a Dobó István Gimnáziumban magyart tanít. Erősen nacionalista beállítottságú személy, kb. 35–36 éves. Jó kapcsolatban van Csoóri Sándorral. Rendszeresen jár Erdélybe az ottani viszonyok tanulmányozása céljából. Legutóbb Korondon járt, és onnan hazatérve elítélően nyilatkozott a román állam vezetőiről. Tragikusnak és elviselhetetlennek nevezte az ottani magyarok helyzetét. Egész előadását a románok elleni gyűlölet hatotta át. A magyarok nehéz, kilátástalan helyzetéről beszél baráti társaságban és az iskolában is. (A tmb. feltételezése szerint még az is elképzelhető, hogy a gyerekek előtt az órákon is.)

Intézkedés:

– a Lisztóczkyra vonatkozó részt átadjuk az ifjúságvédelmi vonalra.”

Az idézett, Egerben 1978. június 26-án kelt sorokhoz csupán egyetlen megjegyzést szeretnék fűzni: akik ismernek, jól tudják, hogy soha nem gyaláztam más népeket, így román testvéreinket sem. A sajátomat igen, de azt is csak a szenvedélyes és önmarcangoló szeretet jogán. Illyés Gyula-i értelemben szerettem volna patrióta lenni: jogot védtem, egyetlen nép méltóságát sem sértettem.
Fölbukkant tehát velem kapcsolatban is a Szőnyei Tamás-könyvben gyakran vissza-visszatérő, első számú szitokszó: a nacionalizmus. Ilia Mihály ezzel kapcsolatban Szőnyei Tamás művéről szóló recenziójában a következőket írja: „Föltűnő, hogy ebben a hatalmas kutatómunkában milyen sűrűn szerepel a szervek minősítő megjegyzése a megfigyelt személy cselekedetéről: nacionalista. Szinte alig van valami ügy, ahol ne ez a minősítés szerepelne. Úgy látszik, hogy ez volt a legveszedelmesebb irodalmi ellenzéki tulajdonság.”
A legszomorúbb pedig az, hogy az „ős patkány”, a „meg nem gondolt gondolat” régi szószólói napjainkban is igen könnyen rásütik a nacionalizmus bélyegét a „másként gondolkodókra”.

3. A következőkben egy „szigorúan titkos és különösen fontos” dokumentumot idézek, melynek előzményei Svájc híres városába, Genfbe vezetnek. Az 1970-es években a Feleségemmel többször fölkerestük ott élő sógoromat, hogy segítséget kérjünk beteg kislányunk kivizsgálásához és gyógyításához. Akkor kerültek a kezembe az 1956-os forradalom és szabadságharc huszadik évfordulóján megalakult, zürichi székhelyű Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Köre (1981-től: Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör, röviden: SMIKK) működésének a dokumentumai. Kapcsolatot teremtettem az irodalmi egyesület elnökével, Saáry Évával. Tevékenységükről én közöltem az első hazai ismertetést a Nyelvünk és Kultúránk 1985. évi 59. számában A nyugati magyar irodalom svájci műhelye címmel. Ennek köszönhettem, hogy előadóként meghívást kaptam a legendás Luganói Tanulmányi Napok 1985-ös tanácskozására.
Az idézendő dokumentum ezzel a konferenciával kapcsolatos. A Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnökségén íródott Budapesten, 1985. október 17-én:

„Berni nagykövetségünk jelentette a KÜM-nek (külügyminisztériumnak), hogy a Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Köre 1985. október 16–21. között Luganóban rendezi meg a »Gesta Hungarorum« előadássorozat harmadik részét »Erővonalak a két világháború közötti magyar szellemi életben« címmel.
A fenti jobboldali beállítottságú, zürichi székhelyű emigrációs szervezet, amelynek vezetője B. Szabó Péter és Saáry Éva, évente tart hasonló rendezvényeket, amelyekre magyarországi ellenzéki személyeket is meghívnak.
Az októberi rendezvény vendégei és előadásaik címe:
1.) Szíj Rezső: »Magyar jellegre törekvés a képzőművészetben«
»Könyvkiadás – könyvművészet«
2.) Szállási Árpád: »Kassák Lajos és a magyar avantgarde«
3.) Lisztóczky László: »Gulyás Pál és a 30-as évek szellemi élete«

Intézkedés:

Tájékoztatjuk a BM III/III. Csoportfőnökséget.”

Tehát a magyar nagykövetségeket is megbízták titkosszolgálati feladatokkal. Még irodalmi és művészeti kérdésekben is.

4. Az ügynöki tevékenység újabb módszerébe avatja be az érdeklődőket a következő történet. Ilia Mihály az 1980-as évek közepén – amikor már az egri Tanárképző Főiskola Irodalomtudományi Tanszékének a tanára voltam – bevont egy, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmat kutató munkacsoportba. Erre anyagi támogatást is kapott. Szerződést kötöttünk. Ilia levelei, a tanulmányért kapott honoráriummal együtt, többnyire a főiskola irodalmi tanszékére érkeztek. Akkor írtam meg a Benedek Elek és a romániai magyar irodalom kezdetei című tanulmányomat. Az egész vállalkozásban semmiféle konspiráció nem volt, Ilia sem kért meg titoktartásra. A román–magyar viszony akkor már nem volt felhőtlen, a határon túli magyar irodalom kutatása sem számított tabunak. Az „operatív hálózat” azonban mit sem törődött a hangulat- és hangsúlyváltozással, továbbra is a régi reflexek szerint, a rá jellemző „éberséggel” végezte munkáját.
A fölkérést megtisztelőnek tartottam, büszkélkedtem is vele néhány munkatársamnak és barátomnak. Levélben tájékoztattam róla például egyik Tatán élő barátomat, akivel erdélyi útjaimon, Székelyudvarhelyen ismerkedtem meg. Ezt azonban egy postán dolgozó ügynök fölbontotta, és a levelet (vagy annak másolatát) Tatabányára, a Komárom megyei Rendőrfőkapitányság III/III. Osztályára továbbította. Onnan a következő, 1985. március 1-jén kelt levélben értesítették a Szegeden székelő (közismert, hogy Ilia Mihály a szegedi tudományegyetem tanára volt) Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság III/IIII. Osztályának a vezetőjét:

„Értesítem Vezető Elvtársat, hogy »K« ellenőrzési adataink keletkeztek arról, miszerint Ilia Mihály vezetésével munkacsoport alakult a két világháború közötti erdélyi irodalom tanulmányozására. Ilia e munkába bevonta Lisztóczky László egri lakost, a Tanárképző Főiskola tanárát is.
A fentiekről Lisztóczky tájékoztatta hálózatunkat.
A Heves megyei RFK. III/IIII. Osztályát értesítettük.”

Első olvasásakor a levél utolsó előtti mondata szíven ütött. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára egyik munkatársától némi iróniával meg is kérdeztem, miként lehettem én „besúgó” Tatabányán, amikor Egerben sem voltam az. Erre ő a kezembe adott egy tájékoztatót „a leggyakrabban előforduló állambiztonsági szakkifejezésekről, rövidítésekről és kódokról”. A jegyzék a levél első mondatában olvasható „K-ellenőrzés” (azaz: küldemény-ellenőrzés) jelentését a következőképpen fejti meg: „Postai küldemények operatív ellenőrzése, melynek során az állambiztonsági szervek a bizalmas nyomozás alatt álló személy postai küldeményeit felbontották, illetve esetenként elkobozták.” A pontatlan és rafinált szóhasználat tehát csupán egy illegális és törvénytelen eljárás, a postai levéltitok-sértés leplezésére, az előtte közöltek kiegészítésére és pontosítására szolgált. Az említett adatokhoz a logika törvényei szerint is csak úgy juthattak hozzá „K-ellenőrzés” révén és tőlem, ha az „elfogott” levélnek én voltam a feladója. A megfogalmazásból adódó következetlenséget és ellentmondást csak így lehet feloldani. Ezt a dokumentumot átnyújtó levéltári munkatárs is megerősítette. Az idézett levélben pontosan annyi információ szerepel, amennyit az én levelemben is elolvashattak.
Az utolsó mondatból az is kiderül, hogy nemcsak Szegedre, hanem Egerbe is küldtek értesítést a történtekről.
A levelezés természetesen titkosszolgálati módszerekkel, a hátam mögött, tudtomon kívül zajlott.

***

Most olyan zavaros vizekre kell eveznem, amelyeket talán a legjobb lenne kikerülnöm.
Nem kis tanulságot rejtő történet, hogy az Ilia-ügy kapcsán az egyik egri kollégám teljesen megalapozatlanul és kellő ellenőrzés nélkül ügynökséggel vádolt meg engem. Kiindulópontjául az imént idézett levél, pontosabban annak inkriminált mondata szolgált. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára csak ezt az egy személyemet érintő iratot találta az Ilia-ügy dokumentumai között.
A levélről eddig elmondottakat még néhány mondattal ki kell egészítenem. Bennem a legkisebb gyanú sem merült föl azzal kapcsolatban, hogy a Benedek Elek-kutatás erkölcsbe vagy törvénybe ütközik-e. Ha valóban ügynök lettem volna – s ha egyáltalán lett volna miről –, akkor fedőnéven magam adtam volna jelentést a „hálózat”-nak, s nem bíztam volna a dolgot a merő véletlenre. Általam írt ügynöki jelentést azonban soha, sehol, senki nem talált és nem is fog találni. Nyilvánvalóan a Heves megyei RFK III/III-as Osztályát is azért kellett tájékoztatnia a tatabányaiaknak a saját nevemen (tehát nem fedőnéven!) a fölbontott levél tartalmáról, mert nem szerepeltem a hálózati nyilvántartásban, az egri titkosszolgálati osztállyal semmiféle kapcsolatom nem volt.
Azt pedig csak a legnagyobb rosszindulattal tételezheti föl bárki is, hogy egri lakosként ötletszerűen és minden felhatalmazás nélkül épp Tatabányát szemeltem volna ki alkalmi besúgásokra.
Jobb sorsra érdemes kollégám koholmányához a véletlenek összjátéka mellett az ő rosszindulata és elvakultsága is kellett. Ez kiváltképpen akkor vált nyilvánvalóvá, amikor egy egri könyvtári rendezvény végén szelíd, békülékeny szavakkal akartam átnyújtani neki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kapott levelet, amely félreérthetetlenül rögzíti, hogy „a hálózati személyek nyilvántartásában” nem találtak rólam kompromittáló adatot. Közeledésemet durván elutasította, és meg se nézve az arra egyedül illetékes intézmény igazoló levelét, kihúzott egy papírt a táskájából, amit úgy emelt a magasba, mint egy vadász a győztes trófeát. „Hát ez mi?!” – kiáltotta féktelen gőggel, indulattal és gyűlölettel. Ráadásul, s ezt sokan látták is a jelenlévők közül, karomnál fogva tuszkolt kifelé – egy közintézményből. Nyilvánvalóan megriadt attól a gondolattól, hogy lelepleződik, s ettől a félelmétől máig nem tud szabadulni.
Ezt a szörnyű, döbbenetes, iszonyatos jelenetet soha nem fogom elfelejteni.
A könyvtárba, váratlan eseményre is fölkészülve, magammal vittem egy Cs.-nek címzett borítékot, amelyben rövid, barátságos hangú levél kíséretében elhelyeztem a bűntelenségemet bizonyító igazolást is. A levelet nem volt hajlandó átvenni, még megnézni sem. Eljövetelemkor a könyvtár igazgatóját kértem meg a levél „kézbesítésére”. Az ő próbálkozása sem járt sikerrel, a levelet olvasatlanul, egyik barátom közvetítésével juttatta vissza hozzám.
Cs. célja tehát nem az igazság kiderítése, hanem az én besározásom. Azóta még dühödtebben terjeszti rólam válogatott és képtelen vádjait.
Nem is akkor követett el csaknem jóvátehetetlen bűnt, amikor félreértett egy félreérthető dokumentumot, hanem akkor, amikor mereven és elvakultan utasította el közeledésemet, negligálta az ártatlanságomról szóló bizonyítékokat, amikor elvakult gőggel és fölényérzettel akarta őrizni a látszatot, s próbálta porig alázni egyik kollégáját. Meggyőződésem, hogy senkinek sem használ és önmagának árt a legtöbbet ezzel a magatartással. Figyelmébe ajánlom Szókratész idevágó szavait: „Az igazságtalanságot jobb elszenvedni, mint elkövetni.”
Vakon és süketen hajszolja vélt igazát, amelynek, ha megtalálná is, semmi hasznát nem venné. Elkezdenie sem kellett volna ezt a rágalomhadjáratot, mert aki le akarja győzni embertársát, szükségképpen bemocskolódik maga is. A harang mindannyiunkért szól. Attól tartok, rögeszméjén az sem fog változtatni, hogy Szőnyei Tamás idézett műve is a bűntelenségemet igazolja. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának vizsgálati eredménye és a Szőnyei-könyv tanúságtétele után egyáltalán miről beszélünk még? Képtelenség ügynökséggel megrágalmazni valakit beszervezési dokumentum és ügynöki jelentés nélkül, és még nagyobb képtelenség a rágalom lelepleződése után is tovább folytatni a mocskolódást. Mindez már – Nagy László József Attila című versét idézve – „ésszel mérhető pontokon is túl”-ra mutat.
Annak a „dokumentum”-nak, amit Cs. a táskájában hordozott és diadallal emelt a magasba, semmi köze sincs az ügynöki tevékenységhez. Nem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából való, hiányzik róla az intézmény neve, amely átlós irányban minden onnan származó iratmásolaton látható. Ha kételkedik a szavaimban, kérjen véleményt egy hasonló ügyekben járatos szakembertől! Az enyhén szólva kétes eredetű és semmit sem bizonyító „dokumentum”-ot nem én írtam, kézjegyem sincs rajta, nevemen (tehát nem fedőnéven) szerepeltet, tartalma pedig nem több szalmacséplésnél. Nem is tudtam róla, a nevemmel éppúgy visszaél, mint a fentiekben szó szerint citált levél. Feltehetően kapcsolatban is áll vele.
Félreértés ne essék: nem tartom magam sem hősnek, sem mártírnak, csupán szerencsés embernek: nem kellett ellenállnom semmiféle önfeladásra kényszerítő zsarolásnak és kísértésnek. Öt eltemetett gyermekem életéért a tűzbe ugrottam volna. Kevés a részem abban, hogy – Hamlet szavaival – „meglehetős becsületes” maradhattam, ami persze csak Arany János leleményes jelzőjével és a folytatással együtt érvényes.
Van valami ijesztő és szívszorító abban a következetességben, ahogyan kollégám egy nem létező ügynök elleni kíméletlen, gyűlölet diktálta harcát folytatja. Úgy vélem, nagyobb haszna származna abból, ha a mások lejáratását is igénybe vevő karrierépítés helyett arra fordítana több időt és energiát, amire született: az irodalomkutatásra. A mások fölötti ítélkezést pedig bízza Istenre!
Talán azon is érdemes töprengenie, hogy keresztény hitét, amelyet oly kenetes pátosszal szokott kinyilatkoztatni, sikerült-e maradéktalanul összehangolnia mindennapi életével és magatartásával. Az igazi keresztény nem gyűlöli az ügynököket sem, harag helyett inkább részvétet érez irántuk.
Amit a kollégám tett – és ahogyan tette –, akkor is rettenetes, ha netán a vádja igaz. Így viszont aligha lehet szavakat találni rá. Viselkedése a legelemibb tapintatot és kollegialitást is nélkülözi. Magára vessen, ha most személyi jogaim és emberi méltóságom védelmében a nyilvánossághoz fordulok. Gondolhatta volna, hogy előbb-utóbb minden hazugság lelepleződik, s azt is, hogy amikor gyermekeim és a Feleségem halála után olyan egyedül maradtam, mint az utolsó levél a fán, nem fogom engedni, hogy elrabolja tőlem az utolsó kapaszkodóimat: becsületemet és a tanítványaim, barátaim bizalmát és szeretetét.

***

Néhány következtetés.
A mögöttünk hagyott rendszerben a titkosszolgálatok hatalmas apparátust alkottak, behálózták az egész magyar társadalmat, annak valamennyi szegmentumát, ideértve a magánélet szféráját is. Csápjaik a magyar nagykövetségek révén a határon túlra is átnyúltak. Fenntartásuk óriási összegeket emésztett föl.
Rólam is tudtak mindent, ami az ő szemszögükből lényegbevágónak tekinthető. Tudtak erdélyi útjaimról, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körhöz fűződő viszonyomról, Fülöp Lászlóval, Ilia Mihállyal és másokkal létrejött, „veszélyes” kapcsolataimról. Működésük során nem riadtak vissza jogtalan eszközök használatától: a postai levélbontástól, a magyar nagykövetségek bevonásától sem.
Igen sok múlott azonban a beszervezett ügynökök hozzáállásától. Két ügynök: „Hengerész” és „Stimecz” két végletes magatartást tanúsított. Az előbbi inkább enyhített, az utóbbi pedig súlyosbított a megfigyelt személyek megítélésén. Az ügynököket – bár etikai vétségük kétségbevonhatatlan – elvont sémák és sztereotípiák szerint megítélni nem szabad. A legtöbbjük nem önként, hanem zsarolások, fizikai és lelki kényszerek hatására vált – Illyés Gyula híres verséből kölcsönözve a szavakat – „szemmé a láncban”. Tevékenységüket – ezt „Hengerész” példája is igazolja – sokszor csak alibi módon, alakoskodó és fontoskodó mellébeszéléssel, nem pedig ártó szándékkal végezték. Az utólagos leleplezések révén azonban másodszor is ők ülnek a szégyenpadra, miközben a beszervezők, a tartótisztek, a terror és a félelem légkörének tényleges megteremtői és fenntartói a markukba röhögnek. Sokszor nem is az „operatív” hálózat közvetlen szereplői, hanem a pilátusi magatartás képviselői, a bólogató Jánosok működtek együtt igazán hatékonyan a rendszerrel. Szükség lenne a nagy rutinnal és sátáni logikával fölépített mechanizmus átfogó, elmélyült szakmai és lélektani elemzésére, amely a résztvevők megítélését az eddig tapasztaltnál árnyalatosabbá, hitelesebbé és józanabbá tenné.
Az én megrágalmazásom is arra int, hogy a fölmerülő etikai problémák elemzésével és tudatosításával végre közzé kellene tenni az ügynöklistát, nem hallgatva el, sőt hangsúlyozva az apparátust létrehozók és irányítók elsődleges felelősségét. Így talán meg lehetne előzni ártatlan emberek további megbélyegzését. Meg kell akadályozni, hogy az újra és újra megismétlődő, egyszer igaznak, máskor hazugnak bizonyuló „leleplezések” politikai játszmák és személyes bosszúk eszközévé silányuljanak.
Végül: nem szabad engedni, hogy a bukott társadalmi rendszerrel kapcsolatos nosztalgiák, illúziók tovább erősödjenek, és fertőzzék a magyar közéletet. A megvalósult szocializmus a legkevésbé sem a szabadság és a demokrácia birodalma volt.
Jaj, csak attól óvjon meg az Isten, hogy a rendszerváltozás után áldozataivá váljunk egy még láthatatlanabb, körmönfontabb és ellenállhatatlanabb manipulációnak!

(2012)

II. A FOLYTATÁS

Amitől tartottam, bekövetkezett. Az előző tanulmányt, mely a lényeget nem érintő eltérésekkel megjelent a Polísz című folyóirat 2012. júniusi számában (6–13.), minden bizonnyal olvasta Cs. is. Mégsem hagyta abba, sőt a korábbinál is hevesebben folytatta rágalomhadjáratát. Nem zavarta, hogy továbbra sem tudott beszervezési dokumentumot és akár egyetlenegy ügynökjelentést fölmutatni. Nem intette józanságra Szőnyei Tamás idézett könyvének tanúságtétele sem. Változatlanul a postai ügynök által fölbontott levélre, illetve az arról szóló értesítésre hivatkozott, amelyet a tatabányai III/III-as Ügyosztály Szegedre és Egerbe is elküldött.
Soha életemben ekkora elvakultsággal és rosszindulattal nem találkoztam! Ezért újabb kísérletet tettem ártatlanságom bizonyítására. Fölkerestem egy egri ügyvédet, akinek átadtam az Államvédelmi Szolgálatok Történeti Levéltárából származó iratokat, megemlítettem, hogy a személyes kapcsolatfelvétel csúfos kudarccal végződött, s megkértem őt, hogy baráti hangú levélben figyelmeztesse tévedésére kollégámat. Elmondtam, hogy nem áll szándékomban bírósági eljárást indítani, csupán az igazamat keresem. Szeretném, ha Eger irodalmi életét nem mérgezné tovább kettőnk áldatlan ellentéte.
Íme, az ügyvéd által Cs.-nek címzett levél szövege:

Tisztelt dr. Cs. Úr!

Mint a mellékelt meghatalmazás alapján dr. Lisztóczky László jogi képviselője, az alábbiakkal fordulok Önhöz:
Ügyfelem arról tájékoztatott, hogy Ön számos alkalommal személyét, becsületét, jó hírnevét sértő kijelentéseket tett, esetenként több ember előtt. Ügyfelem kísérletet tett arra, hogy békésen rendezze az Önök közötti ellentétet, okirattal igazolva az Ön állításának valótlanságát, azonban ezt a közeledést Ön elhárította, s továbbra is valótlanul állítja dr. Lisztóczky Lászlóról, hogy 1990 előtt az állambiztonsági szervek részére adatokat szolgáltatott, köznyelvi fordulattal élve: III/III-as volt. Ennek azonban ellentmondanak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának – általam is megtekintett – hivatalos igazolásai, melyekből az derül ki, hogy Ügyfelem a hálózati nyilvántartásban („ügynöklista”) nem, azonban a megfigyeltek között szerepel.
Bízva abban, hogy dr. Lisztóczky Lászlóra vonatkozó rágalmazó állításai nem tudatos rosszhír keltésnek, sokkal inkább félreértésnek vagy tévedésnek tudhatók be, illetőleg tekintettel arra, hogy mindketten Városunk megbecsült polgárai, országos és nemzetközi hírű irodalmárok, célszerűnek tartanám, ha vitájuk a félreértések tisztázásával és nem büntető vagy polgári bíróság ítéletével érne véget. Mint bizonyára Ön előtt is ismeretes, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának hivatalos igazolása olyan okirati bizonyíték, amelyre adott esetben a bíróságok ítéletüket alapozhatják.
Ügyfelem akként nyilatkozott, hogy kész megbocsátani, amennyiben Ön a fentieket elfogadva, felhagy az ellene irányuló rágalmazó kijelentésekkel, és magánlevélben bocsánatot kér tőle.
Együttműködését és az ügy békés lezárását remélve, tisztelettel:

Eger, 2013. július 30.

Dr. N. D.
ügyvéd
Cs. ennek a nem mindennapi emberséggel és intelligenciával megfogalmazott levélnek a hatására sem tért észhez, továbbra is ragaszkodott vélt igazához. Nem volt elegendő bölcsesség és keresztényi alázat benne, hogy a baráti gesztust viszonozza, és levélben kérjen bocsánatot tőlem. Helyette egy budapesti ügyvédhez fordult, akinek megmutatta az Ilia-ügyben Szegedre (és Egerbe) küldött levelet, amely nem a bűnösségemet, hanem az ártatlanságomat igazolja, hiszen, mint említettem, egy postai ügynök által felbontott levél – azaz: „K-ellenőrzés” – nyomán íródott, s engem nem fedőnéven, hanem a saját nevemen szerepeltet. A levél másolatát én is megkaptam az Államvédelmi Szolgálatok Történeti Levéltárából, a vétlenségemről szóló igazolással együtt. A Políszban közzétett tanulmányban teljes terjedelmében idéztem, a levéltárban szerzett információk és a logika törvényei alapján cáfoltam is annak bizonyító érvényét. Természetesen a levélmásolatot a többi dokumentummal együtt az ügyvédemnek is átadtam.
Cs. budapesti ügyvédje ezt a levélmásolatot küldte el jogi képviselőmnek a következő sorok kíséretében:

Tisztelt Kolléga Úr!

Dr. Cs. csatolt meghatalmazással igazolt jogi képviselőjeként a dr. Lisztóczky László megbízásából írt levélben foglaltakra az alábbiakat kívánom szíves tudomására hozni:

Megbízóm egész életében a tisztesség, becsületesség elvei szerint élt, s ezen elveket megvalósítva járt el az irodalmi és oktatói munkája során.
Mindannyiunk előtt ismert, hogy a rendszerváltást megelőző időszakban voltak olyan személyek, akik barátaik, családtagjaik, kollégáik tevékenységéről az akkori hatóságoknak jelentést készítettek, sokszor valótlan tartalommal.
A rendszerváltást követően feltárásra került történeti dokumentumok sok esetben segítettek már igazságot szolgáltatni jogi és/vagy erkölcsi értelemben azoknak, akiket korábban megfigyeltek és sokféle hátrányban részesítettek pusztán azért, mert vallási, közéleti kérdésekben másként gondolkodtak.
Megbízóm részére korábban Ilia Mihály irodalmár kollégája juttatott el egy olyan tartalmú dokumentumot, amelyből arra lehetett következtetni, hogy a T. Kolléga Úr megbízója a hírhedtté vált III/III-as ügyosztállyal kapcsolatban állt volna. Ez az információ nagyon fájt megbízómnak, mert Lisztóczky László úr munkáját nagyon tisztelte.
Köszönjük a T. Kolléga Úr által szolgáltatott információt, amely arra utal, hogy Lisztóczky László úr nem volt „ügynök”.
Tudjuk, hogy a pártállami időszak dokumentációja nem teljes körű és a Történeti Hivatal irattárában lévő iratok hiányosságai problémákat, félreértéseket okozhatnak.
Kérem a T. Kolléga Urat, hogy nyugtassa meg az ügyfelét atekintetben, hogy Dr. Cs. úr szándékosan senkit sem akart sohasem igazságtalanul megvádolni és a jövőben fokozottan ügyel arra, hogy a munkája során milyen tartalmú nyilatkozatokat tesz.
Őszintén reméljük, hogy a jelen levélben foglaltakkal a felek közötti nézetkülönbség tisztázódott és az ügy lezártnak tekinthető.

Budapest, 2013. október 02.

Tisztelettel:

dr. K. K.
ügyvéd

Nem kis szorongással olvastam el ezt a levelet, mely azért is másra hárítja a felelősséget, amelyet Cs. maga követett el.
A szorongás egyik oka az a fölismerés volt, hogy én még megközelíteni sem tudom a tökéletességnek azt a fokát, amely a sorok között Cs.-ről kirajzolódik. Bár egész életemben igyekeztem magam is „a tisztesség, becsületesség elvei szerint” élni, újra és újra gyengeségemmel, tökéletlenségemmel kellett szembesülnöm.
A szorongás annál a levélrészletnél még tovább fokozódott, ahol arról esik szó, hogy „a pártállami időszak dokumentációja nem teljes körű és a Történeti Hivatal irattárában lévő iratok hiányosságai problémákat, félreértéseket okozhatnak”. Máig nem értem, hogy mit keres ez a fikció és prófécia egy jogi kérdéseket taglaló levélben, mely ítéleteit csupán tényekre alapozhatja. Az a lehetséges konklúzió pedig kétségbe ejtett, hogy akkor szerte e hazában bárki, bármikor, bármilyen következmény nélkül ügynöknek bélyegezhető. Talán még Cs. is, ám az a megközelíthetetlen és felülmúlhatatlan tisztesség, becsület, amely őt jellemzi, eleve kizárja ezt.
Mindenesetre nem én vádoltam meg őt megalapozatlanul és kellő körültekintés nélkül ügynökséggel, hanem ő engem.
Mellőzve minden további kommentárt, arra kérem azokat, akik e sorokat olvassák, hogy hasonlítsák össze a két levél hangvételét, a sorok mögött megbúvó szándékokat. És szűrjék le azt az egyetlen rám nézve pozitívnak tekinthető tanulságot, hogy az ellenem megfogalmazott vád nem tényeken, hanem félreértésen, fikción és prófécián alapult, melyet az előítélet és a rosszindulat táplált, a gyűlölet tartott életben „ésszel mérhető pontokon is túl”. Kollégámnak ennyi idő után sem sikerült vádját hiteles dokumentumokkal alátámasztani.
További ez irányú igyekezete is teljesen reménytelen.

***

Kedves Cs.! Igazán lenyűgöző az az elszántság és következetesség, ahogyan a legvégsőkig kitartottál az ügynökség vádja mellett. Mások már rég meghátráltak volna, de Te reménytelen helyzetben is hősiesen küzdöttél. Ügyvéded leveléből tudtam csak meg, hogy mi húzódott meg ennek a hátterében. Amikor a legtöbben már fölismerték, hogy fatális félreértésről van szó, Te még mindig vártad a nem létező beszervezési dokumentum és a szintén nem létező ügynökjelentések felszínre kerülését. A lebegtetésre – és ez már tényleg mindennek a teteje! – az idézett ügyvédi levélben is kísérlet történt. Ez az emberi léleknek olyan mélységesen mély bugyraiba nyújt betekintést, hogy minősítésére tapintatból sem szeretnék vállalkozni.
Talán arra is gondolnod kellett volna, hogy egy embertársadnak szenvedést okozol, és hogy növekszik azoknak a száma, akik előtt ellenszenvessé, nevetségessé teszed magad. Sokakban a gátlástalan rosszindulat, a féktelen gyűlölet, a kenetes képmutatás és a reménytelenség szinonimája a neved.
Ha annak idején fájt neked az a félreértésre lehetőséget nyújtó „dokumentum”, amit Ilia Mihálytól kaptál, most az ellenkezőjét kellene érezned. Egy régi tanítványom mesélte, hogy amikor előre megtervezett és begyakorolt forgatókönyv szerint tájékoztattad őt feltételezett ügynöki múltamról, fölmutatva az imént említett – „véletlenül” akkor is épp nálad lévő –leleplező „dokumentum”-ot, megjegyezted, hogy milyen nehéz erről beszélned. Amikor ártatlanságom kiderült, voltaképpen örülnöd kellett volna, de nem ez történt: elvesztetted a maradék józan eszedet is, zavarban vagy, kapkodsz és vagdalkozol, hibát hibára halmozol.
Nemrég találkoztam veled az utcán, s meg is szólítottalak. Kénytelen-kelletlen elismerted, hogy meghajolsz a bűntelenségemet bizonyító dokumentumok és érvek előtt, nem tekintesz többé ügynöknek. A megbánásnak, bűntudatnak azonban a legcsekélyebb jelét sem láttam rajtad. Azt a mocskot pedig, amely az ellenem kitartóan hangoztatott rágalom összeomlása miatt rád ragadt, megpróbálod szétkenni az egész életemen. Vájkálsz a múltamban, s teszed ezt épp olyan rosszindulattal, mint tetted az inkriminált ügyben, amely látványos kudarccal végződött. Csúsztatásokkal, féligazságokkal és hazugságokkal, ami pedig a legfölháborítóbb: halottakat idézve, az ő nyugalmukat is megzavarva, emléküket gyalázva akarsz engem továbbra is rossz hírbe keverni, a földbe döngölni.
Ha kívánod, szívesen állok rendelkezésedre, hogy régi és újabb keletű rágalmaidról beszélgessek veled. Már az ókori görögök is tudták, hogy mindig meg kell hallgatni a másik felet is.
Tudom, hogy sok bűnt és tévedést elkövettem, az a portré azonban, amit párját ritkító elfogultsággal és egyoldalúsággal Te rajzolsz rólam, alig hasonlít rám. Néhány vonása inkább önarcképet sejtet. Ráadásul akarva-akaratlan Isten dolgába avatkozol: csak Ő ismeri a csonkítatlan és hamisítatlan igazságot, s egyedül neki van joga ítélkezni fölöttünk.
Fontold meg azt is, hogy az ügynökség vádjának az összeomlása hitelteleníti további rágalmaidat! Nem tartasz attól, hogy újabb rágalmaid is ugyanerre a sorsra jutnak? Egyáltalán végiggondoltad, hogy mit akarsz elérni? Az én bemocskolásommal, sárba döngölésemmel megtisztítani, megnyugtatni a lelkiismeretedet? Nem érzed, hogy ez eleve abszurd, minősíthetetlenül embertelen, ön- és közveszélyes vállalkozás?
Nemrég valakinek azt mondtad, hogy én a Te „halálos ellenség”-ed vagyok. Azt se tudtam, hogy szavaidon sírjak vagy nevessek. Emlékeztetlek arra, hogy sok-sok éven át Te jelentetted minden fűnek, fának és bokornak, hogy ügynök voltam, „véletlenül” mindig magadnál hordva azt a levelet, ami a hozzáértők állítása szerint bűntelenségemet igazolja. Amikor pedig hivatalos dokumentummal szerettem volna bizonyítani ártatlanságomat, Te tuszkoltál kifelé az egyik egri közintézményből. És ezek után még neked van üldözési mániád?
Arra kérlek, hogy egyszer s mindenkorra fejezd be az ellenem és mások ellen meg-megismétlődő gyűlölethadjárataidat. Ne vájkálj tovább sem az én múltamban, sem másokéban! Amit teszel, a legkevésbé sem egyeztethető össze a kereszténység erkölcsi normáival, pedig Te ebben a díszruhában tetszelegsz. Krisztus a hegyi beszédben arra tanított, hogy szeretnünk kell még ellenségeinket is. Sík Sándor szerint ezt a parancsolatot, az ellenségszeretet parancsát a legnehezebb valóra váltani. Teljesítésére megszívlelendő módszert ajánl. Azt, hogy tudatosan próbáljuk gyűjteni azoknak az embereknek a jó tulajdonságait, akiket a közvélemény gonosznak tart. Előbb-utóbb rádöbbenünk arra, hogy még a legellenszenvesebbnek ítélt emberekben is mennyi jó van. Próbálj szemüveget cserélni, a jót is észrevenni másokban! Talán még bennem is találnál egy-kettőt. Biztos vagyok benne, hogy így Te is könnyebben tudnád hordozni terheidet, elviselni önmagadat és másokat.
Kérlek, gondold át még egyszer, amit tettél, és ha a lelkiismereted azt diktálja, kérj tőlem bocsánatot a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt! Nem azt óhajtom, hogy becsülj! Csupán tárgyilagosságot kérek tőled nemcsak velem, hanem önmagaddal szemben is. Lásd be végre, hogy súlyos bűnöket követtél el ellenem, amelyeket illenék jóvátenned!
Most elárulom neked azt is, hogy rágalmadról néhány hónappal a Feleségem halála után szereztem tudomást. Nemsokára szívinfarktussal szállítottak az egri kórház Kardiológiai Osztályára. Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha miattad kaptam volna az infarktust. Valószínű akkor is megkaptam volna, ha Te nem is létezel, hisz előtte sok éven át olyan megpróbáltatásokat éltem át, amelyekre „ma sincs ige”. Ezzel együtt is a javadra válna, ha több felelősséggel formálnál véleményt másokról, s tartózkodnál az elsietett következtetésektől és ítéletektől.
Nemcsak az én életemet mérgezted meg, hanem Eger szellemi-irodalmi életét is. Deák Ferenc szavait idézem, amelyeket örökbe fogadott lányához, Vörösmarty Ilonához intézett: „A rosszat, mit másról hallottál, ne terjeszd soha. Találsz nemesebb s érdekesebb foglalkozást, mint hogy trombitája légy a hírnek s távírdája a pletykának és rágalomnak. Megeshetik, hogy a hír, melyet terjesztettél, később valótlannak bizonyodik be, s ekkor miként nyugtatod meg önlelkiismeretedet? Még ha elmennél is mindazokhoz, kiknek  a valótlan hírt elmondottad, s azok előtt bevallva tévedésedet, szavaidat visszavonnád, célt akkor sem érnél, mert azalatt a hír végtelenig terjedhetett.” Ezért szeretném, ha a bocsánatkérés a széles nyilvánosság előtt történne. De az is jó lenne, ha külön-külön helyesbítenéd a rágalmaidat azok előtt, akiknek ügynöki múltamról és egyéb gaztetteimről kiselőadásokat tartottál. Céltudatosan választottad ki partnereidet, tehát aligha lesz nehéz fölidézni őket.
Az egyik fültanú mesélte, hogy engem mocskoló kiselőadásod egyszer nagyelőadássá terebélyesedett, kitöltötte az Egertől Budapestig tartó utazás teljes időtartamát.
Ennél sokkal többre kellene becsülnöd magad, kedves Cs.! Hogyan veszítheted el ilyen végletes módon emberi méltóságodat, szegülhetsz szembe a kollegialitás, a szolidaritás, a jó ízlés legelemibb törvényeivel? Kinek használsz ezzel a minden önfegyelmet és arányérzéket fölrúgó magatartással? Akik idézték szavaidat, tapasztalták mániákus rosszindulatodat, a legnagyobb megdöbbenés és megvetés hangján beszéltek rólad.  Akkor sem illenék így viselkedned, ha valamennyi állításod igaz lenne. Emlékeztetlek Krisztus tanítására: az vesse az első követ a bűnös emberre, aki maga sohasem vétkezett.
Szívből kívánom, hogy találd meg igazi énedet, szerezd vissza lelki nyugalmadat és emberi méltóságodat. Ne a gyűlölet, hanem a szeretet szavára hallgass! Engem pedig hagyj békességben élni és meghalni!
Nem arra születtünk, hogy másoknak szomorúságot és szenvedést okozzunk, hanem arra, hogy egymást jobbá és boldogabbá tegyük.
Hidd el, hogy Eger értelmisége nem kis megnyugvással venné tudomásul, ha viszonyunk rendeződne, és meggyőződésem, hogy a bocsánatkérés nem rombolná, hanem növelné tekintélyedet, erkölcsi súlyodat.
A megbékélés reményével nyújtom hát megint – nem is emlékszem már, hányadszor – baráti jobbomat. Az a harag és indulat, amit rágalmaddal, főként pedig hajthatatlanságoddal és a múltamban való illetéktelen, rosszindulatú vájkálódásoddal keltettél bennem, lassan lecsillapodik, egyre inkább csak szánalmat érzek irántad.
A haragért és az indulatért bocsánatodat kérem!
És bocsásd meg Te is, bocsássa meg az Isten is „vétlenségem gőgjét”!

(2014)