A ruha

Papa, emlékszel még a régi házra? Emlékezni annyi, mint birtokba venni. Nem tudom, neked mennyi jutott a birtoklás szép öröméből, jutott-e egyáltalán? Nekem se túl sok; negyvenéves voltam, amikor egyszer csak kiderült, az a ház, amelyről beszélek, s amelynek a közelében ástad diákkorodban az ősi elődök csontjait – ahogyan a fakult fényképen látlak, vagy inkább belelátlak –, elkerülte az államosítást. Családunkat kitelepítették, valahonnét a Hajdúságból érkezett emberek telepedtek a házba, s nem tudok másra gondolni, mint a hatalom ostobaságára, amely azt gondolta, a pillanatnyi erő örökre szól, így aztán elfeledkeztek a ház átírására a földhivatalban. Azt hitték, ó, a balgák, a világnak örökre elég a jelen erőszakossága, hogy mindent megváltoztassanak vele. Elfeledkeztek arról – vagy nem is voltak birtokában ennek a tudásnak –, hogy a gonoszság képtelen a végletekig nőni, mert az ember soha nem veszíti el egészen a természetét, a benne lévő jóságot. Bármilyen gonosz legyen is valaki, egyszer elérkezik arra a pontra, amikor már képtelen gonoszabbá válni.
Nem történt más, minthogy néhány évtized múltán elernyedt a gonoszság. Mint a papírfigura, amelyet vízbe ejtenek, összeroskadt, s már csak valami erőtlen, pépes-gonosz mocskos folyadék úszkált körülöttünk – s mi benne. De erről te semmit nem tudhatsz. Harmincöt évvel korábban meghaltál, s csak most gondolok erre a számtani megfelelésre: s éppen harmincöt esztendőt éltél. Olykor azt álmodtam, számon kérlek ezért a harmincöt esztendőért, a rövidségért, az árvaságomért. Ugyan, butaság, a fájdalom álmai ezek; ahogyan öregszem, egyre inkább szelídül, ám egyre inkább mélyül bennem a hiányod.
A ház – romosan, de visszavásároltam. A lakók nem törődtek vele, az öregek meghaltak, a fiatalok elköltöztek, mit számított nekik, hogy itt is, ott is javítani kellene, nem ők dolgoztak meg érte… én meg, amikor végre lehetett, igaz, fizettem érte valamennyi összeget, végre kinyitottam az ajtót!
Megálltam a gangon – ugye, te is így nevezted? –, az utca felé eső kőfal megingott, kifelé dől, újra kell rakatnom, aztán helyesbítettem: újra kell raknom, mert erre már nem maradt pénzem, mint ahogyan másféle munkákra sem, de nem számít. Az én kezem munkája kell a kövekbe.
Bent voltam, az ajtón belül, a mi egykori életünk falai között! Majd én magam, mindent helyreállítok, föltámasztom a gerendákat, újrarakom a téglákat.
Életemben először éreztem ennek a bódító örömét: a sajátomban lehetek. A tető íve megrogyott, legkésőbb egy-két éven belül cseréni kell a tetőléceket, addig még kibírja, felmentem a padlásra, igen, a gerendák jól bírják, elég lesz a léceket kicserélni. Az első udvaron – mert a ház mögött következik a hátsó udvar, s utána a veteményes kert, a régi sváb rend szerint – bársonyos-vörös virágfürtök ringatóznak az embermagasságú növényeken. Istenem, milyen szép!     S amint leírom neked, apám, a házat, diákkorodban itt töltötted a nyarakat, még visszajártál az egyetemről is, olyan egyszerűnek érzem magam. Szolid-vékony létezés-rés vagyok az életben, már nem akarok semmi rendkívülit, csak néhány csöndes itteni délutánt, s ha lehet, egyszerű tisztaságba hajló délelőttöket.
De lásd, apám, hová kanyarodtam. Hiszen nem ezt akartam ma elmondani neked. Talán majd később, talán majd egyszer a házról részletesen is tudok beszélni neked, hiszen most tanulom újra a szavakat, hogy elérjenek hozzád. Most tanulom, öregségemre, a hozzád szóló mondatokat. Mondatokat? Most kiáltok feléd – csak csöndesen, csöndesen, hiszen így illik hozzánk: Papa, ugye halljuk egymást?
Arra a fiúra gondolok. Kissé ringó volt a járása, feje kopasz, mint az én fiamnak mostanában, és azok az őszinte mozdulatok. S néha hogy kacagott! Papa, úgy kacagott, ha valami hirtelen öröm érte. De ritka volt az ilyen alkalom.
Az a másik fiú katonaruhát viselt. Nekem föl sem tűnt, de a falubeliek tudták, miféle elektromos hálózat húzódik a mi villanyoszlopaink mellett. A fiú megjelent az egyik napon, s kezdte leszerelni a vezetékeket. Akkor figyeltem csak föl rá. Homokszínű katonaruhát viselt, igen, papa, olyan volt, olyan fiatal, olyan szép, erős arcú, mint később a fiam, fogta a szerszámot, és egyszerűen elvágta a drótokat. Aztán a másik oszlopon is. Egymás után lecsupaszította a póznákat.
Éppen a szomszédos ház előtt dolgozott. Délidőre járt, s hallottam, amint az öregasszony azt mondja az orosz katonának (a szovjet hadsereg katonájának, de nekünk, papa, a szovjet nem állt a szánkra, oroszok voltak ezek, oroszok bizony): gyere be, fiam, biztosan megéheztél. Kézzel-lábbal magyarázott, már amennyire mozogni tudott az öregségtől, aztán a fiú megértette a száj elé emelt kéz mozdulatát. Belépett a házba, papa, ez az öregasszony a te idődben is ott élt már? Fiatal nő lehetett, mindenki volt egyszer fiatal, és bizonyára volt férje és fia is; de van-e még, vagy egyiket elvitték a háborúba, és meghalt, a másikat talán a forradalomban lőtték le? – Ó, hogy mindig csak erre tudok gondolni, pedig üldözöm magamtól a szörnyűséget, de képtelen vagyok elhessenteni, beleabroncsolódott az életembe, körülnőtt, húsomba mélyült ez a tudás.
Biztosan finom volt a leves, utána – jó falusi paraszt szokás szerint – sült húst kapott vagy rántott csirkét, s hozzá pohár bort. Igyál fiam, mondta neki nyilván az öregasszony, aki – ki tudja, mióta már – egyedül élt. Egyszer, még a katona előtt megkérdeztem tőle: mit főzött aznap? Mire rám nézett lehulló tekintetével: – Semmit. Nincs kire.
De most volt kire főznie. A fiatal katonának, a negyvenöt éve megszálló hadsereg katonájának; volt kinek, és finomat főzött. Amikor látta, hogy ez a szinte még gyerekarcú kölyök – talán tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett – egyszer csak fölmászik a póznára, s bár nem tudta, mit csinál ott, de izzad, erőlködik, csak le ne essen onnan, kisietett a konyhába.
Ebéd után is még marasztalta: ne siess, fiam, ülj még egy kicsit. Ízlett? Na, jól van. Tudod, fiam, s úgy beszélt hozzá, mintha orosz nyelven szólna, vagy az orosz tudna magyarul, de sem egyik, sem a másik, mégis, mindketten megértették egymást – tudod, fiam, nekem is volt ilyen korú, éppen így nézett ki… a falra mutatott, a homályos üveg mögött a kifakult papíron katonaarc mosolygott… aztán az öregasszony hirtelen abbahagyta. S csak nézte egyszerű csöndben, egyszerű csöndesen a fia-katonát. Beleakadt a szavaknál erősebb beszéd az arcába.
Az orosz katona délután kidöntötte a megszálló csapatok laktanyájába vezető távbeszélő rendszer póznáját, olajjal átitatott, száraz gömb-gerendát, s behúzta az öregasszony udvarára. Valamit mondott még, hogy holnap, majd holnap, aztán elment.
Így ment ez papa, hosszú napokon át. Az öregasszony már reggel nekiállt előkészíteni mindent a főzéshez. Nem sietett a mozdulataival, mindegyik ki volt mérve az időben. S hiába távolodott a katona a háztól, a leszerelt és kidöntött újabb telefonpóznát akkor is odahúzta az öregasszony udvarára, s mutatta, hogy jó lesz a tűzre.
Elmegyünk, mama, hadonászott a szavakkal az egyik ebéd közben, nemsokára elmegyünk. Az öregasszony meg, értve is meg nem is, csak bólogatott, egyél, lelkem, nem tudta, ki akarta, mikor és miért, hogy ezek a katonák ott legyenek a falu mellett, félig a hegyoldalba rejtezve, s mindenféle hír járta, hogy a föld alatt mi mindent rejtegetnek, miféle fegyvereket… Jól van, fiam, egyél csak, most csak egyél… és állva nézte, ahogyan amaz az asztalnál kanalazott.
Ugye papa, neked elmondhatom ezt, te megértesz. Vagy én értem meg a rám rajzolt életet, most, hogy itt lehetek, megint itt, ahol azelőtt sosem voltam, de akkor is ide tartottam; nem tudom elmondani, ami bennem az élet, néma vagyok, papa, talán azért, mert nem tanulhattam meg veled a szavakat, és az árva itthonlét némasága ágaskodik bennem.
Aztán az egyik nap nem érkezett a katona. Az öregasszony kilépett a ház elé, körülnézett, ahogy szokta, de nem látta. A tűzhelyen félrehúzta az ételt, hogy meleg maradjon, nehogy oda kapjon, s csak állt, várakozott, az öregasszonyok türelmével, amely már minden reménytelenségben is reményt talál. Másnap még főzött, aztán abbahagyta.
S amikor néhány nappal később a katona benyitott a kapun, zavartan, szégyenlősen akarta mondani neki, hogy nincs… hiszen, ha előre mondja…
De a katona megfogta az öregasszony két karját: mamuska, ruha, ruha, civil ruha! És egyre csak ezt hajtogatta: ruha, ruha!
Jaj, istenem, mit tegyek? Honnak vegyek?
Így került át hozzám a katona. Levittem a régi, használt holmimat, talán valamire jó lesz, a kertben, vagy hűvös napokon. Hát nem annak lett jó. Hanem szökéshez öltözéknek. Nem kérdeztem, hová, merre megy, itt bújik-e el, vagy Európa más tája felé menekül?
Dezertőr!
Katonaszökevény.
A hadseregben sosincs béke.
Főbelövés.
Riadt volt az arca. Papa, úgy félt, de úgy…! Remegett a keze, alig tudta begombolni az inget. Közben beszélt. Nem értettem. Az egyetemen szigorlatoznom kellett orosz nyelvből, de nem segített.
Az öregasszony egyszer csak megint ott volt. Ételt hozott, főtt ételt. Kopott nadrágomban, bolyhosodásnak indult pulóveremben a fiú állva kanalazta a levest, mintha közben már futott volna.
Öljem meg az átkozottat?
Most már megtehetem, pucolnak kifelé az országból. Egy dezertőr halála nem számít.
Nem bírom elviselni a fájdalmat, papa! Nem bírom a lélek fájdalmát. Senki másnak, csak neked mondhatom el: ott állt, kopaszra nyírt fejjel, olyan volt, mint mostanában a fiam, ha elkeseredik valami miatt, lekonyul a szája szeglete. S neki is, ugyanúgy, lekonyult a szája szeglete.
Nem kért semmit, semmi mást. Láttam rajta a félelmet.
És ment. Ment? Osont vele a félelem. Még egy utolsó figyelem-harapás, hogy eltűnjön valamerre. Én meg ott maradtam, mint aki árván is hazatalál.

Kabát, sapka, sál, kesztyű

Jobb lesz, ha elmegyünk innen, mondta apám, mire nagyanyám ránézett: a gyerek miatt, elsősorban a gyerek miatt. Én nem értettem ebből semmit, tíz éves voltam, ők bizonyára mindent tudtak, s csodálkoztak: egészen mást láttak maguk körül, mint amit a rádióból hallottak.
A szovjet csapatok kivonultak az országból, nemegyszer bemondták, de Pityó – apám testvérét így nevezték a családban – azt állította, Csorna felé, távolabb az úttól, az erdős sűrűben tankok forgolódnak. „Nem mentek el, hát ezek soha nem takarodnak haza?”
Ha jönnek, a győri úton vonulnak be a városba, éppen a mi házunk előtt. Ezért mondta apám, jobb lesz, ha felköltözünk a Lövérekbe, az egyik barátjához, „amíg nem tisztázódik a helyzet”.
Nem tudtam, minek kell tisztázódnia, egyáltalán, mit jelent a „helyzet”, az arcok feszesek voltak, mint a húr, anyukára gondoltam a Városkapu ötös számú házban; nemrégen ítélt a bíróság apukának, fogtam a januári hidegben a szánkómat, ráraktam a ruhámat és a tanszereimet, s áthúztam a fakódombi házba. Sírtam volna, de ez olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt. Nem értettem: miért ítél a bíróság, amikor anyukát és apukát ugyanúgy szeretem… Fagyos hideg csapott arcul, üres volt az utca, ennél nagyobb üresség már csak bennem lengedezett.
Anyuka házát nem bánthatják, olyan szűk az utcánk, hogy akárhogyan fordul is, a házat nem tudja eltalálni a tank. Ettől aztán megnyugodtam, s egyre jobb kedvem lett.
Legalább két napja fönn laktunk már a hegyekben, nagymamáéknak úgysem esik bajuk, „az öregeket nem kell félteni”, paskolta meg nagyapám távozáskor a fenekemet, s kikísértek egészen a kapuig. Integettek, de valami a szemükbe szállhatott, mert folyton odakapkodtak a kezükkel.
Sétáltunk a hegyen, ahol már megkopott a fák lombja, leláttunk a városra, november eleje volt, apám mellettem lépdelt, mellette meg a Néni, aki nem tudom, miért és hogyan került oda; apuka azzal kísérletezett, hogy ő a pótmamám, de nekem nem volt rá szükségem, ott élt az én rendes, eredeti anyukám, nem szorult rá ő semmiféle pótlásra. Ezért nem tudtam másként szólítani azt a nénit, mint Néninek, és kissé zavart, miért van ott, amikor anyukának kellett volna velünk sétálnia.
Persze mindig történt valami, ami elterelte a figyelmemet. Ezen a sétán is fölvágtatott egy teherautó a meredek úton, hangosan és élesen krákogott a hangja, elsöpört mellettünk, aztán hirtelen fékezett, s a vezető melletti ülésről apám öccse, Pityó ugrott ki.
„Visszajöttek! Csorna felől már megindultak. Nemsokára megint lezárják a határt. Az erdészeti egyetemmel én is megyek. Fölvesszük anyukáékat. Gyertek… még ma induljatok… Traiskirchenben találkozunk.” És egy kétkilós kenyeret nyomott apám kezébe.
Nagyanyám toporgott a házban. „Azt mondod, Miklóskáék is nekiindultak?” Egy nagy táskába tömködte a ruhákat, nem is táska volt az, hanem hatalmas batyu, s már úgy tetszett, akkorára nőhet, amekkorára nagyanyám akarja. Nagyapám látta Pityó arcán, nincs helye késlekedésnek, egyébként is még sok embert föl kellett venni a teherautóra. „Ilonkám, fejezd már be. Nem vihetünk mindent magunkkal.”
„Igen, igen, de a gyerek! Hideg idők jönnek, kabát, sapka, sál, kesztyű!”
„Majd csak megleszünk, ha túljutottunk. A testvéreim Amerikából…”
Fölbőgött a Csepel teherautó, remegett a motorháztető, ott szorongtak – újabb és újabb emberek kapaszkodtak föl –, nagyanyám a gonddal: kabát, sapka, sál, kesztyű: minden megvan?
Mindezt nem láttam, hogyan is láthattam volna, mi történik a távolban, én csak a hangokat hallottam nálunk este, aztán még nagyon sokáig, mert a remegő, fojtott sustorgás nem engedett aludni.
„Menjünk, Pityó is azt mondja, itt most mindenki elmegy…”
„Nem akarom…”
„De miért? …Anyámék is már odatúl vannak.”
„Nem merek. Félek.”
„Félni itt kell…”
„Nem…”
„De igen…”
A Néni volt erősebb. Maradtunk.
Néhány hét telt el. A tankok valóban a győri úton jöttek be a városba, azt mondták a szomszédok, remegtek a falak, amikor éjszaka végigdübörögtek, világítás nélkül – közben leköltöztünk a hegyről, vissza a fakódombi házba, ahol nagymama nem kapcsolta föl a villanyt, nagypapa nem hallgatta a macskaszemes rádiót – a világvevő rádiót! –, és nem emelte meg a mutatóujját: nem akármi ez ám!
Amikor nem látta senki, odaosontam nagyapám foteljéhez, s ahogyan ő szokta, egészen felhúztam magam benne, keresztbe vetettem a lábam, hüvelyk- és mutatóujjammal alátámasztottam az állam. Azt gondoltam, már soha többé nem ül ebben a fotelban, s égetett a hiánya.
Hetek teltek el, levelek, telefon, „talán az osztrák rokonoknál jelentkeztek”, mondta nagyanyám, megint néhány nap remény, Pityó elintézte, hogy bemehettek érdeklődni a traiskircheni lágerből a bécsi menekültügyi irodába; várakozás, magyarázat, Istenem, mennyi név, a hivatalnok együttérzéssel húzta ceruzáját a hosszú soron, Istenem, mennyi név, mindenkit összeírtak, de nem voltak köztük.
A sikertelenségtől a két öreg kibódult az utcára, a közeli Stephansdom előtti térre keveredtek. Akkor már karácsonyi fények csöngtek a bécsi utcákon. , „Menjünk Amerikába, ott vannak a testvéreim, tizenöt éve nem láttam őket”, mondta nagyapám nagyon egyszerűen, hogy még a fájdalomnak se jutott helye benne. „Jaj, Istenem!”, nagymama összehúzta magán a ruhát. „Milyen hideg van, a gyerek, megfázik a gyerek! Kabát, sapka, sál, kesztyű.”
Nagyanyám a férjére nézett: „Apukám, ha úgy akarod, ha úgy gondolod… de én hazamegyek.” S elindultak visszafelé.
Pedig akkor még nem is volt annyira hideg, kesztyű se kellett.