Természetesen mint XX–XXI. századi városlakó, hétköznapi aszfaltkoptató, a városi fák és immár saját ritkuló szürke lombkoronámat is szemlélem, tudva, hogy egyik sem így született. Tudván azt is, hogy a kontinuitás töretlen, a szürkét, az elmúlásba hajlót, új váltja fel, s azt megint új, „megszüntetve-megőrizve” (Hegel, a szellem; s nem elhíresült követője, az anyag által) benne voltunk, vagyunk, leszünk az öröklétben. Miként egyik műdalunk mondja: „Búcsút int az ősz a nyárnak, / Dér csókol meg minden rózsaágat, / Kihaltak a messze tájak, / Fecskék útján sötét darvak szállnak. // Hová lett a virágillat, / Tarka mező, zengő madárének? / Mindent, mindent vihar tépett, / S az életünk sárgult falevél lett. // Nyomába a téli ködnek / Simogató enyhe szelek jönnek… / A napsugár játszi’ könnyed, / Melengeti a megdermedt földet… // Sárgult levél elporladt már, / Faágakon apró rügyek ülnek… / Utánunk is újak jönnek, / Örök sorsa ez az életünknek.” (Tolnai E. László – Babusa Miklós) Giccs? Meglehet. A tévedhetetlenek szerint biztosan az. De… Akkor a haikuk zöme is az? Bármely érzelem, életérzés bármely formában való megörökítése is az? A haikura tett megállapítások sora – „nem mond el, nem ír le, fölmutat egy tényt, nem én-központú, a jelenségek leírása nem a szubjektum állapotának megjelenítésére szolgál, egyszerű rögzítése azoknak” – „sántít”. Nem mindegy, hogy az individuum a természetből mit ragad ki, mely részt határolja el az egész egységéből, s alakítja új egységgé. Eltérő formák, azonos tartalmak: élet és halál, évszakok, napszakok, körforgás, „örök visszatérés” (Nietzsche), elmúlás, táj, természet, hegyek, tengerek, tavak, madarak, folyók. Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba – tanította Hérakleitosz (12., 49., 91a fr.; Platón: Kratülosz 401d, 402a). Panta rhei – minden folyik; mégis úgy tűnik, hogy mindig ugyanabban lépkedünk, tapodunk, dagonyázunk. Ebből az „ugyanabbaságból”, a hétköznapok komor világából, a fásultságból emel ki/fel időnként érzéseink, bánataink, fájdalmaink, gyászaink, örömeink, vágyódásaink rögzítése – közlése. A pillanatnyit közlöm önmagammal, majd másokkal. „Termékeny pillanat” – Lessing: Laokoón, avagy a festészet és költészet határairól. Az „Én” kivetítésével a véletlenül vagy szükségszerűen felbukkanó „nem-Énben” érzéseket ébresztgetek: azonosulást, szánalmat, részvétet, melankóliát, rezignációt. Általában a szomorkást, a megnyugvást, a beletörődést. Mibe? Az örök emberibe. Japán haiku-művészek s őket követve mások is megpróbálkoztak humoros, tréfás, örömet sugárzó és örömet kiváltó háromsorosok alkotásával. (Ezeket nem is tekintik „hivatalosan” haikuknak.) Az eredményesség nem mérhető, csak sejthető. Magányunk – egyéni, közösségi, általános emberi/kozmikus – általában értőbb fülekre talál, mint boldogságunk bármely formában történő „megéneklése”, ecsetelése.
Mozdulatlan tó,
Fa koronája hajlik,
Tükörképed ring.
Várom, hogy a nap
A hegy innenső falán
Bukjon le egyszer.
Már elfáradtam,
Parázs, hit messze-messze,
Fényben enyészek.
Suhanó idő,
Görbült térben gondolat –
Én édesanyám!
(Novák Imre)
A klasszikus haikuk ismérvei: nap, hegy, tó, fa, tükör, lét, halál, idő, anya. (Másutt más szimbólumok: cseresznyevirág, daru, fenyőfa, kard, krizantém stb.) E sorok szerzője Novák Imre e műfajról szóló írásához („Az érzelmek és a vágy terméke a haikuról”) válogatott, sőt írt, rögtönzött életében először, nemrégiben, „haikukat”. (Vö. Versmondó, 2012. Ősz. 9–12. o.) A közelmúlt és a mindenkori régmúlt fáradalma, fájdalma, ezen életérzés megérintése, a fentebb utolsóként idézett haiku olvasása közben ismét egy spontán alkotásra ihlette:
Léte múltával
a fia sírjába szállt –
kontinuitás.
(D. J.)
Kontinuitás és diszkontinuitás elválaszthatatlan ellentéte – egysége. Az életet adó, túlélte az életre hívottat, majd az öröklétben utolérte. Tér, idő már csak az itt maradottaknak. Minden elmúlik, semmi sem maradandó. – legalábbis a jelenségvilágban. „A pillanat soha nem tér vissza, meg nem ismételhető. Tartalma az, amely itt marad. […] A bölcs ember megérti a régi pillanat üzenetét, és ami értékes, azt ma, mai eszközökkel is meg tudja teremteni.” (Sei Shin: Szamuráj hitvallás. A karddal egybeforrasztott világ. Budo Kiskönyvtár. 20022. 148. o.) A megtapasztalható mulandóság (rjuko) és a nem tapasztalható maradandóság (fueki) dialektikája a haiku lényeges ismérve is egyben. A haiku írójának el kell „fognia” a dinamikus pillanatot és a természet közvetlenül tapasztalható jelenlétét, amelyben az alkotó-felismerő alany egzisztenciális egésze a külső világgal találkozik. A tapasztaló alany mulandóságának és a futó tárgy mulandóságának futó találkozása egy pillanatig tart, véget is ér, de egyszer s mindenkorra történik. Múlékonyság, változás, váltakozás. (Vö. Toszihiko és Todzso Izucu: „Haiku, az egzisztenciális esemény.” Új Symposion, 1991/1–2. Lásd még Végh József: „A halál pitvarában.” Új Forrás, 2000. 10. sz. Basó nyomán írja: „A haiku szépségének mércéje szomorúsága”. „A szabi az örök nyugalom egyhangú magánya.” A halálból viszont új élet kél (phőnix) – vallja Hegel (Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai, Bp., 1979. 21. o.). A keletiek Egyiptomból felröppenő, örök megújulást jelképező mitikus madara. Hamvaiból, poraiból újjászülető lény: főnix. Halottak Könyve, Írások könyve, Hérodotosz II, 73; Tacitus: Annales VI, 28; Plinius: Nat. Hist., X. 2., Ovidius: Met., XV. 392–407 – többek között – terebélyesedő legendájának megörökítője. Zrínyi Miklós: Szigeti Veszedelem II. 86, Babits Mihály: In Horatium c. költeményében is megjelenik „főnix-világunk”. Mindez „haikumban”:
Fények villannak
Tavaszi éj csendjében
Főnix felröppen.
A ma is élő keresztény kultúrkörben az örök élet és a feltámadás jelképe, Krisztus-szimbólum. Szavak, gondolati tartalmak, metaforák, szimbólumok.
A táj lassanként
Belehal az emberbe,
Se fa, se bokor.
Haldokló erdőn
Smaragdcsillogású tó
Éltető ékszer.
Vágy, világ, formák,
Öröm, boldogtalanság,
Tavasz, nyár, ősz, tél.
(Novák Imre)
„Gyökereink a földhöz kötnek, de ábrándjaink az úszó felhők között haladnak, akár a sárkányrepülők. A bizonytalanság úgy belénk ívódott, mint régi matrózokba a tenger közelségének érzete. De sorsunkban sebekkel egyre ridegebbek lettünk. Szavaink baljós sejtelmek az időről.” (Novák Imre) Az idő filozófusok, írók kedvelt fogalma, képzete, valósága. Miként az időtlenség is. Kinek-kinek tetszése szerint. Az antikoktól a modernekig. Az idő az egységben megmaradó örökkévalóság szám szerint tovahaladó, mozgó, örök képmása. (Platón: Timaiosz 37d) Az időben elmúlt és megőrzött történések keresése Augustinustól, Bergsonon, Prouston át Radnótiig, napjainkig. A la recherche…
A haiku neves japán művelője, Kobayashi Issa, 20 000 haikut írt. Ehhez segítette vélhetőleg elegendő szabadideje és tragédiákkal övezett élete. Elgondolkodhatunk, hogy e versforma mindenkori alkotója, vajon a nagyon elfoglalt ember (negotium), avagy a szabadidő (otium) korlátlan birtokosa. Az egyik legutóbbi nyilvántartás szerint 2000 költő és fordító több mint 60 000 haiku verse jelent meg magyarul. A tényleges szám ennél nyilván lényegesen több, óráról órára növekszik. Divat? Egész biztosan. A legtöbben, kik valamilyen szinten érintkezésbe kerültek e versformával, leszögezik: nem minden 5–7–5, tehát 17 szótagos, háromsoros »körömvers« haiku. Hogy mi az, mi nem; mi értékes, mi nem; mi művészi, mi nem – ennek eldöntésére semmilyen ítész nem vállalkozhat. Már csak a mindent átható szubjektivitás okán sem.
Viszont érdemes elgondolkodnunk a következőkön. A haikut világirodalmi formává fejlődése során »japán epigrammaként« emlegették. Hazánkban meghonosodása (Kosztolányi Dezső), elterjedése (Weöres Sándor, Károlyi Amy, Kányádi Sándor, Képes Géza, Tandori Dezső… a sor vég nélkül folytatható ismert és kevésbé ismert nevek egymásba fűzésével) során a kötött japán formához való ragaszkodás nem minden esetben érvényesült. A szabadvers műfajába torkollott. Az egyik neves irodalmárunk és irodalomszervezőnk (Kárpáti Kamil) nem hisz a magyar haikuban. A japán kertművészet és a haikuk világa kapcsán kiemeli, hogy mindez átfordíthatatlan, adaptálhatatlan japán. Japán: a Csendes-óceánban fekvő szigetvilág (shimaguni). Hokkaidō, Honshū, Shikoku, Kyūshū, Okinawa, továbbá kb. 3000 kisebb sziget, sziklaszirt, amelyen legalább egy fa található. Matsushima – Fenyősziget. Vulkánok, köztük a szimbólumnak számító legmagasabb hegy, a Fudzsi. Tájfunok, cunamik és földrengések. Mindez a haiku alaphangja. Még nem kép, miniatűr költemény. A képpé váláshoz, a múló pillanat márványba véséséhez (Vihar Judit) kell a szüntelen alakulásban levő »üres« objektumot befogadó, elsajátító, transzformáló lény: az ember. A szüntelen munkálkodó. Shintō, a hagyományos japán vallás alapja a természet tisztelete. Mindennek saját istene van (kami), minden, ami szép, isteni eredetű, méltó a tiszteletre. (Európában ógörög tan, Thalész: panta pléré theón – minden tele van istenekkel.) Az elragadó fa vagy szikla gyakran rizskötél díszítést (shimenawa) érdemel, például a híres »házaspár szikla«, (Futamigaura, Mie prefektúra). Az ősi hitvilághoz szimbólumok, szakrális cselekmények kapcsolódtak, csakúgy, mint más népek esetében. Ünnepeik a természet körforgását is követik. Mindezt gazdagította a természetben való feloldódást hirdető buddhizmus, amely Indiából indulva, Koreán keresztül érkezett a szigetországba. Időben haladva belépett a türelmes elmélkedést tanító zen-buddhizmus tana. Gondolatiságában a haiku rokona, szellemi őse: sajátos békét sugall, belenyugvást, végül a nirvánát. A haiku üzenete a »semmi különös« taoista szellemisége. Sabishii – magány, elszigeteltség, örökkévalóság. Wabishii – a hétköznapiban felismerni a természetet, a törvényszerűt. Avare – a történésnek, az elmúlásnak az átérzése. Yúgen – homály, a természet játékának, titkának megnyilatkozása. E lelkiállapot természettörvény szintjére emelése a világban és az emberben. [Vö. A Buddhista Misszió honlapja: A haiku.]
Translatio: átvitel, áthelyezés, metafora, fordítás. E latin szó is hűen tükrözi, hogy egyik nyelvről átültethetünk valamit egy másik nyelvre, egyik individuum érzés- és gondolatvilágát közvetíthetjük egy másik egyénnek, személyiségnek, az örök emberit az örök ember mindenkor kifejezheti. Akár egy regénnyel, egy elbeszéléssel, hosszabb vagy rövidebb költeménnyel, egy szóval (jaj!), egy hanggal (ó!). Nincsen óceánunk, tengerünk, működő vulkánunk, égbe szökő hegyláncunk. Van viszont tavunk, folyónk, hegyünk, dombunk, erdőnk, állatvilágunk, s nem utolsósorban emberlétünk: örömünk, szerelmünk, gyermekünk, bánatunk, gyászunk, magányunk, mulandóságunk – tehát sorsunk. Környezetünk, külső természetünk; énünk, belső természetünk. Így van magyar haikunk. Miként minden más műfajunk. A számtalan haiku-elemzésre, értelmezésre, ismérvek özönére, a szimbolika magyarázatára nem térek ki, bár némely okfejtéssel nem értek egyet. A legfontosabb megvalósíthatatlan kritériumuk: ne értelmezze a világot! Az ember nem tud úgy létezni, hogy ne értelmezze a világot. A mindenkori befogadó mindenkor értelmez is. Ettől ember. A szubjektum állapota megjelenik a természeti jelenségek leírása és elolvasása által, mind a leírónak (adó), mind a befogadónak (vevő); mégpedig mindkét szubjektumé. A japán haiku klasszikusa, Bashō: »a harang egyhangú kongása után fülünkben még hosszan zúg ez a hang… Ugyanígy a vers elolvasása után is valamilyen hangnak még tovább kell visszhangoznia az olvasóban.« (Papp Noémi)
A PoLíSz 2012. decemberi számában Novák Imre tollából megjelent haiku-válogatás darabjai az elmúlást idézik. A változatlanságban a változékonyságot. Vagy vice versa. Felrémlik Goethe költeménye – Maradandóság a változásban. »Kezdet és Vég halhatatlan / egység, fond csak össze, fond!« (Szabó Lőrinc fordítása) Íme, szemléltetésül a Mesék és szellemek című haikufüzérből:
Virág, lomb, őz, ház,
Termés, szépség szeretet –
Utunk vége föld.
Életünk nem más,
Mint egy hosszú ébrenlét
Az álmainkban.
Patak folyóba,
Folyam tengerbe ömlik,
Tükre sehova.
Zárszóként – így írt Imre élete akméjában, 25-30 évvel visszalépve az időben, egyúttal belépve a jelenbe és jövőbe:
Nem sok van hátra,
A szálló széllel megyek,
Mint szikra éltem.
Tán nem hiába” (teszem hozzá – D. J.).
(Vö. Dörömbözi János: „Kitárulkozó belső világom.” In: Versmondó, 2013. Tél. 37–44. o. A folyóirat e tanulmánnyal köszöntötte rendszeres szerzőjét, Novák Imrét, 60. születésnapja alkalmából.. Az írás 2012 karácsonyán készült.)
Álmodó színes
Falevelek merülnek
Téli halálba.
Elszáradt levél
Tovább hullik az erdőn
Vérző farönkről.
Szótagok, szavak,
Az idő megfojtása
Tizenhét álom.
Sziklás hegy előtt
Egy csiga is elindult.
Felér a csúcsra?
Ha kibírom a
Földi létet, akkor a
Pokol is jöhet.
Holtak szájában
Homok, kő, giliszta, föld.
Hús, gyümölcs után.
(Novák Imre haikui. Muravidék. 22. 2013. 40–41. o.)
A többször hivatkozott Versmondó c. folyóirat egy másik kortárs költőt, jelen esemény és az immár 25 éve tartó Ekszpanziók alkotó-rendezőjét, Németh Péter Mikolát is e tanulmány készítőjével köszöntötte 60. születésnapja alkalmából. (Vö. Dörömbözi János: „Hagyomány és avantgárd Németh Péter Mikola munkásságában.” In: Versmondó, 2013. Nyár. 32–41. o.) Itt és most csupán néhány gondolatfoszlány a magyar Mikola versfüzéreiben, könyveiben és a Napút különböző köteteiben elszórtan megjelenő haikui kapcsán. Mindezt annak tükrében, hogy Mikola a benyomások, az ihlet, az intuíció fontosságát hangsúlyozza, sok esetben az ismeretek rovására. (A fenti fogalmak pontosítása, definiálása ez esetben is elengedhetetlen. Nem a semmiből kipattant ötletet jelentik.) Horatius mindenkor követendő intelme a vers művészei számára: semmit sem ér a költői tehetség szakmai ismeretek, aprólékos alkotói munka („kicsiszolni a verset”, „műgond” és „képesség” együtt) nélkül. „Bölcs tud csak jót írni, ez itt az alap, meg a forrás.” (Horatius: Ep. II/3, 309.)
Németh Péter Mikola: Impressziók Szőnyi István festményeire. (Napút, 2011. március. XIII. évf. 2.) (I.) „ZEBEGÉNY” Gyermekeimnek: Zs-fának és Ballnak, meg a zebegényi tanítványaimnak; (II.) „KERTI PAD” Szőnyi Zsuzsának és Triznya Mátyásnak odaátra; (III.) „DANAIDÁK” Feleségemnek: Köpöczi Rózsának
Nézzünk néhány háromsorost a tizenháromból!
Nappali hírnök.
Zebegényi háztetők
égszín-vörösben.
„Kerti pad”-on ülsz
almafavirágzáskor:
örök május van.
„Kivagyi nyár” van,
a magányos „Kerti pad”
holdudvarában.
Avarillatárral,
folyamatos ősszel vársz,
fényben-homályban.
Téli „Kerti pad”,
a mindenség csöndjéből
fehéren világlik.
Duna-parti táj:
a Danaida lányok
vizet hordanak.
A lyukas korsó
és a sziszüphoszi kő
itt átlényegit.
A „Kerti pad” befogadását megkönnyíti, ha tudjuk kikhez, illetve mihez kapcsoljuk. Szőnyi István festménye (1943) a valamikori zebegényi kertjében található ülő alkalmatosságáról. További asszociációk lehetségesek, a festő és családjának, illetve a költő és családjának életvitele ismeretében. E néhány versike többet mond a magyar embernek, mint az idegennek; még többet a Dunakanyar szerelmesének, ennél is többet annak, aki mindezt – tájat, kertet, padot, művésztelepet, emlékmúzeumot – személyesen tapasztalta, átélte, átérezte. A négy évszak megidézése haikuhangulatot teremt – nem csak azt.
A másik két „haiku” a görög mitológia alakjait, szimbólumait hozza hazai környezetbe. Elsőként – talán a vers indítása is eligazít – nem a lyukas korsó, nem a lyukas hordó, nem is a férjgyilkosság, nem is a XVIII. századi üres francia vagy a mindenkori (mai) magyar államkincstár jut eszünkbe. (Szőnyi István Danaidák c. festménye – 1924, néhányunknak talán, a dedikálónak és felajánlása címzettjének biztosan.) A „sziszüphoszi kő” elsősorban jeles XX. századi magyar költőnkre asszociáltat, s csak utóbb Sziszüphosz mitológiai alakjára, szimbolikájára, Hésziodosz, Homérosz elbeszélésére, történetének értelmezésére, talán Tiziano festményére, esetleg Camus esszéjére (Sziszüphosz mítosza). Kire? A haiku elődje az ötsoros, 5–7–5–7–7 szótagszámú tanka (vaka) volt. A homo ludens szerepében tetszelegve rögtönöztem egy 31 szótagos versikét a hivatkozott alkotó személyének felfedésére. (Kelet és Nyugat e pár sorban összeért.)
„Sziget és tenger.”
Cédrus a Duna mentén,
Elhagyatottan
„Holt próféta a hegyen”.
„Ősz és tavasz között”: tél!
Babits Mihály: Esti kérdés: „s a felhők, e bús Danaida-lányok / s a nap, ez égő sziszifuszi kő? / miért az emlékek, miért a multak?” „Danaida-lányok”, Danaiszok: Danaosz Libüé (Líbia, majd Argosz) királyának egy kivételével férjgyilkos ötven leánya a „bűn és bűnhődés”, az értelmetlen, felesleges fáradozás szimbóluma is egyben. (Lásd még Babits: A Danaidák) Ehhez kapcsolható a „sziszifuszi kő” hasonlata, mely a reménytelenül örökösen sziklát görgető mitológiai alak ténykedésével a Nap örökös járását idézi. Természetesen már az antik mitológiamagyarázatok is Korinthosz (Ephüra) alapítójának „ármányos szikláját” a napkoronggal azonosították, a domb, amelyre görgette kövét, az égboltot jelképezte. Sziszüphoszt a Tartaroszban Ixión közelében képzelték el, Ixión tűzkereke a Nap jelképe. (Vö. Robert Graves: A görög mítoszok. 1–2. Európa, Bp., 1981. 1. k. 320. o., továbbá témánk szempontjából a 60., 63., 67. fejezet. Az MTA helyesírási szabályai szerint: Sziszüphosz a személy, de „sziszifuszi munka”; nem Sziszüphosz munkája, köve, hanem átvitt értelemben.)
Vélhetőleg a magyar olvasók közül kevesek gondolnak a fenti két haiku kapcsán Babits Mihály 1909-ben keletkezett, a lét értelmét feszegető, 53 sorba, egyetlen mondatba foglalt versére. Többen a görög mitológiára, még többen bizonyos szavak (Duna, lányok, víz, korsó, kő) jelentésére, az általuk megjelenített képekre, esetleg a nap és a felhők égbolton szemlélhető váltakozó kimenetelű játékára. (Bárányfelhő, esőfelhő, fátyolfelhő, gomolyfelhő, gomolyos rétegfelhők, párnafelhő, pehelyfelhő, zivatarfelhő – pelyhes, réteges, rostos szerkezetük és latin megfelelőik jelen esetben kevéssé érdekesek. A metafora szempontjából legfeljebb az, mikor „megnyílnak az ég csatornái”.) A mindenkori alkotó és a mindenkori befogadó is önálló szubjektum, élmény- és gondolatvilága szubjektív. Magam, mint Esztergom-Szamárhegyen immár 35 éve otthonra lelt „bölcsességszerető”, az 1924–1941 között az Esztergom, Előhegyen levő „kicsi házban” pihenő és munkálkodó Babits Mihály életművéhez a „közös tájjal” töltekezve is viszonyulok. A fenti ötsoros megírásakor az alaphangot az előhegyi Babits-ház, a „Sziget és tenger” (1925) c. kötet, A gazda bekeríti házát (1925), Holt próféta a hegyen (1928), Ősz és tavasz között (1936) c. versek, Csontváry: Magányos cédrus (1907) c. festménye, a költő, a festő és magam magánya szolgáltatta. Desolatio – egyedüllét, elhagyatottság. (Vö. Babits Mihály: Levél Tomiból, 1911)
Természetesen nem baj, sőt pozitívum, ha Németh Péter Mikola nemcsak a görög mitológia alakjaira, hanem Babits Mihály szókapcsolataira és hazájára, otthonára is asszociált. Magyar költőnek, magyar nyelven, magyar verseket, akár haikukat kell írnia. (Vö. pl. Kányádi Sándor: Körömversek, Két körömre, Három körömre, Három haiku haiku témára.) Nihon Koku vagy Nippon – nevezi meg hazáját a japán. Mi maradjunk a magyarnál: Japán. Japán jelentős folyója a Tone. A fenti egyik haikuba a szótagszám sérülése nélkül behelyettesíthető: „Tone-parti táj”. Mégis – magyar múltunkat hordozó folyónk („mely mult, jelen s jövendő,” vö. József Attila) nekünk többet mond, sokkal többet. A Távol-Keleten a Duna, a Dunakanyar, hazai kultúránk, Szőnyi István kertjei, padjai, festményei keveset vagy egyáltalán semmit nem jelentenek. Ennek ellenére, ezzel együtt – mi magyar alkotásokkal kapcsolódhatunk az egyetemeshez.
Maszk az arcokon.
Só, víz, véres veríték.
Megfeszíttetett!
Harangok zúgnak.
Remeg a lombok alja.
Feltámadás: van!
(NPM: 77 Magyar Haikuiból)
E két haiku más érzések, eszmények feletti elmélkedésre ösztönzi a kereszténység tanaiban jártas embert, a keresztény hívőt, mint az e kultúrkörön kívül maradtakat. Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, megváltásunk eseménye. Az emberiség, minden egyes ember megváltása. Passio pura – a tiszta szenvedés által.
„Sok van, mi csodálatos, / de az embernél nincs semmi csodálatosabb” – Szophoklész: Antigoné. (334–335. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása. Vö. „Számtalan csoda van, de az / embernél jelesebb csoda nincs.” – Mészöly Dezső fordítása.) A deinon (’csodálatos’, ’bámulatos’) görög szó, további jelentése: „szörnyűséges, „döbbenetes”. Minden fordítás egyúttal értelmezés. Magam hajlok a kettős jelentésre. Ez is, az is egyszerre. Az ember kiérdemelte, kivívta magának a „szörnyűséges” szót és szinonimáit: „félelmes, megdöbbentő, ijesztő, rettenetes, szörnyű, veszélyes, gyászos, siralmas”. Az „erős, hatalmas, rendkívüli, különös” jelentésárnyalatok mindkét értelmezést megengedik. (Vö. Antigoné. 362–371.)
(A fenti kétrészes tanulmány az Ekszpanzió XXV. Nemzetközi Kortárs Művészeti Találkozó „+++HAIKU+++” „+++HAIKU SZIMPÓZIUM+++” Verőce, 2013. június 22. és az Ekszpanzió XXVI. Tavaszi Haiku Ünnep Visegrádon „+++HAIKU SZIMPÓZIUM+++” 2014. március 30. rendezvényein elhangzott két előadás rövidített, szerkesztett anyaga. Összeállítva 2014 húsvétján.)
Epilógus
A mindkét előadást követő (közbenső) diskurzus, disputa egy rövid összegzést tesz szükségessé, noha az elhangzottak az előadó álláspontját involválták. Nézzük néhány szó szótári jelentését. Benyomás: Külső hatásokra a tudatban keletkező élmény, érzés, tapasztalás. Külvilágból eredő hatás. Szin.: hatás, érzet, kép, impresszió. Élmény: érzelmileg is átélt esemény, történés. Ihlet: (Művészi) alkotásra serkent valakit. Szin.: késztet, lelkesít, ösztönöz, inspirál, sugall, sugalmaz; az ’inspirál, lehel’ ige származéka. (Művészi) alkotásra ösztönző lelkiállapot, hangulat. Intuíció: ösztönös megérzés, felismerés, a dolgok mélyére látás. Képesség az igazság előzetes logikai okfejtés nélküli, közvetlen, élményszerű felismerésére, amely a felhalmozott tapasztalatokon, a korábban szerzett ismereteken alapul. A bölcselet, az esztétika, az irodalom története kellőképpen megvilágítja a szótárszerű definíciók hiányos voltát. Természetesen a műélvezőnek és a művésznek nem kell minden elemzésben elmélyednie, de a tartalmas vitának, együttgondolkodásnak a tárgyi ismeret elengedhetetlen feltétele. Miként – megítélésem szerint – valamennyi alkotásnak is.
Keresztény költő kijelentése: „én a semmiből teremtek”. A keresztény kultúrkörben a creatio ex nihilo Isten kizárólagos „kiváltsága”. Az esztétika történetét nincs módunk e helyt vázlatosan áttekinteni sem. Ugyanakkor megfontolásra ajánljuk a XVIII–XIX. századi német zsenielméletet (Lessing, Kant, Schelling, Schopenhauer). Szintén figyelemre méltó a fent említetteken kívül Hegel, Goethe, Schiller, a Schlegel testvérek az esztétika terén kifejtett munkássága. (A Schlegel fivérek és Schopenhauer Kelet Kultúra felé megnyilvánuló érdeklődése is említést érdemel.) Az intuíció sokat elemzett fogalmával kapcsolatban Bergson és Croce nézeteit érdemes megfontolnunk, annak tükrében is, hogy hatást gyakoroltak magyar alkotóinkra, bölcselőinkre, költőinkre. József Attila például – feltehetően előítéletes értelmezése miatt, TP, a szerkesztő – kritikával illette Croce intuíció-felfogását. (Vö. József Attila: Esztétikai töredékek. Továbbá az Irodalom és szocializmus Művészetbölcseleti alapelemek c. előadását, ahol Babits intuíció definícióját is kritizálta.) Bergson szerint az intuíció magasabb rendű, mint a fogalmi megismerés, a belső világ megismerésére szolgál. Belső, lelki, szellemi szimpátia („sympathie spirituelle”), különleges megismerő képesség. Egyszeri aktus. Van egy valóság, amelyet belülről ragadunk meg: saját személyünk az időn át való folyásában. Metafizikai alapkategória, az életlendület (élan vital), a tartam (durée, a változásban a múltunk folyamatos velünk maradása) és az idő (temps) összefüggésében. Croce esztétikájában az intuíció fogalma a forma és a szépség kategóriája mellett mindvégig meghatározó, „a művészi képet jelöli”, „a művészi kép eszmei oldalának feleltethető meg”. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy az itáliai filozófus intuíció-értelmezése hosszú munkássága során is alakult, változott. (Vö. Kaposi Márton: Intuíció és költészet. Benedetto Croce esztétikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994. Kiemelten: 81–114. o.)
„A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a műnél az ihlethez, az észen kívül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz.” (Az istenek halnak, az ember él. „A Toll”, 1930. január 10. In: József Attila Művei III. Akadémiai, Bp.,1958. 58. o.) József Attila szerint a művészetet az ihlet teszi. Meghatározása: „a művészetet mint lényeget alkotó és minőséget állító szellemiséget ihletnek nevezzük” (I. m. 231. o. József Attila az ihlet, intuíció, spekuláció fogalmainak, Croce nézeteinek értelmezését vö. Esztétikai töredékek. I. m. 223–253. o.
Témánk szempontjából sem haszontalan Hegel esztétikai nézeteinek ismerete. Jelen esetben csak az ihlettel kapcsolatban idézem. „Az igazi ihlet valamely meghatározott tartalmon lobban lángra, amelyet a képzelet – művészi kifejezése céljából – megragad; az ihlet ennek a tevékeny alakításnak az állapota mind a szubjektív bensőben, mind a műalkotás objektív kivitelezésében, mert mindkét tevékenységhez nélkülözhetetlen.” (Hegel: Esztétika. Gondolat, Bp., 1979.2 159. o.) Hegel elemzi „a művész merítse anyagát önmagából” és „a legnagyobb műalkotások egészen külsőleges ösztönzésre születtek meg” problematikáját. Álláspontja: a művész „valamely készen talált anyaggal lép viszonyba, […] ezt az anyagot ábrázolja”. „Az alkotásra való ösztönzés tehát lehet teljességgel külsőleges”. A művészi ihlet: „a művész egészen eltelik az anyaggal, maradéktalanul jelen van az anyagban, és nem nyugszik, míg művészi alakká nem fejleszti, önmagában véve ki nem kerekíti”.„Hamis az olyan ihlet, amelyben a szubjektum mint szubjektum tetszeleg maga előtt, és így kíván érvényre jutni, ahelyett, hogy magának a dolognak lenne eleven tevékenysége és szerve.” (I. m. 160. o.)
A visegrádi konferencián egyes hozzászólásokban József Attila példáját hozták fel a „semmiből való teremtésre”. Hivatkozás történt az Ars poetica (1937) első két sorára: „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga?” Továbbá elhangzottak a következő sorok. „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” REMÉNYTELENÜL. Lassan, tünődve. (1933) E versek részletes elemzésébe nem bocsátkozom. Kiemelem viszont sokszor hangoztatott álláspontomat: József Attila elméletileg, bölcseleti, filozófiai, irodalomtörténeti szempontból is igen felkészült alkotó volt. A „semmi” metafizikai értelmezése sem volt ismeretlen számára. Egyfelől a divatossá vált egzisztencialista bölcselet (Kierkegaard, Heidegger) tanítását is ismerte. (A bűn, a választás, a halál, a végesség, a szorongás, a magány, a fájdalom, a pesszimizmus, az egzisztencia „világba vetetettsége”, a „tragikus életérzés”, a „világhiány” más-más formában sokszor megfogalmazást nyert a bölcselet és a művészet története során. József Attila saját sorsán mindezt megtapasztalhatta.) Másfelől e megfogalmazás nem volt előzmények nélküli a magyar költészetben. „A »semmi ága« metafora Csokonai költészetében bukkan föl először, a Dr. Földiről egy töredék című versben: »Látod-e, mely kicsiny itt a föld, fél része vizekkel / Béfoglalva setét zöldes, fél része világos, / S mint félérésű citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.«” (Alföldy Jenő: Arany öntudat. József Attila-tanulmányok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2005. 37. o. A „Lebegés az űrben” c. fejezet a Reménytelenül elemzése, i. m. 25–37. o. Lásd Csokonai Vitéz Mihály Összes versei. I–II. Szépirodalmi, Bp., 1967. II. k., 37–38. o.: Dr. Földiről egy töredék.)
Geocentrikus, heliocentrikus – antropocentrikus, teocentrikus világkép. A középpontban az alkotó, nem a semmiből teremtő ember. A külső és belső természetet alakító, szabályozó, uraló ember, aki véges földi létében a végtelenre, az örökre tör. „A hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett.” (Zsid 11,3) „Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.” (2Kor 4,18)