(A Macskaistennő, Tündéranna, A galamb szárnyverése című prózaköteteiről)

„Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
(József Attila: Két hexameter)

“Tanulság: a vétkes bármikor, bármire felhasználható, hasznavehetetlenné válásakor bármikor „eldobható”. Árulók, árulások mindenkor voltak, vannak, lesznek. Szükophanta és szükophantria mindenütt: hálózatok, kapcsolattartók, tartótisztek, hangulatjelentések. A társadalmi ranglétrán – látszólag – magasan lépkedő személyek: közjogi és egyházi méltóságok, püspökök, professzorok, akadémikusok, írók, médiamunkások, gyárigazgatók, vezérigazgatók, bankvezérek stb. a külhoni és hazai hálózatok hálójában. „Tartóik” hadnagyi, főhadnagyi rendfokozatban – látszólag – sehol a lajtorján, valójában a „méltóságok” feje felett, élet-halál uraiként az embereken. Sokan vállalták szerepüket – sőt túlteljesítettek!” /Részlet az Elemzésből

„A becsületes ember ugyanis, ha egyszer hibázott, a továbbiakban félve óvakodik ettől, a becstelen jellemű viszont annál bátrabban tetézi bűneit, és utóbb már minél többet vétkezik, annál leplezetlenebbül teszi. Hiszen a tisztesség olyan, akárcsak a ruha: minél több folt esik rajta, annál kevésbé vigyáznak rá.” (Apuleius: Apologia – Védőbeszéd, 3.)

Aulus Gellius az Attikai éjszakák (Noctes Atticae) c. művében többször hivatkozott az antik Róma, sőt az egész ókor „legnagyobb” tudósának tartott, a „polihisztor” M. Terentius Varro (Kr. e. 116–Kr. e. 27) Antiqitates rerum humanarum (Az emberi dolgokkal kapcsolatos régiségek) c. művére. A humanitas fogalmáról értekezve (vö. i. m. XIII. 17, 1) kiemelte, hogy az nem mást jelent, mint a tudományokban és művészetekben való jártasságra törekvést. A Varróra való utalás: minden művelt ember tudta/tudja, hogy ki és mi volt Praxitelész (i. m. XIII. 17, 3). A nem a humanitás által vezérelt korunkban vajon hányan hallottak a hajdani görög szobrászról, s vajon kiket érintett meg Básztet ismerete?
„Basztet, akinek legfontosabb temploma az alsó-egyiptomi Bu-Basztet (latinosan: Bubastis), a termékenység, szaporodás macska alakú istennője.” (Hahn István: Istenek és népek. Minerva, Bp., 1980.2 71–72. o.) „A vidámság, a mámor istennője Hathor, a vele közeli rokon Básztet istennő városában, Bubasztiszban Hérodotosz korában is évente ivászattal egybekötött, kicsapongó ünnepeket rendeztek.” (Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris, Bp., 1998. 251. o.) A macska mint Básztet szerelemistennő állata fontos vallási szerepet töltött be az egykori Egyiptomban. A macskatartás a XI–XII. dinasztia idejében, a Középbirodalom korában (Kr. e. 2040–Kr. e. 1791) kezdett nagyobb mértékben elterjedni. (Vö. i. m. 253. o.) (Elő-Ázsiában a macska domesztikációja már a Kr. e. 6-5. évezredben megkezdődött.) „Básztet a vidámság, a zene, a szerelem macskaistennője, aki igen sokszor nem is különálló istenség, hanem Szahmet derűs kiegészítője, egyik megnyilvánulása. Annyira egynek érezték őket, hogy számos amuletten, szobrocskán meg sem lehet állapítani, hogy oroszlánt vagy macskát akarnak-e ábrázolni. Básztet legnevezetesebb szentélye Bubasztisz városában volt.” (I. m. 325–326. o.) Hérodotosz írja: „a városban áll Bubasztisz minden más szentélyt felülmúló, pompás temploma. Meglehet, hogy a többi szentély nagyobb költséggel épült, de egyik sem ilyen szemkápráztató. Bubasztisz azonos a hellén Artemisszel.” (Hérodotosz: A görög–perzsa háború. Európa, Bp., 1989. II. 137., 138.) Artemisz – a keleti kultuszokban is elterjedt kis-ázsiai eredetű istennő – a természet termőerejének, a termékenység tiszteletének megszemélyesítője, a terhes asszonyok és a kisgyermekek pártfogója; a szülés felügyelete is feladata. A görög történetíró megemlékezett a Bubasztisz városában rendezett vallási összejövetelekről is. Leírása szerint a nők férfiakkal közös hajóútján az asszonyok kerepelnek, táncolnak, ruhájukat emelgetik, a férfiak auloszon játszanak, mindkét nembeliek énekelnek, tapsolnak; a szokásosnál több szőlőbort fogyasztanak. Bubasztiszban – a gyermekeket nem számítva – mintegy hétszázezer férfi és asszony jön össze az ünnepségre. (I. m. II. 59–60). Életöröm, vidámság, nemi szabadosság.
Mindemellett a macskák elpusztulása miatti mély gyászról is értesülünk. (I. m. II. 66–67.) „A kimúlt macskákat szent kamrákba viszik, ott bebalzsamozzák, majd Bubasztisz városában temetik el, a kutyákat ki-ki a maga városában, egy szent helyen teszi földbe.” „A macskát szaporasága tette termékenységszimbólummá, szerelemistennővé. Egy démotikus álmoskönyv szerint: macskával álmodó asszony sok gyermeket szül. A szerelmen, az anyaságon túl általánosságban is áldást, védelmet vártak Básztettől. Újévkor macskaszobrokat készítettek, jókívánság-felirattal. De nemcsak az egyszerű ember várta az istennő jótéteményeit a következő évre, a hivatalos állami-papi rítus is szükségesnek tartotta, hogy jóindulatát megnyerje. Az újévi szertartáson sólyom-, keselyű- és macskaszobrocskát tettek a király nyakába.” (Kákosy, i. m. 326. o.) A templomokban főleg Száhmet, a szobrokon főleg Básztet macskatesttel való ábrázolását találjuk, de hosszú ruhás nőként is megjelenik. Vidámságot jelenít meg a macskafejjel, kezében szisztrummal, a karján kosárral megörökített nő. Érdekességként említem, hogy a The British Museum (összeállította R. G. W. Anderson múzeumigazgató, 1998) c. képes kalauz az egyiptomi vallásra fokuszáló oldalán (vö. i. m. 21. o.) egy Básztet istennőt megjelenítő bronz macskaszobrot, nyakában Hórusz szent szemét (a Nap és a Hold) ábrázoló ezüst melldísszel és egy Abüdoszból származó szövevényesen beburkolt macskamúmiát állított reflektorfénybe. Básztet ünnepköre a tavaszhoz köthető, fesztiváljai áprilisban és májusban kerültek megrendezésre.
Szahmet-Básztet oroszlán-macska istennő, a veszélyes erő kettősségét is szimbolizálja; hol tomboló, hol szelíd. Szahmet (Hatalmas), Ptah felesége, tüzes, harcos lény. Fizikai erejét pusztításra is használja, járványok terjesztője, betegségdémonok álltak szolgálatában. „Kettős arculatú, félelmes, kártékony lény, de egyúttal erős oltalmazó.” (Vö. Kákosy, i. m. 325. o.) Básztet: Ré (Rá) leánya, egyszerre engedelmes és agresszív, gyengéd és harcos, az otthon és a terhes asszonyok védelmezője és ezzel egyidejűleg az ellenség könyörtelen lemészárolója. A macskák és a tűz istene. Ízisz lelkének megszemélyesítője, a „Kelet asszonya”.

Aknay Tibornak, a Macsakistennő című “valószerűtlen kisregény” szerzőjének figyelemfelkeltő figyelmeztetése felesleges, mintha a valóságban éppen az ellenkezőjére szólítana fel olvasót, elemzőt egyaránt: „Az Olvasóhoz Az elkövetkező oldalakon kibontakozó történet valósnak látszó elemei híjával vannak minden realitásnak, nem is szólva a nyilvánvalóan mesei elemekről. A történet mozaik-lapjait a szerző fantáziájának szeszélye sodorta egymáshoz. Senki se vegye magának a fáradságot, hogy akár térben, akár időben fogódzót keressen az olvasottakhoz. Inkább higgyenek az írónak: a lehetetlen is a valóság része, akár belátjuk, akár nem.” (I. m. 5. o.) A tér- és időbeli behatárolás valójában nem elengedhetetlen feltétele a történet megértésének. A müthosz (’mese, monda’) különböző népeknél, különböző korokban keletkezett és elterjedt változatai ugyanakkor nem engedik a valóság talajáról történő teljes elszakadást. A mese és a valóság keveredése jellemzi e műfajt. Tértől-dőtől, kortól függetlenül nemcsak katarzist keltenek, hanem továbbgondolkodásra késztetnek. A tanulságul szolgáló erkölcsi elvek felismerése által morális magatartásra ösztönöznek.
Aknay kisregényének főszereplői a véletlenek sorozatának köszönhetik szükségszerű találkozásukat. Az egyszerű, hétköznapi kezdést követően felbukkannak a csodás elemek, sőt az átváltozás-mítosz modern magyar változata is. A kínai, az egyiptomi és a görög–római hagyomány is őriz ilyen „varázselbeszéléseket”. A II. századi Lukianosz (Lukiosz vagy a szamár), vagy a szintén kortárs Apuleius szamártörténete a legismertebbek közé tartozik. Ovidius Metamorhoses c. műve a görög–római hiedelemvilág rejtélyeibe kalauzolja olvasóját. Kortárs magyar szerzőnk egy virágcserép véletlen lelökése „egy kecses, leopárdmintás bundájú macska” által, a kulcs, a titkot őrző kazetta és a gyűrű szimbolikája révén kelti fel a csodás elemek megismerésére vágyó követője, a főszereplő és az olvasó érdeklődését. Az afrikai Apuleiust, aki a misztériumokban való elmélyedése révén „csodatevő”, „mágus” hírében állt, perbe fogták. A Metamorphoses (’Átváltozások’) c. műve, a szerző által adott címen, Asinus Aureus (Aranyszamár) a kor démonológiáját mutatja be. „Apuleius (Lucius) vezetője, tetteinek ösztönzője a curiositas (kíváncsiság). A curiositas ’ritkaság, különösség, érdekesség, furcsaság’ jelentésárnyalatai jelzik Apuleius vonzódását a csodákhoz, a mágiához.” [Apuleius: Apologia (De magia) – Védőbeszéd (A mágiáról). General Press, Bp., 2002. Ford.: Détshy Mihály. Az előszót és a jegyzeteket írta, valamint a szöveget gondozta: Dörömbözi János. Idézet: i. m. 11. o.] Az „Amor és Psyche” (Az aranyszamár, IV, 28–VI. 24.) történet lényege, hogy a halandó leányba szerelmes Amor (Cupido) Jupiternek köszönhetően örökkön-örökké együtt maradhat a halhatatlanná tett szerelmével, Psychével.
A Macskaistennő férfi főhőse: „Nem gondolt semmire, egyszerűen csak érdekelte az ismeretlen.” (I. m. 7. o.) A kisregény két főszereplője ekként mutatkozik be egymásnak: „Egyiptomban születtem. A nevem Básztet,” „– Tycho. – Mint a csillagász?” (I. m. 10. o.) Tycho de Brahe (1546–1601) dán csillagász a II. Frigyes dán király biztosította kiváló – anyagi és technikai – feltételek mellett végezte kutatásait, megfigyeléseit. Előbb Uraniborgban, majd uralkodója halálát követően, Kepler elődjeként, egy Prága melletti kastélyban II. Rudolf udvari csillagászaként. (Ilyen lehetőségek csillagászoknak csak az ókori Alexandriában és az újkori Szamarkandban adódtak.) Megérzésem szerint Aknay névválasztása több szempontból sem véletlen, miként meséjében a csillagok szerepeltetése sem. A valóságos csillagász jeles eredményei közt tartjuk nyilván egy nóva (új csillag) felfedezését 1572-ben és egy üstökös megfigyelését 1577-ben. A nóvát „csodának és káprázatnak hitte, csak hosszabb megfigyelés után látta be, hogy az új csillag ugyanúgy az állócsillagok közé tartozik, mint bármely régóta ismert csillag”. Mindebből levont elméleti következtetése: „nemcsak a szublunáris világ van alávetve a változás, a keletkezés és a megsemmisülés törvényeinek, hanem az örök és változhatatlannak hitt égitestek világa is”. Az üstökös nem tartozik a szublunáris világba. Nem léteznek a bolygókat ékszerként hordozó kristályszférák sem. „Így mindkét jelenség az arisztotelészi világkép egy-egy állításának beszédes cáfolata volt.” (Vö. Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Gondolat, Bp., 1986.3 178–182. o.)
A törvényszerűségek mindenütt érvényesek, megváltoztatásukra a „minden lehetséges” voltát hirdető másik főszereplő, Básztet sem képes. A férfi és a macska képtelen találkozása egy valóságos világban. Emlékeimbe tolul Charles Baudelaire szonettje: „Jöjj szerelmes szívemre, szép cicám, / de huzd be karmod büszke tűit; / hadd nézzem szemed, melynek parazsán / fém és agát elegye izzik.” (A macska. Ford.: Szabó Lőrinc.) A macska és a kedves költők által kedvelt párhuzama. (A magyar és a világirodalom ilyen témájú gazdagsága megfontolásra érdemes. E helyt csak a hivatkozott francia költő másik azonos című versére és A macskák c. költeményére utalok, melyek mintegy segítik átérezni a kisregény két főszereplőjének lelkivilágát, hangulatát.) Későbbiekben a macskaként megjelenő, majd egyiptomi istennőként bemutatkozó, alakját többször változtató macska–nő a görög eredetű (βάρβαρος: „idegen; barbár, nem görög”) magyar Barbara néven kerül megszólításra, végül „visszafordíthatatlanul és véglegesen” Barbarává válik.
A fordulatos cselekményekkel tarkított kisregény tartalmát, a főszereplők időutazásait nem mesélem el. A történetben megjelenő jellemek bemutatására sem vállalkozom. A könyv megírását, mélyebb megértését segítő háttér-információk, összefüggések feltárására viszont igen. Az életutakat döntően determináló tragikus események sorozata mellett kiemelésre méltó a mű pozitív végkicsengése, a mindenkor megadatott újrakezdés lehetősége, a múlt, jelen, jövő egymásba fonódása, illetve az új élet megjelenése, a sokszor foltos múlt és mindenkori jelen helyébe lépő tiszta jövő ígérete. Gyermek születik. Kisregényünkben neve: Hajnal. Hajnal. „A napkelte időszaka, a pozitív erőknek a gonoszság felett aratott győzelmét jelzi; ellentéte az éjszaka […] Mindig fiatal, halhatatlan, minden új nap reggelén megjelenik, és minden lehetőséget magában rejt; a remény szimbóluma.” (Szimbólumtár. Balassi, Bp., 2001. Szerk.: Pál József és Újvári Edit. 187. o. Vö. a görög „rózsaujjú, sárga ruhás” Éósz, a római Aurora „Hajnalka” istennő; jellemzője a szépség szeretete, szépsége, a csillagok szülője, bátyja, Héliosz, érkezésének hírnöke, a szerelmesek szenvedélyének felébresztője. A görög szó egyik jelentése: a Kelet. Aknay „meséjében” a hajnal Barbara kedvenc napszaka.)
Születendő utódainknak nem kötelező bűneinket, tévedéseinket, erkölcsi vétkeinket magukkal hordozniuk, esetleg elkövetniük, főleg tovább örökíteniük. A múlt megváltoztatása isteni közbeavatkozással sem lehetséges, de önmagunké önmagunk által, transzcendens erők igénybevétele nélkül is – igen. Az emberi életút döntésszituációk, választások összessége. Felsejlik a szándék- és következményetika kettőssége. Mi alapján kell megítélni egyes embereket, egyes cselekedeteket? Jó szándékkal is iszonyú következményekkel járó eseménysort lehet elindítani, és vice versa: rossz megfontolásból is következhet pozitív végkifejlet. A Szókratész személyéhez köthető etikai racionalizmust – a jó tudásából következik annak követése – sokan, sokszor cáfolták. Platón megállapítását – „Az a felelős, aki választ; az isten nem felelős.” (Állam 617e) – viszont nem, szentenciája maradandó. Ehhez hasonlatos A Macskaistennő szerzőjének Básztet/Barbara szájába adott kijelentése: „A sors mindenkinek a saját életét kínálja fel.” (I. m. 74. o.). A képet talán árnyalja a főleg az egzisztencializmus képviselőihez köthető problematika, a határszituációkban történő választás nehézségének kérdése. A halálfélelmet leküzdve, saját kivégzését kockáztatva kényszerhelyzetben megtévesztő információ megadása, amely a véletlen okán mégis valósnak bizonyul – az egykori társ „hóhérkézre” kerül. (Vö. Sartre: A fal.) „A bizonytalanságban tartott, másoknak alárendelt ember kihasználható, megvehető. Lépéskényszerbe kerülhet, ha továbbra is csak elszenvedője lesz a helyzetnek.” (A Macskaistennő. 52. o.)

Egyébként is, ki ítéli meg választásunk helyességét? Sub specie hominem – sub specie aeternitatis? „Ha jól belegondolok: végigmegyünk egy lehetséges, ám soha meg nem valósult életúton, hogy a végén megállapíthassuk: jó, avagy rossz döntés volt-e az, amely a valós életemet meghatározta.” (I. m. 23. o.) Isteni gondviselés, predesztináció, szabad akarat? Az eleve elrendelés. Kálvin János, Jean Calvin a reformátor maga is szörnyű határozatnak, horribilis – „irtózatos, szörnyűséges” döntésnek nevezte. Thornton Wilder a Szent Lajos király hídja (1927) első részének címe: „Talán véletlen”. (Vö. Ivo Andrić: Híd a Drinán, 1945. Wass Albert: Elvész a nyom, 1952.) A talentumokról szóló példabeszéd. (Mt 25, 14–30; vö. Lk 19, 11–27) A teológusok állandóan értelmezik – újra és újra. A köztudatban a tehetséggel való sáfárkodás, gazdálkodás értelemmel adják vissza. Tudós elemzők szerint a példázat azt jelenti, hogy élni kell a lehetőségekkel. A lehetőség! Megragadni, akár az egyetlent.
Becsukhatók-e a múltra nyíló ablakok? Az Aknay Tibor által vázolt visszatekintés, múltba nézés, számvetés komplexusából egy témakörre irányítom a figyelmet, mely más írásaiban is meghatározó szerepet játszik. Természetesen ez sem egy adott térhez/helyhez; időhöz/korhoz kötött. Mégis a szerző útmutatásai alapján: „A késő dualizmus kori lépcsőház” (i. m. 8. o.), „a tavaszi áradás” (i. m. 11. o.) stb. tudjuk, hogy egy-egy csodás „utazástól” eltekintve (i. m. 23–25. o.; „a szerelem és a fiatalság ünnepe” Egyiptomban, ahol hősünk Básztettel és utána hét lánnyal szeretkezik, „a szerelmes együttlét az istenek ajándéka”, i. m. 32–33. o.), nem Egyiptomban járunk. [A Nílus áradásának kezdete általában a Szóthisz (Sirius) heliakus felkelésének időpontja, július 19. Mindez szoros összefüggésben van az egyiptomi időszámítással, naptárral, meg Egyiptom a „Nílus ajándéka” megnevezés értelmezésével.) Helyszínünk Magyarország, az időpontok váltakoznak (valójában a XX. század eseményei, bedolgozva pl. a Margit híd pesti részének 1944. november 4-i tragikus felrobbanása), olvasatomban, talán a szerzővel is polemizálva, nem a lezárt múlt mozzanatai, hanem mindenkori jelenünkbe is illeszthető momentumok. A jelent jelzik Tycho szavai: „Nálunk az emberek többsége csak a saját anyagi, társadalmi előbbre jutását tartja fontosnak. Én is közéjük tartozom, illetve már nem is tudom. Lehetséges, hogy egy csoda részese vagyok?” (I. m. 14. o.)
Tycho – miként a neve keltette asszociációk is jelentik – tényleg a csoda, a szerencsés véletlen vagy vak végzet kegyeltje. Tyché a sors istennője, Tychón a véletlen istene (határozószóként „véletlenül, talán, történetesen” jelentésben). Τύχη: végzet; rendelés; (emberek sorsát irányító) sors; végzet; véletlen; körülmény; jószerencse, jósors, szerencsés véletlen; balszerencse, balsors. A sokjelentésű görög szó a boldogulás, siker értelemben is használatos. Emlékeimbe tolulnak Berzsenyi felejthetetlen sorai. „Tündér szerencsénk változandó; / Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.” (Kesergés, 1796 k.) Máshol hasonlóan: „Tündér szerencsénk kénye hány, vet, / Játszva emel, s mosolyogva ver le.” (A magyarokhoz, 1810.) A közösségi létben, a társadalomban szabályozott út vezet az egyéni kiteljesedéshez.
Az apa bölcselete: „De nem mindenki jut előbbre. Csak a kiválasztottak. […] Mert mi mások, mi különbek vagyunk.” Az ifjú utód morfondírozása: „Mi van, ha apja nem véletlenül lett a cég főpénztárnoka? Ha nem csak a szakértelme, a szorgalma, a tudása révén? Mi van, ha? De nem merte végiggondolni a gondolatot.” (I. m. 48. o.) Az apa besúgói dossziéja fia kezében, majd a lelkében. (I. m. 66. o.) A tanácstalan Tycho töprengése: „az ilyesfajta tevékenységhez nélkülözhetetlen morális gátlástalanság csak a javára válhat, ha hosszabb távon és felelősségteljesen gondolkozik az életéről.” (100. o.) Válaszút előtt. Aki igent mond, és aki nemet mond.
Szükon: „füge, női szeméremtest, p…a”. Szükódész: „fügeszerű”. Szükón: „fügeültetvény”. Nyelvészkedjünk tovább! Szükophantész: görög szó, jelentése „fügét bejelentő”. Attikából tilos volt kivinni a fügét, és aki a másikat e tilalom megszegéséért följelentette, azt a ’szükophanta’ névvel jelölték. Jelentésárnyalatai: „hamis feljelentő, rágalmazó, besúgó, zsaroló, titkos ügynök, csaló, szélhámos”. Szükophanta: Athénban a feljelentést meggazdagodásra vagy politikai célokra kihasználó zsaroló. Szükophantria: ugyanez nőben. Szükophantia: „zaklatás, hamis vádaskodás, feljelentés, zsarolás”. Szükophantiasz: „feljelentés, rágalom szele”. A szó ógörög, tartalma nemzetközi. Koronként, népenként létező. Hazánk fügeültetvényeiről nem ismert. Szükophanta és Szükophantria viszont termett tömegével. Besúgók és besúgottak. A szerepek időnként cserélődtek, vagy többes szereposztásban játszották e műveket. Zömük egy körön belül egyszerre volt mindkettő. A jelentő megbízhatóságáról a jelentető is meggyőződött. Spicli, tégla – sokat és sokan falaztak a szocializmus építésén. Csakúgy, mint korábban a feudalizmusén, a kapitalizmusén, majd ismételten a tőkés társadalom bevezetésén. Szükophanta társadalom – volt és maradt. (Vö. Dörömbözi János: „Konczek József költészetéről tájai tükrében.” Agria, 2014. nyár. 62–82. o. Idézet: 76. o.)
„A hálózatok irányítanak” – vallják egyesek, nem is alaptalanul. Honi és külhoni egyaránt, mindenkor az utóbbi dominanciájával. CIA, FBI, KGB, Moszad – ez már történelem, s mindenkor a véres jelen. A mindenkori „baráti” országok elhárító szervezetei vélhetőleg igen hatékony szerepet játszottak és játszanak ma is a magyarság életében. A belső III./akárhányas szervek, kommunista elődeik (ÁVO, ÁVH – a „Párt ökle”), az azokban tevékenykedő emberek és leszármazottaik nemcsak múltunk szerepelői, hanem jelenünk és jövőnk kikerülhetetlen alakítói. Elhárítás mindenfelé, kifelé és befelé. „Belső reakció”: egyházak, egyetemek, intézmények, vállalatok, a köz- és magánszféra teljes területe „fedettségben”.
Napjainkban – a pislákoló lámpásokkal való átvilágítás idején – egyre többször hangzik fel, hogy nem lehetett a „felkérésre” nemet mondani. Ez vélhetőleg így is van. Rejtélyes halálok, esetenként kettétört életpályák, ellopott életek igazolják, hogy időnként mégis születtek nemleges válaszok. Enyhébb változat: „Szabad szerettem volna lenni mindig / s őrök kisértek végig az uton.” (Radnóti Miklós: Negyedik ecloga) Erősebb variáns: „Tarkólövés. – Így végzed hát te is, -” (Razglednicák). Költő: „Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot / annyira, hogy már néha nem is fáj, – undorodom csak.” (Első ecloga) „Oly korban éltem én e földön, / mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, / az áruló, a rabló volt a hős, – / s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest.” (Töredék. 2. vsz.)
Hasonlóképpen József Attila. „Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktába írják, miről álmodoztam, / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.” (Levegőt! 4. vsz.. A besúgásról vö. [Azt olvastam, hogy perli a Nepet…]; továbbá Radnóti fentebb említett soraival.) „Óh, én nem így képzeltem el a rendet. / Lelkem nem ily honos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos. / Sem népet, amely remeg, hogyha választ, / szemét lesütve fontol sanda választ / és vidul, ha toroz.” (I. m. 6. vsz.)
Ducunt volentem fata, nolentem trahunt. Vezeti a sors az akarót, vonszolja viszont a nem akarót. (Seneca: Erkölcsi levelek. 107, 11, 5.) Aki követi a sors (akár ember alkotta) rendeléseit, jobb életre számíthat, mint az, aki ellenkezik. Témánknál maradva: kivételes karrierek egyfelől; egyéni, családi pusztulás másfelől. A megbízhatóság és megbízhatatlanság dialektikája. Ellentétek:

magas rangú állami és kormányzati hivatalok, pártfunkciók – a társadalmi életből kirekesztettek;

miniszterelnökök, miniszterek – mellőzöttek;

rektor – vidéki lelkészi szolgálat;

dékán, államtitkár – kirúgott oktató;

sportvezető – emigrációba kényszerelő.

Döntéseinkkel nem csak egyetemes – profán vagy szakrális – erkölcsi elveknek, az emberiség elvont fogalmának kell megfelelnünk. Felelősséggel tartozunk saját életünk (vö. Seneca: A lelki nyugalomról, József Attila: Eszmélet X), családunk, rokonságunk „jóllétéért”, közösségi kapcsolataink tagjainak „segítéséért”, esetleg jólétéért is. A „kiválasztottság” visszautasításának következményei nem csak az egyént sújtják; családjának, leszármazottainak, rokonságának is „nehézségei” adódhatnak, adódnak. Erkölcsi döntése nem használt senkinek, sőt – akarata, szándéka ellenére – kárt okozott mindenkinek, önmagának és környezetének. A tagadást választó végzetesen magára marad. Sorsa a végtelen magány, mely megtölthető tartalommal. A „felkérést” elfogadónak, a feladatot teljesítőnek és hozzátartozóinak, sőt „barátainak” életlehetőségei szélesre tárulnak. Mindez mások kára által. Sok esetben kollégák, barátok, közvetlen családtagok feláldozása révén, a cél érdekében. A kérdés: mi a cél? Aknay Tibor meséjében csupán külföldi gyógykezelések, biztos polgári életforma szerepel. A valóságban: vagyonok, rangok – társadalmi közmegbecsülés. Semmilyen számonkéréstől, még erkölcsi következményektől sem kell tartania a „különleges” embernek. Az életutak mindenkit igazolnak: a töretlen életpálya és a megmagyarázhatatlanul megtört életút is. Sub specie hominem – a „nem” nem éri meg. Sub specie aeternitatis – talán. Emberi szemszögből vagy az örökkévalóság szempontjából. Mulandóság – maradandóság.
A XX. századi történelmünk az úgynevezett „árulásra” bőséges példatárat hagyott örökül. „A magyar történet a viszontagságok és valószínűtlenségek sorozata.” (Babits Mihály: A magyar jellemről.) A Szent István király kis legendája tartalmaz egy tanulságos történetet. A betegeskedő királyt az éj leple alatt karddal orgyilkos támadja meg. Az alvó uralkodó felriadt, mivel „égi ösztönzésre a penge lehullt, és a földhöz ütődve megpendült”. A megtört merénylővel szemben szent királyunk a következőképpen járt el. „A bocsánatért esdeklőt el nem kergette, gonosztettét gondtalanul elejtette, az pedig cinkosait az árulásban leleplezte. A következő napon a király rendeletére a felkutatott gyilkosokat elővezették, és ő fejükre ítéletet mondott. Hogy pedig az utódoknak okulására legyenek, és tanulják meg uraikat a legnagyobb tisztelettel tisztelni, látásuktól őket megfosztotta, ártó kezüket levágatta, s akik igaztalanul az igaz vére ellen fondorkodtak, igazságos ítélettel bajos életre jutottak.” (Árpád-kori legendák és intelmek. Szépirodalmi, Bp., 1983. 21. o.) Tanulság: a vétkes bármikor, bármire felhasználható, hasznavehetetlenné válásakor bármikor „eldobható”. Árulók, árulások mindenkor voltak, vannak, lesznek. Szükophanta és szükophantria mindenütt: hálózatok, kapcsolattartók, tartótisztek, hangulatjelentések. A társadalmi ranglétrán – látszólag – magasan lépkedő személyek: közjogi és egyházi méltóságok, püspökök, professzorok, akadémikusok, írók, médiamunkások, gyárigazgatók, vezérigazgatók, bankvezérek stb. a külhoni és hazai hálózatok hálójában. „Tartóik” hadnagyi, főhadnagyi rendfokozatban – látszólag – sehol a lajtorján, valójában a „méltóságok” feje felett, élet-halál uraiként az embereken. Sokan vállalták szerepüket – sőt túlteljesítettek!
Apák és fiúk ismételten. (A kifejezés nemcsak Turgenyev regényére, utal, de közelmúltunk hazai történelmi kontexusában Dr. Grezsa Ferenc : Apák és fiúk, Magyar Fórum, 1990. március 31-án megjelent írásáénak lényegi üzenetére is, a szerk.) A fiúk nem felelnek apáik bűneiért. Hangoztatják – igaz, nem minden esetben. A bűnök által szerzett javakat viszont mindenkor igényelték. Kimagasló életszínvonal a szocializmusban, ugyanez a kapitalizmusban. Szüleik hibáztak. Na és?! Ők hibáztak. Na és?! Sorsukban mindez nem érződhet. A besúgói munkáért járó előnyről nem mondtak, nem mondanak le. „Tehetségüket”, pályájukat a szülők sikere alapozta meg. Krokodilkönnyekkel küszködve nyilvános visszavonulás a politikái pályától apai múlt miatt. Majd könnyes visszatérés fél év elteltével. Előny az apa „tisztaságából”, majd miután a foltra fény derül, szintén előny mindebből. Ismét a „ha”. Ha szüleik nem választják kollaboráns útjukat, gyerekeik befuthatták volna sikeres pályájukat? Sok esetben generációkon át öröklődik a „hivatás”, még akkor is, ha mindenkor a múltra mutatnak csak. Nem minden „örökös” ragad meg a „kompromittálódás” szintjén. Többre vágyik. Nem a hajdani ingyen lakásokat, nyaralókat, járandóságaikat, nyugalmukat, a visszavonhatatlanul megélt csillogó, földi javakban gazdag életútjukat irigyeljük. Hanem a tőlünk ellopottakat követeljük. Bocsánatkérés soha nem várható tőlük, még az Aknay Tibor által megálmodott módozatokban sem. Fordított valóságban élnek. Esetükben a kiszolgáltatott bűntelen a bűnös. Ők bűntelenek, hiszen a törvényt szolgálták, a társadalmi békét, a társadalmi rendet védték. A hivatalok nem égnek le, nem szűnnek meg, átalakulás csak a megnevezésekben lehetséges, hol államot, hol nemzetet, hol alkotmányt védenek. Összefoglalóan: mindenkor az embereket védik. Kiktől? Az emberektől.
Aknay Tibor: Tündéranna. (Kráter, Pomáz, 2013. Borsódy Eszter illusztrációival.) Külsőségeiben mese, valójában valóság. „Kilencedik fejezet, amelyben Tündéranna két egykori titkos szolgának arról beszél, mit jelent az, ha szabad az ember.” (I. m. 28. o.) A bolyongókat követő két (csúf farkas küllemű) alak: Setten és Ólál. „– Azért hívnak Settennek, mert az volt a feladatom, hogy éjt nappallá téve az ország lakói között settenkedve híreket gyűjtsek nagy urunk, a Fordított Visszhang Szikla szelleme számára. – Azért hívnak Ólálnak, mert az országba tévedt idegenekről kellett – közöttük ólálkodva – tennem ugyanezt. – És miért jártok párosával? – Hogy egymást is figyeljük. – Aha.” (I. m. 29. o.) Most megszokásból követik Tündérannát. Nincs munkájuk, ezért teszik, indokolják. A meseíró itt tényleg az álom világába téved, hiszen tények igazolják, hogy munkanélkülieket más cégek termeltek „Tényleg, mi a szabadság?” A besúgók ezt a szót nem ismerik. A szabadság megvalósulása: „Akkor, ha a magatok urai vagytok.” „Az volt a dolgunk, hogy híreket vigyünk urunknak arról, amit az ország lakói cselekednek, mondanak vagy gondolnak. Ez volt az életünk. Kérünk, ne küldj el minket!” (I. m. 30. o.) Semmi máshoz nem értünk – kérlelik az ügynökök a címadó főhős kislányt. A két egykori titkos szolga kívánsága: kapják vissza ifjúságukat. Az átváltozás motívuma e helyen is feltűnik: a kislány két macskakölyökké változtatta őket, akik egy szintén átalakult gombolyaggal játszhatnak. Vajon a macska fentebb vázolt két ellentétes oldalából melyik lesz a meghatározó ez esetben? A költői kérdésre adott válaszunk nem kétséges.
E kérdéskör előbukkan Aknay Tibor A galamb szárnyverése (a szerző magánkiadása, Bp., 2012) c. elbeszéléskötetében is. (Vö. i. m. 56–82. o.: Osztálytársak.) A beszervezés motívumai figyelmet érdemelnek. Miként az is, hogy az írásokban nem csak férfiak privilégiuma e tevékenység. A szerző „tárgyilagosan” mutat be női szereplőket, rajzol meg a gyengébbik nemhez tartozó „jellemeket”. Valóságos történetekből is tudjuk, hogy hölgyek miként vegyítették ez irányú munkálkodásukat más (ősi) mesterségekkel.
E témakörtől továbblépve azt tapasztaljuk, hogy a színek mesterének bizonyuló fotóművész színei írásaiban továbbra is sötét tónusúak. Hiányzik Írisz tarkasága. Árulások, erőszakok (fizikai, nemi; a béke áldozatai, a háború halottai), hűtlenkedések, megaláztatások különféle esetei tárulnak elénk e lapokon. Mindenütt érződik a szerző személyes hangvétele, életének mozzanatai, őseinek múltba vesző alakjai beépülnek a történetekbe, a képzelt és a valóságos világ keveredésével egységet alkotva. „Fájdalmasan szép” az Ilhana c. novella (i. m. 129–143. o.), valamint a Festőangyal miniatűr (Agria, 2013. tavasz, 175–178. o.).
Gáspár János 1816–1892. Dokumentumok. (Összeállította: Aknay Tibor. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. Bp., 2003.) Levelek, kéziratok, XIX. századi folyóiratok cikkeinek gyűjteménye. A szépapa szellemi hagyatéka. A Berlini Magyar Könyvtárat megalapító gyalogszékely; „reformkor-szülte példaember”. A magyar nép szellemi felemelkedésén fáradozott tanárként (Kolozsvár, Nagyenyed), a népiskolai mozgalom, a közoktatás fáradhatatlan szervezőjeként, gyermekkönyvek szerzőjeként, Pestalozzi szellemi hagyatékának honosítójaként. Levelezőpartnerei közé tartozott többek között Eötvös József, Gyulai Pál, Toldy Ferenc, Tompa Mihály. Csemegék c. gyermekkötetét 1863-ban Arany János a legjobbnak tartotta műfajában.
A Macskaistennőhöz visszatérve. A gyűrű szimbolikája: „az örökkévalóság, az összetartozás, a közösség és a folyamatosság jelképe. […] Az egyiptomiaknál valószínűleg a forgó, változó világegyetem és az örökkévalóság jelképe volt.” (Szimbólumtár. 183. o.) Hegel Előadások a világtörténet filozófiájáról c. művében (363–407. o.) figyelmet szentel Egyiptomnak, a „rejtély országának” nevezi. „Az állatimádás az élő, láthatatlan bensőség tisztelete. […] Természetesen az állat mint eleven egyéniség magasabb rendű a Napnál. S bizonyos, hogy azok a népek, amelyek a Napot és a csillagokat imádták, semmiképp sem tiszteletreméltóbbak azoknál, amelyek az állatot imádják, hanem megfordítva; mert az egyiptomiak az állatvilágban a belsőt, a felfoghatatlant szemlélték. Bennünket is, ha az állatok életét és tevékenységét nézzük, csodálatba ejt ösztönük, célszerű tevékenységük, nyugtalanságuk, mozgékonyságuk és elevenségük; mert nagyon mozgékonyak és nagyon okosak életcéljaik szolgálatában, s ugyanakkor némák és zárkózottak. Az ember nem tudja, mi rejlik ezekben a bestiákban, és nem bízhatik bennük.” (I. m. 376–377. o.) Tycho macskaválasztása, bizalma szerencsésnek bizonyult. Miként a szerző jelképválasztása is.
„Az ifjú a jövő miatt esik kétségbe, mint praesens in futuro, van ebben valami jövő idejű, amelyet nem akar vállalni, amellyel nem akar azonosulni. Az idős ember a múlt miatt esik kétségbe, mint praesens in praeterito, amely nem akar mind jobban múlttá válni – mert annyira azért nem kétségbeesett, hogy sikerülne egészen elfelejtenie. Ez a múlt talán mégiscsak olyasmi, amellyel tulajdonképpen a megbánás foglalkozhatna. De ha a megbánás megjelenne, az embernek teljesen kétségbe kellene esnie, tökéletesen kétségbe kellene esnie, hogy aztán a szellem-élet előtörhessen a mélyből. (A szerk. kiemelése.)De abban a kétségbeesésben, amiben leledzik, nincs mersze ekkora döntéshez. Így aztán megáll, az idő múlik – minél kevésbé sikerül a feledéssel begyógyítani a múltat, annál kétségbeesettebb, úgyhogy ahelyett, hogy megbánást mutatna, bűnrészessé válik. (A szerk. kiemelése.) Lényegében azonban az ilyen ifjú és az ilyen öregember kétségbeesése ugyanaz marad, nem kerül sor metamorfózisra, amelynek során az Énben lévő örökkévaló tudata kitör, és elkezdődhet a küzdelem, amely vagy megteremti a kétségbeesés hatványozottabb formáját, vagy a hithez vezet.” (Søren Kierkegaard. A halálos betegség. Göncöl, Bp., 1993. Ford.: Rácz Péter. 71–72. o.) A dán bölcselő megállapítása: a bölcselethez és a hithez nem könnyen jut el az ember, sem születéssel, sem megöregedéssel. „A helyzet sokkal inkább az, […] hogy az évek múlásával egyszer csak elkallódik valami. És az évek folyamán talán éppen azt a kis szenvedélyét, érzését, fantáziáját veszíti el az ember, azt a kis bensőségességét, amije volt, hogy majd minden további nélkül (az ilyesmi általában minden további nélkül történik) belevesszen az életrevalóság közönséges fogalmába.” (I. m. 70–71. o.) Kierkegaard felveti azt a gondolatot, hogy ha az ember éveinek számával fejlődik, Én-tudata érettebb lesz. Ha nem fejlődik, „megmarad fiatal embernek, ifjúnak, noha már férfi, apa, akinek őszbe csavarodott a feje, tehát mégiscsak megőrzött valamit az ifjúság jóságából, nos, akkor szintén ki lesz annak téve, hogy – akár egy ifjú – kétségbeessen a földi dolgok vagy valami földi dolog miatt.” (71. o.) Jelen a jövőben, a fiatal a jövőben létezik; jelen a múltban, az idősebb az elmúltban létezik. E hosszan idézett okfejtéssel az Aknay Tibor által adott lélekelemzést akartam alátámasztani. Idősíkok, életkorok váltakozása, egymásba fonódása. A fiatalság, az ifjúság nem csak a múlt sajátja, lehet a jelené, lehet a jövőé. Amennyiben a csoda, a szerencse nem siet segítségünkre, magunk forgathatjuk időnk, sorsunk kerekét. A koros Tycho alapos okkal aggódik a jelenért, a jövőért, miután a múltat megélte, magába temette. Aknay írásainak erkölcsi tanulságát egy – fentebb már hivatkozott – ókori szerző szavaival összegzem.
„A becsületes ember ugyanis, ha egyszer hibázott, a továbbiakban félve óvakodik ettől, a becstelen jellemű viszont annál bátrabban tetézi bűneit, és utóbb már minél többet vétkezik, annál leplezetlenebbül teszi. Hiszen a tisztesség olyan, akárcsak a ruha: minél több folt esik rajta, annál kevésbé vigyáznak rá.” (Apuleius: Apologia – Védőbeszéd, 3.)

Aknay Tibor: A Macskaistennő (valószerűtlen kisregény). (Hungarovox, Bp., 2014.)