„Mindenik élőnek szívébe beoltva az édes /
Vágyat, eléred, hogy fajukat fenntartani törnek.”
(Lucretius: A természetről)

Michelangelo: Piéta

Lucretius Carus Venus-himnusza (i. m. I. 1–43) csakúgy, mint Ovidius vele versengő hasonló sorai (Fasti, IV. 91–132) a természet rendjét igazgató istennőhöz intézett dicsőítő fohász. Évszázadokkal korábbi kérés Homérosz himnuszában: „Múzsa, nekem szólj mindarról, amit Aphrodité tett, / Küprisz, az égilakókba ki édes vágyakat ültet, / és ki igája alá veti múló emberi fajtánk / és az egek röpülő madarát, s a vadak sokaságát, / mind valahányat a föld táplál s valahányat a tenger: / mindjüknek a gyönyörű-koszorús Küthereia a gondja.” (IV. Aphroditéhoz) Κύπρις születése szigetéről jelöli a tenger habjaiból, „tajtékból” kiemelkedett Aphroditét, jelentése: ’szerelem, szenvedély’. (A Κυθέρεια mellékneve első partot érésének színhelyére, Κύθηρα szigetére utal.) Κυπρισμός: virágzás, virág. Venus alakja szerint semleges szó, eredeti jelentése: „báj, vonzerő”; a szó nyelvtanilag nőneműként való besorolásának magyarázata: „az eredetileg személytelen, mágikus hatóerő idővel személyes formát nyert, a női báj ellenállhatatlan szerelmi vonzereje idővel a szerelem ellenállhatatlan hatalmú istennőjévé változott”.
Botticelli két képe az Uffiziben: Vénusz születése (1485 k.) és Primavera (Tavasz, 1478). Antik mítoszok, platonista és a XV. századi Firenzében virágzó neoplatonikus eszmék formába öntése. A szépség és szerelem, az örök megújulás, a természet körforgásának megjelenítése. Az utóbbi festmény középpontjában szintén Venus áll, de oldalt, átellenben a három Gáciával, a növények sokaságának színpompájában, szájában virágokkal ékesített zöld ággal, megjelenik Flora is. (Flos, floris: „virág”. A floreo – „virágzik, virágjában van” – átvitt értelemben is értendő.) A virágok, az ifjúság, a tavasz istennője. „Vegetációistenség, Tellus, a Földanya, ill. Ceres egyik változatának tartották, így alakja a termékenység megszemélyesítője lett; a hellenizmusban Aphrodité alakjával azonosították.” A virágok anyja, a gabona, a szőlő és olajtermés őrző istennője. Róma városának szakrális neve. (A politikai név: Roma; a misztikus, titkos név ennek anagrammája: Amor – ’Szeretet, Szerelem’. Johannes Laurentius Lydus interpretálása.) Az égi és földi szerelem hordozója. Ovidius elbeszélése szerint (Fasti, V. 229–260) Iuno Iuppiter közreműködése nélkül, a Flora által adott növények, virágok illatától került várandós állapotba, majd szülte meg a hajdani római évkezdő március hónap névadóját, Mars hadistent. Iuno nem az „ég istennője”; neve a iuvenis (’ifjú’) és a iuvenix (’üsző’) szavakkal van összefüggésben, a házasságra és anyaságra érett nőt jelenti. Az április 28. és május 3. között tartott Floralia a virágkoszorúkkal felvonuló tömegek számára az élet élvezetét megjelenítő igazi népünnepély volt. Tiziano a szintén a firenzei Uffiziben őrzött Flora festménye (1515. k.) hitelesen jeleníti meg a virulás istennőjét. Leomló leplek, félig fedetlen keblek. Nemi szabadosság. A meretrixek (kéjnők) istennőjeként is tisztelt Flora (ünnepekor) a férfiaknak is kedvében járt, hiszen hagyomány szerint a férfiak kérésére az örömlányok ellenkezés és ellenszolgáltatás nélkül váltak meg ruhadarabjaiktól. {E helyen említést érdemel Fortuna Virilis (’a férfiak Fortunája’) április 1-jén tartott ünnepnapja, amikor a férfiak a közfürdőkben a nőkkel együtt ruhátlanul fürödtek. Fortuna feladata volt a férfiaknak férfiasságot, szexuális erőt biztosítani, amit természetesen a nők idéztek elő. Ezt nemcsak meztelen testük segítette, hanem a Fortunához intézett – rendszerint meghallgatásra talált – folyamatos fohászuk is.] Az ókori ábrázolások szelíd fiatal lányként, tarka ruhában, virágkoszorúval, szirmokat szórva is bemutatják Florát. Az örök fiatalságot szimbolizáló istennő gyakorta Zephyrusszal, a termékenységet elősegítő délnyugati szél megtestesítőjével, akitől az örök fiatalságot kapta, jelenik meg. „Én vagyok ott, amikor fiatalság évei jönnek, / s pezsdül az érben a vér, és kivirágzik a szív.” (Fasti, V. 273–274). A művelődéstörténetben, a művészetben az élet princípiuma, ledér és szerelemre gerjesztő nimfa, a természet rendjét és harmóniáját szimbolizálja.
Nimfák: természetistennők, szép fiatal lányok, „virágarcú” nimfák a természetben ható éltető erő megszemélyesítői, a virulás, virágzás, felüdülés, egészség, szaporodás gondozói, a természet szépségének és rendjének kifejezői. Folyók, patakok, források, tengerek, hegyek, völgyek, erdők, fák, ligetek és nem utolsósorban költők és művészek nimfái.
Khariszok/Gráciák (Χάριτες/Gratiae): a báj és szépség istennői. A triász tagjai: Aglaia (’Ragyogás, Gyönyörűség’), Euphroszüné (’Jókedv’), Thaleia (’Virágzó, Viruló’; a vígjáték múzsája). Az élet szebbé és kellemesebbé tételén fáradoztak. Jócselekedetek (adni, kapni, visszaadni), a jótettek láncolatot alkotnak, vidámak és fiatalok. A χάρις főbb jelentésárnyalatai: „báj, kellem, gyönyör, élvezet, öröm, kegy, kegyesség, jótett, viszonzás, jutalom”.
Írisz, Héra hírnöke, általában az istenek küldötte, a szivárvány istennője. A színek pompázatos világa, virága az írisz, hazánkban nyelvújítási szóval nőszirom, jelképezve a növény női befogadó jellegét. Egyes antik mitológiai változatok szerint Erósz Írisz és a Nyugati Szél gyermeke. (Más mítoszok Aphrodité és Arész vagy Hermész vagy Zeusz gyermekének tekintik, vagy a világtojásból eredeztetik.) Babits Ballada Irisz fátyoláról c. versében az évszakok váltakozásának „tarkasága” került megéneklésére. (A Himnusz Iriszhez c. költeményben az istennő az „ezer szín”, a világ festője.)
Április, Venus (etruszk neve: Apru) hónapja, Ovidius a hónapnevet a latin aperire (’feltárni’, ’kinyitni’, ’kitakarni’) igével hozza kapcsolatba: „Azt mondják a tavasz mindent kinyit, elfut a zord tél, / Föld-anya szülni akar s újra kitárja ölét. / Április – úgy vélik – kinyitó, mert hát kikelet van, / s drága Venus veti rá, mert az övé, a kezét.” (Fasti, IV. 87–90.) „Így a tavasz Venusé. Nincs más, ami illene hozzá: / tündököl akkor a táj, s újra kienged a föld. / Föld felszíne reped, fűszál hegye gyorsan előtör, / szőlőtő duzzadt vesszeje újra kihajt. / És gyönyörű Venus is méltó gyönyörű idejéhez” (i. m. 125–128.).
Georgione: Alvó Vénusz

A Venus-ábrázolások több ezer éves történetéből és tömegéből kiemelem a filozófusok elismerését is kivívó Giorgione: Alvó Vénusz (1510 k.; befejezetlen), az általa ihletett Tiziano: Urbinói Vénusz (1538), valamint Monet ehhez kapcsolódó másolatát (1856) és Olympia (1863) c. festményét. Tiziano: Vénusz és Cupido (1519) szimbolizálja az ókori világot, majd ennek nyomán a humanizmus és reneszánsz korszakát is átható Erósz (Amor, Cupido) kitüntetett szerepét. Platón Szümposzion c. dialógusa, majd Ficino ehhez fűzött kommentárja (1469–1474) jelentős helyet foglal el a reneszánsz eszmevilágában. A lakoma alapján a világmindenség lényege a szépség, az emberi lélek tökéletesség utáni vágya. Platón szavaival: „a szépség szerelme minden jónak forrása lett az istenek és az emberek között”. (A lakoma 197c). Az igaz, a jó és a szép elválaszthatatlan egysége Platón nyomán a művészetek minden ágának vezérlő elvévé vált. Alkotók sokasága jelenítette meg Erósz fontosságát, nemcsak égi (Άφροδΐτη Ούρανία), hanem földi (πάνδημος: „vulgáris”; köznapi szerelmeskedés) és imaginárius alakjában is.
„Ugyan ki kérdezhetné még, miért nőnemű név a beavatás, miért az a törvény, miért az az összes tulajdonság, ami csak az embert és az életet ékesíti, s miért jelenik meg Teleté (beavatás, tökély, teljesség) nőként megszemélyesítve. Nem önkény vagy véletlen döntött e választásban, sokkal inkább a történelem igazsága találta meg nyelvi kifejezését. Látjuk, hogy a matriarchális népek kitűnnek az eunomiában (törvényesség), az eusebeiában (kegyesség), a paideiában (nevelés, oktatás, fegyelem), s a nők szigorú őrzői a misztériumnak, a jognak, a békének.” Ennek igazolásaként néhány név a görög mitológiából: Métisz (’Bölcsesség, Okosság’) és legendás leánya, az anyját lenyelő és így bölcsességet is magába szippantó Zeusz fejéből kipattant bölcsesség istennő, Pallasz Athéné (Hésziodosz: Theogonia 886–900; Pindarosz: Olümpiai ódák VII, 34.). A három Moira (Klóthó, Lakheszisz, Atroposz) fonják szüntelenül a „végzet fonalát”, s e „hatalom” még az istenekre is kiterjed. Moira: ’rész, osztályrész, sors, végzet’. A három Moira mellett Zeusznak és Themisznek, a Törvény istenasszonyának születtek további hármasikrei. A három Hóra: Diké (Igazságosság), Eunomia (Törvényes rend), Eiréné (Béke) biztosította a természeti és erkölcsi rend zavartalan működését. A görög ’hóra’ többjelentésű szó, minden természeti törvény által meghatározott, szabályszerűen visszatérő időszak: az év része, évszakok, a nap része, napszakok, óra, valamire alkalmas időszak, az élet tavasza, ifjúság. Évszakok váltakozása, Anatolé a tavasz, Thalló a nyár, Karpó az ősz istennője. Hosszú ruhás szép leányok.
Zeusz „Másodikul feleségül vette Themiszt, ki a Hórák: / Törvényesség, Jog s virágzó Béke szülője / – földi halandók munkájára ezek felügyelnek –, / s Moirák anyja akiknek nagy tisztséget adott Zeusz, / hogy Klóthó, Lakheszisz meg a harmadik, Atroposz, ossza / jó vagy bal sorsát a halandó földilakóknak.” (Theogonia 902–907.) Nemeszisz (Nüx szűzen szült leánya, „igazságos végrehajtás”) az Osztó Igazság istennője – kinek-kinek következetesen, vétke szerint mérte büntetését. (Az igazságossággal és törvényességgel összefüggésben három allegorikus nőalak szerepel Dante Tre donne intorno c. versében, 1302; „a száműzetés nagy éneke”.) A családi tűzhely őrizője, Hesztia a kisebb közösség békéjét, nyugalmát szavatolta. Az Apollón vezette Múzsák (Muszai, Musae) Zeusz és Mnémoszüné (az emlékezés istennőjének) szépséges leányai, a művészetek istennői. Szophia a Bölcsesség megszemélyesítése. Felidézhetjük Hamvas hosszas okfejtését a Szophia mibenlétéről (eszmény, a világ ősi Szűz Anyja, a Matrix mundi, a Bölcsesség, akiben a Szeretet önmagát megismeri, ő a Tündöklő Leány, az Égi Asszony) és a Szophiába való örök szenvedélyes szerelemről, szeretetről: „Philo Sophia”. Latin megfelelők: Prudentia: „ismeret, tudás, jártasság; körültekintés, okosság; belátás”. Sapientia: „okosság, eszesség, bölcsesség, belátás; életbölcsesség, bölcselet”. Cicero szentenciája: „Domina omnium et regina ratio – Mindennek úrnője és királynője: az értelem.” [Dante „nemes hölgye” („donna gentile”) a filozófia, majd a teológia. A szintén nehéz sorsú Boethius vigasztalója, consolatiója a megszemélyesített „Filozófia”.]
Raffaello di Giovanni Santi Stanza della Segnatura mesterműve, melynek középpontjában négy nőalak áll: Bölcselet, Jog, Költészet, Teológia. A Bölcsesség allegóriája – például Tiziano és Veronese keze által. A bölcs eszményképe az ókori görög–római kultúrában; a Bölcsesség eszménye az Ószövetségi és Újszövetségi Szentírásban. Művészek sokasága ábrázolta egyes erények (Bátorság, Bölcsesség, Igazságosság, Mértékletesség, Vö. Platón: Állam 428a–436a; Tolerancia stb.) allegorikus nőalakjait. Az imént említett négy emberi erény, a kardinális vagy sarkalatos erények a kereszténységben a három isteni (teológiai) erény által nyertek megerősítést. Hit – fides, remény – spes, szeretet – caritas. „Eredetük, okuk, céljuk a Háromságos Egy Isten.” [Vö. 1Kor 13, 13; Gal 5, 5–6; Dante: Isteni Színjáték: Paradicsom, XXIV., XXV., XXVI. ének. Katekizmus (Az erények), 1803– 1829.]
A római társadalmat szabályozó vallás, jog és erkölcs egymást átható, egységbe forrt rendszerét kifejező latin szavak nőneműek. Hagyományos római erények. A religio: (vallásos) ’kötelezettség, adott szó, eskü, istentisztelet, vallásosság, hit, áhítat, vallási aggályosság, lelkiismeret-furdalás, szentség, szent hely, szent tárgy, szent szobor’ jelentésben volt használatos többek között. A szó jelentette az istenekkel szembeni gondosságot, helyes, mértéktartó magatartást. Pietas: ’jámborság, ájtatosság, istenfélés, (anyai, atyai) szeretet, kegyelet, gyöngédség, ragaszkodás, odaadás, igazságosság, méltányosság (isteneké), jóság, szelídség, könyörületesség’. Szoros összefüggésben van a religióval, csak míg az utóbbi kollektívabb, emez egyénibb. A pietas az egyéni magatartást és értékrendet, a religio a közösségi magatartást és értékrendet jelentette. A szülőkkel szembeni helyes magatartást vitték át az istenekkel való „kölcsönös ragaszkodásra”. Fides: ’hit, bizalom, hitelesség, szavahihetôség, hűség, becsületesség, lelkiismeretesség, adott szó, oltalom’. Disciplina: ’rend, fegyelem’ (oktatás, nevelés, tudomány, tudományág stb.). Dignitas: ’érték, érdem, tisztelet, tekintély, megbecsülés, méltóság’ (s más hasonló jelentésárnyalatok). Gravitas: ’tekintély, méltóság, komolyság, fontosság, nagyság’ (a főbb erkölcsi vonatkozású jelentései). Constantia: ’szilárdság, nyugalom, jellemesség, állhatatosság, következetesség, egyetértés’. Clementia: ’szelídség, kímélet’, fôként a hatalmasok (az uralkodók) részéről megnyilvánuló erény. Severitas: ’komolyság, szigorúság, keménység’, (lásd severitas imperii). Virtus: ’férfiasság, derekasság, erő, bátorság, vitézség, erény, erkölcsösség, erkölcsi erő, érték, képesség, jelesség, kiválóság’. Augustus császár uralkodása óta az uralkodói erények között tartották számon a fent említettek közül a következőket: virtus, clementia, pietas és iustitia (’igazságosság, méltányosság, jóság’; megszemélyesítve Iustitia istennő). [Említendő, hogy művészeti alkotásokat, épületeket, templomokat nemcsak isteneiknek alkottak, hanem például a társadalmi béke jelképeként megszemélyesített erények, Concordia (Egyetértés) istenasszonya vagy Pietas (a gyermeki szeretet istennője) tiszteletére templomot szenteltek.]
Az élet szeretete után a nemi ösztön a legerősebb, ez minden szerelem alapja, a nemi viszony a világ örökös ura, s ezért a női nemet, a fajfenntartás megtestesítőjét terheli a felelősség – vallja Schopenhauer. „Minden szerelem végcélja, akár köznapi, akár ünnepi módon játsszák azt végig, valóban fontosabb, mint az emberi élet bármely más célja, és így teljesen megérdemli azt a mély komolyságot, mellyel mindenki feléje tör. Mert amit eldönt, nem kevesebb, mint a következő nemzedék összetétele. A dráma személyeit, melyek föl fognak lépni, miután mi leléptünk, létük és mivoltuk szerint éppen e frivol szerelmeskedések határozzák meg.”
„Az anyaság eszméjében a végtelen keletkezés rejlik. A nő mint anya maga az idő és a sors. […] Az idő és a távolság valamennyi szimbóluma egyúttal az anyaság szimbóluma is. A gond a jövő ősérzése, s minden gond anyai.” „A nőnemű a kozmikushoz áll közelebb. Mélyebben kötődik a földhöz, közvetlenebbül kapcsolódik a természet nagy körforgásfolyamataiba.” (Spengler) „Az anyaistennő minden nép mitológiájában az Istenek Anyja, anyja még annak a teremtő istenségnek is, aki az Anyaistennőt teremtette.”
A matriarchátus magasztalója, Bachofen szerint a „hetairizmust” megszüntető matriarchátus a szülőanyaságból kiindulva: „Mélyebben átérzi a halál-sors fájdalmát, s a földhözragadt lét esendőségét, amelyet az asszony, főként az anya panaszol, így sóvárabban kutat magasabb rendű vigasz után. Ezt a természeti élet jelenségeiben találja meg, s újból csak a szülő anyaöllel kapcsolja össze, a foganó, ápoló, tápláló anyaszeretettel.”
Az egyetemes anyaság eszménye, az anyagi-női arkhé geneszeósz (a keletkezés kezdete, őselve) megjelenik az Anyaiatennő – Magna Mater, Földanya stb. – alakjában. (E problémához, az anyagi-női eredet magyarázatához, szorosan kötődik a tojás szimbolikája, gömbölyű formája; minden irányban zárt, életet foglal magában, a világ képmása, a mindenség őselve.) A különböző kultúrákban az eredet, a termékenység szimbóluma. A nő a szülés és szoptatás által az élet eredője és fenntartója. A tellurikus világ az örök keletkezés és az örök elmúlás eredménye, sohasem szűnő mozgás két ellentétes pólus között. A feminin princípium a negatív pólus, lunáris, passzív, földi jelkép, az anyag; attribútuma minden befogadó: barlang, föld, edény, bölcső, koporsó, kagyló, vulva. A Föld (Gaia/Tellus) mint minden teremtmény szülője és befogadója. „A Földanya öléből jön minden élet, s az elföldeléskor ugyanoda tér vissza.” A római Angerona (’a torkot összeszorító, a megfojtó’) istennő, a halálistennő szimbolizálja születés és halál hasonló voltát. Az „archaikus gondolkodás számára a halál és születés nem egymást kizáró ellentétek, hanem ellenkezőleg: ugyanannak a dolognak a két oldala, az életet a haláltól elválasztó mezsgyén való áthaladás, csak ellentétes irányban”. (Angor: ’fojtogatás, szorongás, szorultság’; angere: ’fojtogatni, összeszorítani, szűknek lenni, összeszorított torokkal aggódni’; angina: ’torokszűkület, torokgyík’; a „szűk” jelentésű latin szavak egyúttal megvilágítják a születés tényét, szűk csatornán áthaladni.)
Kierkegaard vallja: „a nő lényege az odaadás és az önfeláldozás, és ha nem ilyen, akkor nőietlen. […] az odaadás a nő lényege, ami (éppen ez a csodálatos) tulajdonképpen annak kifejezése, hogy természetének lényege az önfeláldozás. Talán éppen azért, mert lényében tökéletes női odaadás lakozik, a természet, jóságosan, olyan ösztönnel látta el őt, amelynek finomságával összevetve a legnagyobb, legfejlettebb férfiúi reflexió is a semmivel egyenlő.” […] „Ez a női odaadás […] gazdag isteni ajándék, túlságosan nagy kincs, semhogy vakon szabad lenne elherdálni. […] Ezért a természet védelmébe veszi a nőt: ösztönösen és csukott szemmel is tisztábban lát, mint a legéleslátóbb reflexió, ösztönösen látja, hol van az, amit csodálnia kell, minek kell odaadnia magát. Az önfeláldozás az egyetlen adomány, amivel a nő rendelkezik, ezért vállalta a természet, hogy védelmébe veszi. Ez az oka annak, hogy a nőiség csak metamorfózis során valósul meg; […] Az odaadásban elveszti önmagát, és csak így boldog, csak így önmaga. Az a nő, aki odaadás nélkül boldog, azaz anélkül, hogy Énjét odaadná, teljesen nőietlen, bármi legyen is az egyébként, aminek odaadja önmagát. […] a nő igazi nőiességgel beleveti magát, beleveti Énjét abba, aminek odaadja magát.”
A nő harcainak és tragédiáinak elemzése kapcsán fogalmazta meg Spengler a következőket. „Győzelmeit a gyermekágyban vívja ki.” „A nő örök politikája a férfi meghódítása, hogy rajta keresztül a gyermekek anyja, tehát történelem, sors, jövő lehessen. Mély bölcsessége és hadicsele mindig fiának apjára irányul. … A nő szilárdan és teljes valójában az, ami; a férfit és a gyermeket mindig önmagára és saját hivatására nézve éli meg.” A nemzés és halál örök történelme, küzdelme a női és a férfi történelem. „A nő mint idő az, akiért egyáltalában államtörténelem létezik.” A történelem két magasztos jelentése, a kozmikus vagy politikai; maga a létezés, vagy a létezés megőrzése.
Az anyaság örömei és fájdalmai, a valóságban és az imaginárius szférában. Felsejlik a görög mitológiában megőrzött Niobé alakja. (Vö. Ovidius: Átváltozások. VI. 146–312.) A hübrisze (gőgje, kevélysége) okán az istenek (Létó és gyermekei, Apollón és Artemisz) által reá kiszabott büntetés. Az anyaság boldogsága, büszkesége, bőséges gyermekáldása révén kialakult jogos önérzete kiváltotta az istenek haragját. Ennek következtében – fiai és leányai, majd férje erőszakos halálát megélve – könnyező sziklává („márvány testéből könnypatak omlik”) változva az örökös gyász és fájdalom szimbólumává vált. A művészetek igen gyakori témáját szolgáltatta és szolgáltatja ma is anya és gyermek szent köteléke – boldogságban végződő vagy tragédiába torkolló élete.
Jacopone da Todi: Stabat Mater. „Állt a fájdalommal terhes anya”. Jacobi Tubertis: DE COMPASSIONE BEATAE MARIAE SEQUENTIA. Jacopo da Todi: HIMNUSZA A FÁFDALMAS ANYÁRÓL. „Stabat mater dolorosa / juxta crucem lacrimosa / dum pendebat Filius – Állt az anya keservében / sírva a kereszt tövében, / melyen függött szent Fia,” Jeles megzenésítői: Josquin des Prez, Palestrina, Scarlatti, Vivaldi, Haydn, Schubert, Rossini, Liszt, Dvořak.
Jézus hét szava a kereszten, 3. „Asszony, íme, a te Fiad!”; „Íme, a te anyád!” (Jn 19, 26–27) „Asszony, nézd, a fiad!” „Aztán a tanítványhoz fordult: ››Nézd, az anyád!‹‹” Boldogságos Szűz Mária az „asszony”, akinek külön szerepe van az üdvösségtörténetben. János evangéliumában a kereszt közelében négy asszonyról történik említés.(A szinoptikusoknál az asszonyok távolról figyelték az eseményeket; vö. Mt 27, 55–56; Márk 15, 40–41. Az üres sír felfedezése, a feltámadt Jézus első megjelenése, a feltámadás hírül adása az asszonyok által történik; vö. Mt 28, 1–10.) Az édesanya és a szeretett tanítvány szerepe korábban és későbben is kiemelendő. Jövőre utaló, hogy az édesanyát a szeretett tanítvány „attól az órától az otthonába fogadta”. Ez „a jánosi teológia szerint annyit jelent, hogy a kereszt alatt, Jézus halála pillanatában megszületett az anyaszentegyház – Jézus halála tehát: születés! –, amely a Benne hívőket és a Hozzá hűségeseket egyesíti, s ennek egyik vezetője lesz a szeretett tanítvány.” (Bolyki) Ecclesia.
Passio pura – „tiszta szenvedés”. Jézus Krisztus szenvedése, keresztje, keresztútja, kereszthalála – feltámadása. Via Dolorosa, stációk (14), Golgota (Koponyák hegye), kálvária.
Pietà olasz szó; jelentésárnyalatai: ‘szánalom, irgalom, könyörület, részvét, jámborság, istenfélelem’. A vallási töltetű értelmezése: Mária, ölében a keresztről levett Krisztussal. Szűzanya a halott gyermekével. Michelangelo az itáliai reneszánsz sokoldalú képzőművésze alkotta a leghíresebb pietàkat. Firenzében az Akadémián a szintén általa jegyzett világhírű Dávid-szobor közelségében a neves öregkori pietà, a római Szent Péter bazilikában (a katolikus világ központjában) az 1499-ben készített legnevesebb e tárgyú alkotása köszönti a látogatót.Istenanya és gyermekének kapcsolata kimeríthetetlen témája az irodalomnak és a képzőművészeti alkotásoknak egyaránt. Madonna karjában a kisdeddel, neves nyugat- és kelet-európai művészek alkotásai. Az itáliai reneszánsz helyszínei (Firenze, Róma), a bizánci művészet remekei, a novgorodi és az orosz térség más városainak templomfreskói, ikonjai is illusztrálják e téma kimeríthetetlen voltát. Az emberiségért szenvedést, kereszthalált vállaló Fiú e világi küldetése is halálával teljesedett be. A kereszthalál, a végzetében végtelen magányban levő Jézus üzenete mindmáig mellőzhetetlen nemcsak művészeti vonatkozásban, hanem összemberi küldetésünk vonatkozásában is. A pietàk az anya fájdalmát, a szerető szülő e világi érzésvilágát ábrázolják. Az élettelenül lecsüngő test az anyai karokban a földi kapcsolat kifejezője. A nincs tovább reménytelen pillanatának megörökítője. Ezt érezhette Michelangelo is, aki pietàváltozatai során öregkori alkotásában új tartalmat is megragadott. Azokon az ábrázolásokon már nemcsak anya és fia kettőse látható, hanem kiegészül a portré más alakokkal is. A pietàkban megörökített vallási tartalom nem csak az anya szenvedését adja hírül. Az értelmező-befogadó tisztában van azzal, hogy az igazi szenvedést Jézus Krisztus vette magára (noha a pietàkon ábrázolt pillanatban már túljutott rajta).
Spengler megállapítása: a nemzés és születés szimbólumai (India, antikvitás); a kisdedet tartó anya látványa (Egyiptom és Nyugat). A szoptató anya a jövőre utal. „A Nyugat vallásos művészetében nem volt fennköltebb feladat e téma ábrázolásánál. A bizánci mozaikok Maria Theotokoszából a gótika színre lépésétől kezdve Mater Dolorosa, Isten anyja s egyáltalán Anya lesz.” Majd „midőn a germán-katolikus kereszténység – a szentségek és ezzel egy időben a gótikus stílus végleges formába öntésével – önmaga teljes tudatára ébredt, akkor világképének középpontjába nem a szenvedő megváltót, hanem a szenvedő anyát állította.” A theotokosz képtípusát az anyai szeretet kifejezése kezdi átitatni. „E típusokkal a görög képzelőerő olyan istennőket állított szembe, akik vagy amazonok voltak” – mint Artemisz, Athéné, Hesztia (vö. hivatkozott homéroszi himnusz) –, „vagy pedig hetérák – mint Aphrodité.” „Ez a tökéletes nőiesség antik típusa, amely a növényszerű termékenység alapérzéséből sarjad. A szóma szó a jelenség teljes értelmét itt is maradéktalanul visszaadja. Gondoljunk e típus mesterművére, a három hatalmas női testre a Parthenón keleti oromzatán, s hasonlítsuk össze ezzel azt a legfenségesebb képet, amit az anyáról valaha festettek, Raffaello ››Sixtusi Madonná‹‹-ját. Az utóbbiban már semmi testszerű sincs; merő messzeség, merő tér.”

Boldogságos Szűz Mária, Boldogasszony, Istenanya, Theotokosz „az „Isten Anyja”: a magyar ősvallás nőistensége, a termékenység és a védelmező erő megtestesítője. Beatissima Virgo Maria kiteljesedő egyetemes és hazai kultusza, ünnepköre. Mária mennybevétele.
Angyali üdvözlet, annuntiatio: Gábor főangyal és Szűz Mária találkozása (Lk 1, 26–38). Az angyali hírnök, Gábor angyal kijelentései: „Üdvözlégy kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.” (Lk 1, 28–29) „Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogják nevezni. Fiad nagy lesz és a Magasságbeli Fiának fogják hívni.” (Lk 1, 31–32) Szűzi fogantatás (Lk 1, 35). Jakab prótoevangéliuma „tudósít” Máriáról, a szeplőtelen fogantatásról. Értelmezések: Éva engedetlensége hozta a bűnt, Mária engedelmessége a szabadulást. A IV. században Máriát a Theotokosz cím illette, az efezusi zsinat dogmává emelte. „Az egyházatyák idejében a kérdések főleg a Boldogságos Szűz Mária istenanyasága körül forognak, a későbbi korban inkább a kereszt alatt álló és Fia szenvedésében részt vevő anya az elmélkedés tárgya.” 1854: a szeplőtelen fogantatás dogmája, IX. Pius (D 1641). 1950: a mennybevétel tétele, XII. Pius (D 2333). A mariológia alaptétele az istenanyaság. Szüzessége a teljes szeretet jelképe, ebben az Egyháznak is előképe. Mária a hitnek és a többi erénynek is példaképe. „Valamiképpen az egész emberiséget képviseli abban, hogy szabad döntéssel és teljes hittel fogadja a Megváltót és anyai szeretettel kíséri egész működését, s mellette van a szenvedés idején.” Példakép és közbenjáró.
Mária ábrázolásai. Genetrix („szülő anya, ősanya”) típusú képek. Bölcsesség széke képtípus a román kori művészetben. Mária Salamon trónusán ül, térdén a gyermek Jézus, a megváltás jeleként kezében alma, a késő-gótikában szőlőfürt, olaszdió vagy jogar, rendszerint fejkendőt és koronát visel. A gótika képtípusa a Mennyek Királynője. Szép Madonna, eszményien szép szűz. Holdsarlós, Kalászos, Köpenyes, Oroszlános, Rózsás, Szekrényes Madonna. Napbaöltözött asszony. Szentek társaságában a Maiestà, Sacra Conversazione, Virgo inter virgines képeken. A trienti zsinat után a Szeplőtelen Fogantatás és a Mennybevétel ábrázolásai. Szentlélek Menyasszonya félalakos Mária, karján galamb, kezében liliom mint a szüzesség jelképe. A XIII.. század második felében elterjedt az infantia Domini motívum: Mária a 12 éves Jézussal. Mária Mátyás pénzein Patrona Hungariae felirattal. Később az érméken ez általános, a magyar jelleget is jelentette a címer mellett. Mária kegyhelyeinek, ikonográfiájának, kiteljesedő kultuszának, a hozzá írt himnuszoknak és fohászoknak számbavétele lehetetlen. (E sorok írója egykori érdi illetősége okán felhívja a figyelmet az Érd-postástelepi katolikus közösség – melynek egykoron édesanyja is tagja volt – által ápolt Mária-tiszteletre, valamint egy kapcsolódó kiadványra: Szűzanyám, Tied akarok lenni Máriával Jézushoz Az öröm imakönyve. Bp., 2011.2 Szerk.: Dr. Nehéz Márta Mirjam.)
A „Nagyasszony, Kisasszony” megszólítások. Pannónia a Boldogságos Szűz családja Szent István megnevezésével. Első királyunk halála előtt tett felajánlása: „Ó, mennyeknek királné asszona, Istennek szent anyja es ez világnak megéppöjtő nemes asszona, dicsőséges Szíz Mária! te szentséges kezedben es oltalmad alá adom es ajánlom anyaszentegyházat mind benne való fejedelmekkel es lelki népekkel egyetembe, es ez szegén országot mind benne való urakkal es szegénnyel-bódoggal egyetemben, hogy te légy asszonok es ótalmok, es az en lelkömet te szent markodban.” [Karthauzi Névtelen: Boldogságos Szent István Királnak Legendája. (Érdy-kódex, 1526.) Vö. Szent István Király Nagy Legendája. 1077. k.] Boldogasszony Anyánk – „a katolikus magyarság néphimnusza”.
A pozitív gondolkodás szellemében Pandóra („A mindennel megajándékozott”) szelencéje, Éva almája, továbbá a nőket negatív színben ábrázoló más mitikus és valóságos történetek, bölcselkedések jelen esetben nem képezték a nőről szóló elménckedésem tárgyát.
Androgün/hermafrodita-mítoszok (férfi és nő, άνδρός+γυνή): hímnős (androgünész), egyidejűleg kétnemű lény, különböző korok különböző kultúráiban. Brahmanizmus, Platón: A lakoma 190c–193d; Biblia: Ter 2, 22–24; Ef 5, 31. Az egykor Egy kettéhasadt, a két rész törekszik az egyesülésre, az ismételt Eggyé válásra. Az ősi egység, a differenciálatlan teljesség, a tökéletesség szimbóluma. Az antik Hermaphroditosz Aphrodité/Venus és Hermész/Mercurius fia. A másik nemmel való egyesülés az eredeti egység utáni vágyakozás. A világban ható legnagyobb hatalom: Erósz/Amor/Cupido, aki a teljesség, az egykori androgün lét utáni vágy megtestesülése.
„A világ titka nem a két nem külön, nem a kétneműség az Egy-ben, hanem az ősneműség. Mert a kétnemű kettő, az ősnemű az Egy. Az asszonyi lét rejtélye ott van, ahol az Egy kettéválik.” (Hamvas)
A nő létének elengedhetetlen princípiuma: (+ egy szó)
a férfi.

Rodin: Orpheus és Euridike

_______________________________________________________

(Megjegyzés: a fenti fogalmazvány az esztergomi „Ezer meg egy szóban A NŐ” 2015. március 15-i pályázatára készült. A szerző az előírt terjedelmet meghaladta, esszéjét szándékosan nem rövidítette. A „pályamunkához” csatolt levelében a következőt írta: az ezer szó kiválasztását Önökre bízom, a plusz egy szóhoz ragaszkodom.)
Felhasznált irodalom
A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat, Bp., 1994. (Vö. „… Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától”, 483–511; „Mária – Krisztus Anyja – az Egyház Anyja”, 963–975.)
A magyar középkor irodalma. Szépirodalmi, Bp., 1984. (A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek V. Kovács Sándor munkája.)
AMOR SANCTUS. Középkori himnuszok latinul és magyarul. Fordította és magyarázta Babits Mihály. Officina, Bp., 1948.2 174–175. o. Első kiadás: Magyar Szemle, 1932.
Árpád-kori legendák és intelmek. Szépirodalmi, Bp., 1983. (A válogatás, a bevezető tanulmány, a jegyzetek és a szöveggondozás Érszegi Géza munkája.)
Johann Jakob Bachofen: A mítosz és az ősi társadalom. Gondolat, Bp., 1978. Ford.: Kárpáty Csilla, Mohay András, Ürögdi Györgyné. (Idézetek: 116., 117. o.)
Bolyki János: „Igaz tanúvallomás” Kommentár János evangéliumához. Osiris, Bp., 2001. (Idézet: 491. o.)
Csodás evangéliumok. Telosz, Bp., 1996. Apokrif iratok. Sorozatszerkesztő Adamik Tamás, szerkesztette Dörömbözi János.
Robert Graves: A görög mítoszok. 1–2. Európa, Bp., 1981. Ford.: Szíjgyártó László.
Hamvas Béla: Scientia Sacra. Magvető, Bp., 1988. (Vö. Második könyv, V. Az asszony. 162–173. o. Idézet: 164. o.)
Hamvas Béla: Unicornis. In: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. Vigilia, Bp., 1987. (Idézet: 193. o.)
Homérosz: Himnuszok. Ford.: Devecseri Gábor. (IV, Aphroditéhoz)
Søren Kierkegaard. A halálos betegség. Göncöl, Bp., 1993. Ford.: Rácz Péter. (Idézet: 60–61. o.)
Thomas Köves-Zulauf: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Telosz, Bp., 1995. (Hivatkozások: 30., 44–45., 109., 111. o.; vö. 138–141. o.)
Lucretius Carus: A természetről. Debrecen, 1957. Ford.: Tóth Béla.
Magyar Katolikus Lexikon. Szent István Társulat, Bp. (Vonatkozó szócikkek.)
Publius Ovidius Naso: Átváltozások [Metamorphoses]. Magyar Helikon, Bp., 1975. Ford.: Devecseri Gábor.
P. Ovidius Naso: Római naptár Fasti. Helikon, Bp., 1986. Fordította, a név- és tárgymutatót készítette Gaál László. A jegyzeteket és az utószót Bollók János írta.
Arthur Schopenhauer: Szerelem, élet, halál. Életbölcsesség. Göncöl, Bp., é. n. [1989.] Ford.: Dr. Bánóczi József, Dr. Kelen Ferenc. Szerkesztette és az előszót írta Dörömbözi János. (Vö. IV. „A nemi szerelem metafizikája.” 94–133. o. Idézet: 97. o.)
Oswald Spengler: A Nyugat alkonya. 1–2. Ford.: Simon Ferenc; Juhász Anikó, Csejtei Dezső. (Idézetek: 1. k. 424., 425., 425–426. o.; 2. k.461., 462., 463. o.)
Szimbólumtár. Balassi, Bp., 2001.2 Szerk.: Pál József és Újvári Edit.