Dörömbözi János: „A dajkanóták emléke kél, / Egy árva népről bús dalt regél.” (Emlékezés a trianoni békediktátum 95. évfordulóján)

„Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá.”
(Juhász Gyula: Trianon)

trianon1

1906. október 27-én Konstantinápolyból II: Rákóczi Ferenc fejedelem hamvai hazatértek. Ravatalánál másnap tömegek rótták le kegyeletüket Budapesten, majd örök nyugalomba helyezték 1906. október 29-én – magyar földön, a Szent Erzsébet-főszékesegyházban, a kassai dómban. Košice – ma ismét „idegenben”. Tiszteletére 1906. november 21-én mutatták be a Király Színházban, Kacsoh Pongrác daljátékát: Rákóczi.1

Az idők folyamán önállósult dalbetétje: „Rákóczi megtérése”. A címet ebből kölcsönöztem. Refrénje: „Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár, / Szebb ott az álom, szebben dalol a madár.” (Vö. 2. és 4. vsz.) Múltunk, mindenkori jelenünk aktualitása.
Közeledett Magyarország, a magyarság történelmének legnagyobb tragédiája. A múltban és ma is: Vae victis – „Jaj a legyőzötteknek!” A „nagy” nemzetek, a mindenkori győzők, a nyugati és a keleti nagyhatalmak képviselői, elnökök, a mindenféle hatalmat és „értéket” önmagukban feloldó zsarnokok egyetlen tollvonással tüntettek el államhatárokat. Választottak szét azonos etnikumokat, romboltak le történelmi, kulturális, családi kötelékeket, választottak szét fallal vagy anélkül szülőföldet, közös temetkező helyet, s katonai erőszak által szentesítették „örök időkre” szóló döntéseiket. 1920. június 4. Vesztes háborút követő vesztes „torz béke”. A Monarchia feldarabolását, Magyarország nemzettestének „élve boncolása” követte. „A háborúban legyőzött államok közül egyiket sem sújtották olyan kegyetlenül, egyikre sem raktak annyi erkölcsi és anyagi terhet, mint Magyarországra. Magyarországot nem büntették. Magyarországot kivégezték.”2
Nietzsche arra tanít, hogy „van egy olyan foka az álmatlanságnak, a kérődzésnek, a történeti érzéknek, amely minden eleven lényt károsít, s végül elpusztít, legyen az akár ember, akár nép vagy kultúra”.3  A XIX. századi német gondolkodó óva int attól, hogy túlságosan a történelemben éljünk, s a múlt sérelmeit állandóan felemlegetve megfosszuk magunkat attól, hogy megélhessük és irányíthassuk a jelent. Felejtés nélkül az emberek (az egyén és a kisebb-nagyobb közösségek egyaránt) képtelenek a cselekvésre. Természetesen vannak olyan történelmi sorsfordulók, amelyek nem csupán az adott nemzedéket érintik, hanem a távolabbi nemzedékek számára is meghatározó jelentőségűek, s amelyeket nem lehet és nem is szabad kitörölni a történelmi emlékezetből. Az emberiség „fejlődése” során megörökítette, szimbólumokba öntötte az emberi tehetetlenség, az emberi cselekvés korlátait, a külső (transzcendens) erőkhöz intézett fohászait. A XX. század a magyar nép számára is elhozta a nemzeti tehetetlenség, a nemzeti cselekvésképtelenség szimbólumait, amelyeket két francia helység, Trianon (1920) és Párizs (1947) testesít meg. A békeszerződések részleteit nem sorolom, emlékeinkbe idézhetjük a diktátumok előírásait. Magyarország határai, politikai, gazdasági, katonai rendelkezések, jóvátételek. A szuverenitás teljes felszámolása. A tények döbbenetesek. Tudjuk, hogy hazánk ősi földjéből melyik ország mekkora területet szakított ki, a lakosság hány millióra csökkent, milyen sors várt az elszakított területek magyarjaira, miként vesztek el természeti kincseink, nyersanyagaink, megtermelt, megépített javaink: gyáraink, útjaink, vasútjaink. A második világháborút követően Magyarország szovjet megszállási övezet lett. A párizsi békeszerződés még súlyosabb feltételeket szabott hazánk számára, mint a trianoni. Azon túl, hogy további területet (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsun; Rajka és Bezenye maradt) csatolt el, szinte teljesen megbénította az ország talpra állását. A magyarság bűnös nép lett (maradt) itthon és határainkon túl egyaránt. A kollektív bűnösség – elve, esetekben törvénye – a magyarságra alkalmazva mindenkor, nem csak a szomszédos országok részéről. A XX. század közepétől napjainkig további városok jelképezték, jelképezik a mindenkori magyarság megnyomorított életét: Moszkva, New York, Washington, Tel-Aviv, Brüsszel – s a legmeghökkentőbb, a legfájóbb: Budapest.
A hazai történések kontinuitása több nézőpontból elemezhető. Miként a diszkontinuitás is. Virágzások és hervadások. Függetlenségi, önállósodási törekvések. Valamennyi korábbi történésünk a honfoglalástól napjainkig jelenünk része. Az őshaza, a megtelepedő, majd a történelem viharaiban keveredő népünk kiválasztódása szintén. A veszteségek is: területben és lélekben, a háborúkban és a békékben. A magyar államiság elmúlt évezredében voltak a hatalomhoz, ennek köszönhetően a kiváltságaikhoz hű; s voltak a hazájukhoz, népükhöz ragaszkodó, s ennek okán sok esetben önsorsrontó „nemesek”. Rákóczi, Kossuth, Széchenyi, Mindszenty… Belső és külső emigráció – a múltban és a mában. A XIX–XX. század fordulóján a „hárommillió koldus országa” (Ady); „kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk.”4  Napjainkban külföldre („kalandvágyból”) kirekesztett, itthon nélkülözésre ítélt tömegek. A felsorolás felesleges. A tanulság rögzítése viszont nem: minden korban kifizetődőbb volt az idegen érdekek (török, német, Habsburg, szovjet, nemzetközi pénzvilág stb.) szolgálatába állni, mint a hazáért áldozatot hozni. Emberi, erkölcsi, értékválasztási szempontból viszont nem. E tartalommal megtöltött fogalmak nyújthatnak-e vigaszt, reményt a reménytelenségben, a földi sorsot, e világi létet szenvedéssel élő egyének esetében?
Előttem vékony füzet – vastag gondolati, történelmi tartalom. EXPEDIÁL(t) EURÓPA. Konkrét-költészet. Expediál: „elküld, továbbít, kézbesít”; bizalmas jelentése: „kiteszi a szűrét, kidob”. Expeditor, expeditőr: áruk, levelek elküldését végző személy. A feladó: Németh Péter Mikola. A küldemény: EXPEDIÁL(t) EURÓPA. A címzett Európa – latens módon nem csak az. A Napút-füzetek 26. számában jelent meg a szerző 2008. augusztus 20-án datált írása. A dátum nevezetes. Jelen esetben maradjunk a Szent István napnál, illetve államalapító első királyunk országánál. A vékony füzet Gerhard Rühm Europa c., 1972-ben írt írásával kezdődik. A kötetlen felsorolás az európai országok egymáshoz való kötöttségét veszi számba. Melyik melyikkel, melyekkel, ki kivel, kikkel határos? A magyar szerző 36 évvel később teszi ugyanezt. „Perpetuum mobile textus, repetitív költemény.” Örökmozgó szöveg, ismétlő költemény. Repeitio est mater studiorum – „ismétlés a tudás anyja”.
A kontinens maradt, de Európa mégis mindig átalakult. Az idők folyamán változó választóvonalak. A magyar írás hűen követi, másolja a német alkotást – mégsem ugyanaz. Rühm: „deutschland grentz an deutschland – Németország határos Németországgal”. Ma már nem. A német író hazánkról is megemlékezik: „Ungarn grentz an jugoslawien, österreich, die tschechoslowakei, die sovjet-union und rumänien – magyarország határos jugoszláviával, ausztriával, csehszlovákiával, szovjetunióval és romániával”. Németh Péter Mikola III. évezred eleji szövege (melynek megfoganását a ’90-es évek elejére teszi): „magyarország határos szlovéniával, horvátországgal, szerbiával, ausztriával, szlovákiával, ukrajnával és romániával. A legjelentősebb átalakulás hazánk környezetében történt: a térségünket uraló Szovjetunió felbomlása, valamint a déli szomszédunk elemeire hullása. Rühm magyarul: „Szovjetunió határos Finnországgal, Norvégiával, Koreával, Kinával, Mongóliával, Afganisztánnal, Iránnal, Törökországgal, Romániával, Magyarországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal”. Mikola magyarul: „nincs több hírem a Szú-ról!” – a borító ajánlása. „Oroszország határos Finnországgal, Norvégiával, Észtországgal, Lettországgal – Litvániával, Lengyelországgal –, Fehéroroszországgal, Ukrajnával, Grúziával, Azerbajdzsánnal, Kazahsztánnal, Mongóliával, Kínával és Észak-koreával”. (Az idézett szövegrészletek kisbetűs országfelsorolásával nem érthetünk egyett, a magyar helyesírás éppoly szent, mint nyelvhelyességünk fe n ntartása, a szerk.)
Napjainkra valósággá vált a „makett-történelem” kudarca, amely az I. világháborúval és az azt lezáró békeszerződésekkel (Versailles, Trianon), illetve a II. világháborút lezáró Párizs környéki békékkel vette kezdetét. Az elmúlt több mint két évtizedben újra kellett rajzolni az Európa-térképeket, Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia, NDK, NSZK (bár a hivatalos megnevezés maradt) történelmi fogalommá vált. Hajdani történelmi országok: Csehország, Horvátország, Németország, Oroszország stb. és egy múlt nélküli új állam, Szlovákia léptek a történelem színpadára. Feladatuk közös: a nemzeti hagyomány ápolása, illetve északi szomszédunknál a megalkotása.
Változó határok, megszűnő és megszülető, újjászülető államalakulatok. Változatlanság a változásban – az elmúlt közel egy évszázadban: Magyarország. Miért? Múltba merengünk. A Párizs (1947), a Trianon (1920), a Világos (1849), a Majtény (1711), a Mohács (1526), a Hunyadi Mátyás (1458–1490) kori virágzás, az Anjou-felemelkedés (1308–1382), a Muhi (1241) előtti, az Árpád-házi (1000–1301) múltba. Amikor még alakultunk: területünk hol nőtt, hol csökkent; népességünk hol gyarapodott, hol rohamosan fogyott. Államunk európai gazdagsága, befolyása hol jelentős – nagyhatalmi mértékű; hol az önállótlanság szintjére süllyedt. Események, emlékek, évszázadok, évszámok – hatalmasságaink részéről időnként felejtésre ítéltetve. Létezik-e kitörés a közös emberi sorsból, jelen esetben a közös magyar sorsból? Valójában van-e még közös magyar sors? Netán az individuális vagy csoportérdek felülír minden nemzeti érdeket, értéket, nemzetközösséget? Mi a magyarság? Mi vagy ki a magyar? Mi a magyar haza? Mit jelentett az egykor és mit jelent ma?
Babits szerint a magyarság tartalma: a nemzeti hagyomány, sorsemlékek, szellemi és érzelmi élmények összessége. Életrajza a történelem, s lelki eseményeinek naplója az irodalom. Egy nemzet lelkének képzetvilágát „egy ország, egy föld, egy éghajlat színei és egy történet viszontagságai alakítják ki, egy faj temperamentumán átszűrve” – tanította a Nyugat nagy költője. A jellegzetes magyar típushoz mindig hozzátartozott valami „úgyis mindegy” filozófia, nyugodt szemlélődés, ösztönös kételkedés, a nem cselekvés, lusta mélabú. Továbbá a múltba révedés és kesergés, miként Prohászka Lajos fogalmazott A vándor és a bujdosóban.5  A magyar karakter: „Otthon pipázik inkább, és jobban fogja szeretni földjét, mely leköti, családját, környezetét, mint a nagyvilágot és nagy cselekedeteket. […] Minálunk a hazaszeretetnek is ez a konkrét lokálpatriotizmus az alapja, ez az okos otthon- és családszeretet. Nem misztikus presztízzsel fellépő politikai frázisok, mint más nemzeteknél” – véli Babits A magyar jellemről című tanulmányában.6  E helyen emlegette Szekszárd szülötte a családi érzés nagy szerepét, az állandóság érzésének szükségletét a magyar emberben, illetve emberi viszonylataiban. A magyar megelégszik a magáéval, de azt szereti megvédeni, bekeríteni, ez az egészséges jogérzet és a szabadság szeretete a főbb vezérlő elvek. Nem nyújtózik mindig a messzeségek és a „végtelen” felé, megmarad a maga kipróbált véges, de folyton gazdagodó világában. A magyar szabadságszeretet lényege Babits szerint – Zrínyi Miklósra hivatkozván – „Ne bántsd a magyart!”. Nem segít a tűrés, nem remélhetünk támogatást Európa nemzeteitől sem, csak magunkra számíthatunk, az idegen segítség eddig is végzetes volt a nemzet számára. – szól Zrínyi Siralmas panasza.7  Az idegenekben való bizakodás haszontalan: „akinek nem borja, nem nyalja” – tanította. Az török áfium ellen való orvosság. (1661) A mű és egyben a szerző jelmondata: „Sors bona, nihil aliud – Jó szerencse, semmi más!” Az alcímben szereplő antidotum (’ellenszer, ellenméreg’) szó a törökkel való megbékélés ellenében szól. Pannónián kívül nincs számunkra hely; az „itt élned, halnod kell!” gondolata Vörösmartynál (Szózat) teljesedik ki. Az idézett „Ne bántsd a magyart!” eredetileg a főcímben is szerepelt.
Olvasgatom a fent említett többnyelvű füzetet. Az „ihlető Rühm-írást követi a magyar szöveg, majd annak a hazánkkal hivatalosan határos országok – nyugatról dél irányában keletre haladva, északra érkezve – államnyelvén való fordításai. Német, szlovén, horvát – közbeiktatva „rovásírta” –, szerb, román, ukrán, szlovák. Évezredes együttélés – különélésre való törekvés. A magyarokkal kapcsolatban nem érvényesülnek az általánosan hangoztatott érvek: etnikai, történelmi határok stb. Lapozgatom a szerzővel folytatott egyik dialógus elektronikus lapjait, ahol előkerül e mű mondanivalója is. Minden európai nyelven, minden európai országnak szeretné „postázni” küldeményét. Tapasztalatunk: a jeles személyiségeink által tényekre támaszkodva, tudományosan, művészein megfogalmazott „trianoni” helyzetjelentéseinket nem értették meg, „leveleinket” felbontatlanul dobták a kukába, segélykiáltásaink elhaltak az „egységes” Európa kiterjedt territóriumán. Repetitio (ismétlés) – remittenda. Repetentia – visszaemlékezés – csak magányunkban. Ősi egységeink magyar megnevezése – Felvidék, Erdély, Bácska, Bánát, Őrvidék – magára vonja az irredenta, repetitor (visszakövetelő) billogot.

Történelmünkben, emlékezetünkben, érzelmeinkben, a nem kényszer diktálta valóságban: Magyarország Magyarországgal határos. „Magyarország határországa áll fenn továbbra is Magyarországgal.” A magyar szerző megfogalmazása: „A rossz és igazságtalan 20. századi politikai döntések következményeként amputált nemzettestrészek fantom fájását Európa valódi egysége érdekében a 21. századnak orvosolnia kell.”
Trianon fájdalma: az elmúlt 95 évben valamennyi magyar ember, ismert vagy nem ismert, híres vagy „névtelen” felfogta e diktátum tragikumát. A két világháború között állásfoglalások tömkelege született meg hivatalos és nem hivatalos részről egyaránt. Magyarország szétdarabolását, az ehhez vezető okokat sokan elemezték.A Trianont követő sokkban nemcsak politikai mozgalmak, pártok és érdekcsoportok foglalkoztak e kérdéskörrel, hanem szellemi életünk legkiválóbbjai próbáltak feleletet adni a mindenkor, de akkor különösen égető korkérdésre. Babits Mihály, Szabó Dezső, Kosztolányi Dezső, József Attila, Németh László, Tormay Cécile, Szekfű Gyula, Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Ravasz László és mások rögzítették a magyarságról vallott nézeteiket.
Juhász Gyula: Csáktornya (szonett): „És néma daccal, fojtott fájdalommal / Idézi ősét, aki porba rogyva / Vérével írta: Ne bántsd a magyart!” A tragikus életű költő verses megemlékezései magyar településekről: Szabadka (szonett), Arad, Máramarossziget, Pozsony. Békekötésre (1920) c. költeménye: „Magyar Tiborc, világ árvája, pórja, / Nézz sírva és kacagva nagyokra, / Kik becstelen kötéssel hámba fognak, / Hogy tested, lelked add el a pokolnak!” A mottóul választott Trianon: „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá. // Mert nem lehet feledni, nem, soha, / Amíg magyar lesz és emlékezet, / Jog és igazság, becsület, remény, / Hogy volt nekünk egy országunk e földön, / Melyet magyar erő szerzett vitézül, / S magyar szív és ész tartott meg bizony. / Egy ezer évnek vére, könnye és / Verejtékes munkája adta meg / Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.” Mécs László: Gyónnak a magyarok! Az ipolysági Sajó Sándor: E rab Föld mind az én hazám. Magyar ének 1919-ben. Szülőföldem szép határa. Selmecbánya. Az Ipoly. Sértő Kálmán: Kolozsvár. Vitéz Somogyvári Gyula: Jaj! A magyar nemzetgyűlés ratifikálta a trianoni békeszerződést… Wass Albert: Üzenet haza. József Attila: Nem, nem, soha! Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele! Végezetül, a valamikor minden kisiskolás számára kötelező költeményből: „Mert a hit az erő! Mert aki hisz, győzött.” (Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna: Magyar Hiszekegy, 1920.; 1921-ben 15 szakaszosra bővített változatának – Hitvallás – 8. vsz. 1. sora.)
2010. június első napjaiban kedvenc hazai helyemen, Esztergom-Szamárhegyen, múltba merengve időztem. A teraszról a hajdani és a még mindig magyar tájat nézegettem. Átellenben a Kovácspataki-hegyek (Helembai-hegység), napjainkban Szlovákiába olvasztva Burda. Fellapoztam neves esztergomi poétánk kötetét. Babits Mihály Összegyűjtött versei (Magyar Helikon, Bp., 1971.). A kolofont (megjelent Babits Mihály halálának 30. évfordulójára) és a mutatókat követően az egyoldalas eligazító jellegű utószóra bukkanok. Vajon mit tartottak fontosnak megosztani a mindenkori olvasóval a tekintélyes tagokból álló szerkesztőbizottság irodalmárai, a Babits-hagyaték irodalmi gondozói, a szaklektor és a szöveggondozó? Idézem: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését. Elhagytuk a következő költeményeket: Vásár, Szíttál-e lassú mérgeket? Csonka Magyarország, Áldás a magyarra, Erdély. Ugyanilyen okból elhagytuk a következő versek egy-egy versszakát is: Dal az esztergomi bazilikáról 4. versszak; Hazám 3. versszak; Ezerkilencszáznegyven 3. versszak.
Több mint öt évtizeddel az országcsonkítás – Trianon – és 30 évvel a költő halála után szellemcsonkítás – egyszerre történelem- és irodalomhamisítás. Nézzük, mit üzennek a költő lelkéből fakadó költemények, a feledésre ítélt versszakok?

„De túl már cseh határ… Idegen katonák
a szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
áldástalan nézi a hűs bazilika.”
(Dal az esztergomi bazilikáról 4. versszak)

Az ország, mappa szerint

„Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!
S az róna túl már a nagy-alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól-szemhatárig, s újra
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra
s át hol állnak a boldog sorompók:
és akármit ír a kard a rögre,
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senkisem bíró, csak ahogy érzed!”
(Hazám 3. versszak)

„Immár a népeket terelik mint nyájat
emberek futkosnak, mint riadt patkányok,
városok lángolnak telhetetlen tűzben,
nemzetek halálát engedte az Isten.
Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag.
Gonosz szomszéd szelek borzasztják hátadat.
Szemed úgy száll szerte, mint a bibliai
özönben a Noé csapzott galambjai.”
(Ezerkilencszáznegyven 3. versszak)

Áldás a magyarra a magyarságot s a magyar hazát magasztalja. A Csonka Magyarország Igazságért kiált. Ostorozza az ércbálvány előtti leborulást és az erőszakot. Hol veszett el Európa és Amerika igazsága a gerincekben? „Itt áll egy szerencsétlen ország, hazád, kifosztva, megcsonkítva, vérezve »»ezer sebből««. Szellemünk minden kincse, ami ész, erő, kitartás és erkölcs van itt szívekben és agyakban, mind nem sok még, hogy őt megmentsük, és fölemeljük. Egész szívekre és agyakra van szükség.”8  Az 1940 Szent Mihály havában (augusztus 30–szeptember 27. között) keletkezett Erdély c. költemény összekapcsolja az egyéni és a közös magyar sorsot. E táj nemcsak a magyar történelem kitörölhetetlen része, hanem a hajdani Nagy-Magyarország szerves darabja. Babits fogarasi tanárságának (1908–1911) emlékével, a fogarasi havasok felejthetetlen érzésével gazdagodott. Mily szépen, jövendőt építendően írt 1909-ben fogarasi diákjai részére az Irodalmi nevelés c. esszéjében: „érezned kell, nagydiák vagy, és az élet felé közeledsz. Érezned kell, hogy majdan neked is az lesz a gondod, a megtörtént dolgok, a létezők és megtörténendők: történet, tudomány, politika. Történet: mert a nemzet, amelynek nem volna történelme, olyan lenne, mint a gyermek, aki nem tudja, mi történt vele tegnap. Létének nagyobb részét: múltját veszítené az ily nemzet, nem volna egy nemzet többé, s minden emberöltővel kihalna, mint az egynapos pillangó. Az emberi öntudat alapja az emlékezet; a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet.”9
Babits fent említett verssorai 1919 és 1940 között íródtak. Az I. világháborút követően, a II. világháború árnyékában. A trianoni gyász, végzet, jelentős szerepet kapott a költő munkásságában, miként minden magyaréban. Egyik prózai írásában, esztergomi rövid útikalauzában felsóhajt: „gémeskutak Csehszlovákiában”! Nem a gémeskút a csoda – hanem Csehszlovákia. A csoda mára szertefoszlott. A csehszlovák ma már cseh és szlovák. Vajon indokolható-e, hogy a magyarság, a magyar haza iránti elkötelezettsége minduntalan elsorvad az utódok kezében? Miért nyúlnak e témához óvatosan? Az áldozat, a vádlott nem szólhat. Babits szót emelt: „mert vétkesek közt cinkos aki néma”.10  1946 májusában a felvidéki magyarság írója, Fábry Zoltán is: A vádlott megszólal: „Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom” – írta korának csehszlovák valóságáról a „stószi remete”. A Kassai kormányprogram (1945. április 5.) és a Csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény (1946. február 27.) után – a párizsi magyar békeszerződés (1947. február 10.) előtt. A tapasztalat birtokában, az újabb béke víziójának tudatában.
Mint Esztergom–Szamárhegyen (önkormányzati döntés nyomán e városrész ma már ismét a középkori Zamárd nevet viseli) otthonra lelt gondolkodó 2010. június 4-én eleget tettem „hazafias kötelességemnek”, a fájó megemlékezésnek. Trianonról és más eseményekről, eszményekről írásban és szóban számtalanszor elmélkedtem. Vegyes érzelmekkel, de sztoikus nyugalommal konstatáltam az ez évi hivatalos trianoni megemlékezéseket. Főleg az 1990. évi parlamenti főhajtás fényében – az ülésteremből való kirohanás szégyenében. A trianoni békediktátum évfordulója kapcsán elzarándokoltam az esztergomi bazilikához, tekintetemmel végigpásztáztam az ősi magyar tájat. Ismét megérintett a természeti és történelmi környezet. Szent István szobrának felirata, Nagyboldogasszonynak tett felajánlása. Elsétáltam a Mária Valéria hídra, melynek évtizedekig éktelenkedő torzója örökre belém vésődött. Onnan, mint oly sokszor, nemcsak a Dunát, a párkányi partot, hanem a bazilikát is magamba fogadtam. Délután vártam a hosszú harangszót, ennek elmaradását az egész várost betöltő „kuruc hangszer”, a tárogató dallama helyettesítette: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország!”11
Visszatértem Szamárhegyre. Éjszakába nyúlóan szemléztem a dagadó, duzzadó Dunát, mely mintegy tószerűen terült egyre széjjelebb, szükségszerű folyását, hömpölygését megtagadva. Trianon, Párizs (taníthattam történelmet minden iskolafokon) s egyáltalán a békeszerződések kapcsán eltűnődtem. Már az antik világban is köttettek olyan szerződések, „önkéntes” szövetségek szuverén államok között, amilyeneket a XX. századi régmúlt vagy közelmúlt is produkált. Az erős és gyenge „szövetségének” (szövetségkeresésének) egyik szemléletes példáját Thuküdidész írja le A peloponnészoszi háború (V. 84–114) c. művében.12 Az athéni követek és a méloszi főtisztviselők párbeszéde sok tanulsággal szolgál a XXI. század olvasójának is. Athén erős sereggel, háborúra készen jelent meg a Lakedaimón alapította Mélosz partjainál. A párbeszédben a gyenge hivatkozik a jogra és a méltányosságra, azzal vádolva az erőset, hogy az csak a saját érdekeit tartja szem előtt. Athén válasza: az „emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetén lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte”. (Hasonlatos Arisztotelész Antiszthenészre való hivatkozása, Politika 1284a. A gyűlésen a nyulak egyenlő jogokat követelnek maguknak. Az oroszlánok kérdése: „Hol vannak a karmaitok és a fogaitok?”) A történelem, hazánk sorsa során sokszor ismétlődött ilyen párbeszéd, nem véletlen a „békeeszme”, a „békeutópia” szavak gyakori használata, hiszen a tények tanúsága: az örök béke eszméje13  az utópia birodalmába sorolható.
Trianon ma is tart. Határainkon belül és kívül egyaránt. Néhány megfontolandó gondolat. Szuverenitás: ’függetlenség, önállóság, uralom’. Eredeti jelentésében ’felségjog’, vagyis olyan hatalom vagy tekintély, amely tartalmazza a legfelső döntőbírói hatáskör minden tulajdonságát. A szuverenitás tulajdonságai: egy adott jogi-politikai hierarchiában övé a legfőbb hatalom; a végső vagy legfőbb döntés joga; hatása általános; jellemzője az öntörvényűség vagy autonómia, függetlennek kell lennie külső hatalmaktól. Szuverenitás – belső: külső korlátozás nélkül alkotja meg alkotmányát, jogrendjét, gyakorolja hatalmát; külső (önrendelkezési jog): a külső hatalmakkal szemben önállóan lép fel. Politikai befolyás: korlátozás a szuverenitásra. Belső korlátozás: pártok államhatalmi feladatokba való beavatkozása. Valójában pártokba tömörülő egyének vagy érdekcsoportok előnyszerzése. A napjainkban sokat citált Szent Ágoston idézet: ha az állam nem igazságos, vezetői rablóbandát alkotnak. Az igazságosság megszűnésével tehát mivé válnak az országok, ha nem hatalmas rablóbandákká? Mert a rablóbanda is mi egyéb, mint parányi birodalom? (Aurelius Augustinus: De civitate Dei. Isten városáról – hol van az Isten képmására teremtett emberé?) Külső korlátozás: nemzetközi szerződések; politikai, gazdasági, katonai kötöttségek. ENSZ, Európai Unió, IMF, NATO és további bilaterális és multilaterális szerződések. Az állam funkciói – a jogbiztonság: a jogrendszer, a jogszabályok kiszámíthatósága, a jogegyenlőség szavatolása. A gazdasági és szociális rend fenntartása: a nemzetgazdaság és piacgazdaság feltételeinek biztosítása, a nemzeti jövedelem igazságos elosztása, az egészségügyi és szociális ellátás garantálása. Kultúra, tudomány, művelődés, sport biztosítása. Környezetvédelem. „A benne élünk” valóságának megtapasztalása eligazít minket annak megítélésében, hogy mindezekből mi és miként valósult meg az elmúlt években, évtizedekben, évszázadokban.
A neokolonializmus egyre modernebb, „fejlődő” változatának vagyunk elszenvedői. A pénzügyi függés, „hitelek”, „segélyek”, az olcsó hazai munkaerő kihasználása, a megtermelt értékek eltulajdonítása mellett a kereskedelmi szerződések, fogyasztói diktátumok is gúzsba kötik hazánkat. Az ipar és a mezőgazdaság, benne a kis- és középvállatok, családi vállalkozások elsorvasztása néhány monopólium kezébe juttatta „termelésünket”. A fogyasztást behatárolja a szinte vegetatív létre elegendő kereset. Már, akinek van. Milliós nagyságrendben estek ki emberek a munka világából, a mindenkori munkanélküliségi statisztikák csak a kozmetikázást szolgálják. A szabadpiac hirdetése hamis. Nem a piac szabályoz, hanem a hatalmat birtokló, bitorló egyének, egyéni és csoportérdekek. Miként és kiknek a kezébe kerültek ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi létesítmények? A példák vég nélkül sorolhatók. Hitelre, késleltetett törlesztésre, egyáltalán nem fizetésre megvett intézmények, bankkonszolidációk jelzik a negatív tendenciákat. A tönkrement kényszervállalkozók családjuk, őseik felhalmozott értékeivel, időnként életükkel felelnek vélt vagy valós mindenkor növekvő tartozásukért. A neokolonializmus jellegzetes jegye a szolgáltatások, a megkerülhetetlen fogyasztási termékek magánosítása. Amink van, illetve még maradt, azért egyre nagyobb árat fizetünk. 1100 év elteltével a magyarságnak annyi java sincs birtokában, mint Árpád fejedelem idejében. Hiszen a történelem során fokozatosan, néha ugrásszerűen veszítettük el értékeinket; földjeinket, vizeinket, erdőinket, bányáinkat, hegyeinket (vö. Wass Albert), no és az embereinket.

Mi jellemzi ma hazánkat? (Az elmúlt negyedszázad tragikus valósága.)
Az értékek általános felbomlása, a szavak és jelszavak értéktelensége, a teljes bomlás felé való száguldás. Az elvtelenség lett az ország vezető politikusainak vezérlő elvévé. Pillanatokként váltanak egyik lóról a másikra. Az ősi erkölcsök züllése, hegyi patak módjára történő zuhanása korunk jellemzője. Az országban „minden eladóvá vált”. Címek, rangok, pozíciók vásárlása történik országszerte. Nem egyes erkölcsi vétkeken, életmódbeli kihágásokon, a léha szórakozásokon, a nemi erkölcs visszásságain, a magánélet visszásságain, a házasság intézményének hanyatlásán, hanem a politikai-erkölcsi züllésen háborodunk fel. Az egymással érdekellentétben levő csoportok anyagi jellegű ellentéteken alapuló küzdelme zajlik. A vagyoni különbségek nagy mértéke a javak és a velük együtt járó hatalom egyenlőtlen elosztásában rejlik. A politikai élet jellemzői: önzés, gyűlölködés, gátlástalan vagyonra és hatalomra törekvés, a csoportérdek közérdek elé való helyezése, a mindent elárasztó megvesztegethetőség, a korrupció. Ezért azok felelősek, akiknek módjukban áll „mindent megvásárolni”, „akik személyükben dokumentálják az aljas eszközökkel megszerzett gazdagság és hatalom kívánatos és kellemes voltát.” Minden társadalmi csoport a saját javát hajszolja, a közérdeket semmibe veszi. A köztársasági ideál a szabadság elveit hangoztatók ajkán puszta jelszóvá, tartalmatlan közhellyé, az önző személyi és csoportérdekek leplezőjévé silányult. A népszuverenitás, a mindenkire egyformán kiterjedő szabadságjogok és érvényesülési lehetőségek elvei valójában nem érvényesülnek „Most egy szűk csoport, egy kisebbség bitorolja ugyanezeket a jogokat.” „Kisebbségi uralom a köznéppel szemben. Az uralkodó csoportosulás pártoskodó tagjai, a kisebbség, szervezettségük, közös érdekeken alapuló összetartásuk révén gyakorolnak uralmat a többségben lévő, de szervezetlen tömegek felett. Az állam egynéhány hatalmasnak korlátlan és tényleges uralma alá került.”14
Hazánkban sok esetben kaptak politikai, történelmi jelentőséget a temetések és újratemetések. (A XX. század második felének két újratemetése – 1956. október 6. és 1989. június 16. – a magyar népben felébresztette a szunnyadó szabadságvágyat. A remények egyik esetben sem váltak valóra. Az újratemetettek és az újratemetők életútjának, a szertartások megszervezésének értékelésére most nem térek ki.) Idézzünk emlékezetünkbe néhány nevezeteset a távoli és a közelmúltból. A „nemzethalál” látomása helyett, helyezzük előtérbe az életbe vetett hitünket.
A mindenkor itt élők mindenkor élni szerettek volna – a változó életfeltételek között. Nemtől, rangtól függetlenül. Szeretni és szerettetni, a megtermelt javakat élvezni – egyszóval boldognak lenni. Nincs ez másként napjainkban sem. A lakosság kis és tág köreiben szeretne emberként létezni. Nem nyomorogni, nem is dorbézolni. Nem rettegni a fiskális vagy egyéb terrortól. Mindenét – munkáját, otthonát, családját, nyugalmát – biztonságban tudni. Úgy, mint néhány szerencsésebb országban. Csengőfrász – a kommunista diktatúra korában, és sajnos ma is. Nem kell, hogy mindennapjaink elkerülhetetlen része legyen a politika, legkisebb cselekvéseink központi ellenőrzése. Egy ország, egy nép, egy nemzet élete nem merülhet ki szűk érdekcsoportok látszólagos (paktumok) vagy valós (kié a „lé” és a hatalom?) küzdelmeiben.
Németh László Levél a nacionalizmusról c. írásában (1967. febr. 1.) figyelmeztetett arra, hogy a nacionalizmus szóval visszaélés folyik, fennmaradásunk gondjaira célozni sem szabad. A magyarság szétesése szerinte „meggyorsult”. A sokfelől ostromlott kis népeket kétségkívül csak bizonyos „büszkeség” tarthatja össze, a hit, hogy érdemes ahhoz a nemzethez tartozni – tanította az orvos-író.Tompa Mihály: A gólyához. (1850) „Mond meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!” (6. vsz. 3–4. sor)

Jegyzetek

1. Társszerzők: Bakonyi Károly, Pásztor Árpád, Endrődi Sándor, Sassy Csaba.
2. Henri Pozzi: „La Guerre Revient…” Párizs, 1934. „A háború visszatér.” A francia politikus az e térségben szerzett tapasztalatai alapján megfogalmazott megállapításai az idők során igaznak bizonyultak. Miként jóslatai is: a háború visszatért, a mesterségesen kreált államok vérrel, vagy harc nélkül, évtizedek elteltével széthullottak. Az angol diplomata, egykori brit budapesti nagykövet (1980–1983) két könyvet szentelt hazánk történelmének. Bryan Cartledge: Megmaradni… A magyar történelem egy angol szemével. Officina, Bp., 2010.2 Bryan Cartledge: TRIANON egy angol szemével. Officina, 2009. Az előbbiben, a vaskos összefoglalóban, a 464. o. melletti VII./1 képmelléklet egyik fotója alatt felirat. „A trianoni békeszerződés szimbóluma lehetne a szlovák és ukrán határ által kettévágott színmagyar falu, Szelmenc. A határ két oldalára állított kettévágott székely kapu erre emlékeztet”.
3. Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Akadémiai, Bp., 1989.
4. József Attila: Hazám. A szonett aktualitása vitathatatlan.
5. Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó. Universum Reprint, Szeged, 1990. (Minerva 1932–1935. Minerva Könyvtár 50., Bp., 1936.)
6. Babits Mihály: A magyar jellemről. In: Mi a magyar? Magyar Szemle Társaság, Bp., 1939. Szerk.: Szekfű Gyula. 37–86. o.
7. A sokáig Zrínyi Miklósnak tulajdonított mű szerzősége vitatott; az irodalomtudomány ma a kuruc időkre, 1705-re datálja. Előzményeként az 1646–1659 közé datált Siralmas könyörgő levél című röpiratot tartják számon. Zrínyi (az Áfiummal összefüggésben is) mellett, Klobusiczky és Vitnyédy szerzősége szintén felmerült.
8. Az írástudók árulása (1928). In: Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. I–II. Szépirodalmi, Bp., 1978. II. k. 207–234. o.; idézet: 221. o.
9. Irodalmi nevelés. Egy tantárgy filozófiája tanulók számára. In: Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. I–II. Szépirodalmi, Bp., 1978. I. k. 87–99. o.; idézet: 93–94. o.
10. Babits Mihály: Jónás könyve. (1938)
11. Szép vagy, gyönyörű vagy. Vincze Zsigmond–Kulinyi Ernő–Siliga Miklós–László Mária szerzeménye.
12. Thuküdidész: A peloponnészi háború. Európa, Bp., 1985. I. m. 453–462. o.
13. Vö. Hugo Grotius: A háború és a béke jogáról. Immanuel Kant: Az örök békéhez. Karl Clausewitz: A háborúról. XXIII. János pápa 1963. április 11-i enciklikájának szép elvei, eszméi sem tévedtek mindmáig a valóság talajára.
14. A fenti fejtegetések a Kr. e. I. század Rómájában, a Köztársaság válságos, bomlásnak indult időszakában [I. szicíliai rabszolgaháborútól (Kr. e. 138–132) és a Gracchusok (Kr. e. 133, 123/122) fellépésétől Octavianus hatalomra kerüléséig] fogalmazódtak meg. Az idézetek a római történetíró, Sallustius Crispus (Kr. e. 86–35) –– műveiből valók. Sallustius Crispus: Összes Művei. Catilina összeesküvése. Jugurtha háborúja. Korunk története. Levelek és szónoklatok. Magyar Helikon, Bp., 1978. Ford.: Kurcz Ágnes. Utószó: Hahn István.

_____________________________________________

[A fenti emlékezés egyes részletei évtizedek óta jelen vannak a szerző gondolatvilágában, ezekből többet megoszthatott a mindenkori érdeklődőkkel. Vö. A filozófia története és elmélete I–II. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994. II. k. 295–297. o. „A hazaszeretet mint feltétlen erkölcsi parancs.” Társadalom és Honvédelem, 2000/4. NATO-integráció, biztonság, erkölcs. Tematikus különszám. „Pillantás a Szamárhegyről.” Esszé. Versmondó, 2012. Ősz. „Hagyomány és avantgárd Németh Péter Mikola munkásságában.” Versmondó, 2013. Nyár. „KELJ FEL, LELKEM, KERESD MEG HAZÁMAT!” Bölcselet és költészet Babits Mihály életműve tükrében. Versmondó, 2014. Nyár. Előadás 2013. június 4-én, Százhalombattán a KÉSZ Helyi Csoportja szervezésében tartott Trianon-megemlékezésen; 2014. január 21-én szintén Százhalombattán, ugyanezen kör felkérésére a magyar kultúra napja alkalmából. Továbbá egyetemi és különböző közösségeknek (tantestületek, megyei szintű tanártovábbképzések stb.) tartott előadások e témakörről.]

Minden vélemény számít!