Csontos Márta
Megromlott illúziók
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni,
És mindent itt hagyok. / Reményik Sándor /
Szeretném megtartani azt a régi
arcomat, nem nézek tükörbe, nem
érdekel az egyszemélyes mikrotörténelem,
már a múlt meséiben sem született meg
a jövendő, csak az emlékezet enged téged
magammal vinni, minden összezavarodott,
a régi nyarakat sem tudom felismerni a
csillagtalan sötéten.
Már nincs minőség-ellenőrzés a programomon,
nem kell protfóliót írnom haladásomról, nem
hagyhatok instrukciókat saját útbaigazításomra,
hangom szétpattanó húrokon feszül, félbehagyom
a dallamot. Megromlott illúziómat sem vihetem.
A harangzúgásban elvinném még a szelet,
s vinnék magammal egy fényköteget is, hogy
bevilágítsak az ablakokba, míg fel nem jön a Nap.
Tüzet fújnék az ágak közé, hogy a lombok bele
lobogjanak a kékbe, s lennék madár is, s magokat
szórnék a felhők közepébe.
De üres parton állok, csak a kiégett bozót
pernyéje repül szanaszéjjel, nem maradt
mögöttem semmi, a kezdet megismertetett
a veszteséggel.
Megbüdösödött körülöttem az igazság,
hiába sokasodnak elmémben a korok,
az eszmék, a személynevek. Mások illatában
lassú kímélettel elsorvadok.
VALAKI…Ő
Valaki vízzé álmodta a tengert,
s kék vásznat feszített a színpad fölé,
valaki virágokat ragasztott a mezők ölébe,
s hitte; a lét-láncban az elsőbbség az övé.
Valaki felhevítette a hideg követ,
s Wilde-dal kifaragta a Boldog Herceget,
valaki gyógyfüveket talált a gyomok között,
s összeterelte a szétszéledt lelkeket.
Valaki a harangszóban hallott örömódát,
s parafálta a zsoltárok szövegét.
Valaki önmagát már halottnak hitte,
mikor angyalszárny érintette két szemét.
Valaki nem mérte többé az időt,
s ráérzett végre az igazi ritmusra.
Valaki felhők elé fogta a vadlovakat,
s volt még valaki, ki az utolsó szót kimondta.