Tamás bácsi emlékére, aki csak nagy sokára jött rá, hogy reménytelenül átnevelhetetlen vagyok.
 Hanna mama emlékére, aki utolsó szavaival is azt kérte, vigyázzunk egymásra Gusztival.
Guszti emlékére, aki évek óta nem áll szóba velem.

 

Ha egyes bölcs historikus koponyák ki bírták agyalni a „hosszú tizenkilencedik század” blődlijét, amely – úgymond − 1789-től 1914-ig tartott, akkor az én magántörténelmem számára is meg lehet indokolni egy „hosszú ezerkilencszázhatvannyolc” fikcióját. Így szemrebbenés nélkül írhatom ide: mindig is úgy éreztem, az ezerkilencszázhatvannyolcas esztendő már ezerkilencszázhatvanhatban elkezdődött.

1966 nyarán nagyapám elvitt szülőföldjére, Erdélybe.
Erdély. Némi szorongással említem csak e földrajzi nevet, mert jól tudom, sok honfitársam még e szó puszta hallatán is hányingert, durchmarsot vagy épp vértódulást kap, és én, érző lélekként, nem szívesen okozok szándékolt kellemetlenséget embertársaimnak. Igen-igen, még szűkebb köreimben is vannak olyanok, kik ennen magukat – lelkiismereti vagy vallási parancsra, érdekből, avagy éppen csak divatból − magyarságdiétára fogják. Ám a gyermekségemet körülölelő felnőttvilágban gyakorta és váratlanul kélt fel keserédes fuvallatként a sóhajtás: Erdély! S amikor famíliám tagjai között eme, az akkori közbeszédben kerülendő, sőt tiltott témára terelődött a szó, valaki mindig észrevette jelenlétem, és csöndet intve, rosszallóan mutatott reám. Rám, ki éppen alkalmatlan időben s alkalmatlan helyen lábatlankodik. Nem is csoda, hiszen ki ismerte akkori énemet, az − nem is indokolatlan − veszedelmes fecsegőnek tartott. Így hát − bár a Rákosi kor komisz jégpáncélja már fölengedett, azt régen fölváltotta a kádári langy-latyak szennyes szürkesége, de a félsz még mindig ott tekergett a zsigerekben −, így hát hiába is próbáltam fülelni, fölcsippenteni egy-két meg nem engedett titok-morzsát, mert óvatos atyafiságom rögvest átváltott románra. A „nicht vor dem Kind” nálunk „să nu verbeşti copilului”-ként hangzott.

Első erdélyi látogatásomból főként hangulatokra emlékszem, illatokra. Ma is érzem a tűlevelek gyantaszagát, a csűrök álmosító szénaszédületét, a számomra tilos borókapálinka orrfacsarását, a Boriska ángyi kemencéjében frissen kisült kenyér édeskés forróságát, az öreg emberek csípős munka- és dohányillatát. De mára már emlékezetemben szerethetővé szelídültek az egykori, egyébként undort keltő szagok is: az émelyítő román benziné, s a brassói buszokon, trolikon elterpeszkedő „bolhapor” – talán gezarol – átható bűze is.
Az a nyár eszmélésem kezdete volt: akkor tudatosult bennem, ki és mi vagyok. Miután nagyapámmal általléptük az „ős”, famíliánk régi tivai háza küszöbét, még azon a napon, „szürkünyödéskor”, tíz- tizenkét szíjas székely érkezett látásunkra. Öregapám testvérei, unokatestvérei. Az ünnepélyes alkalomhoz illőn szertartásosan köszöntötték egymást, nagyapámat és engem, majd beljebb kerülve körbeülték a sokszögletű, sok kenyeret-szalonnát látott kamarás asztalt. Aztán két erős marok szorítását éreztem, Gergé bá’, mint szél a pelyvát, könnyedén fölragadott, s letett e nevezetes bútordarab közepére, egy üveg jóféle „háziszőttes” pálinka mellé.
Mire magamhoz térhettem volna, máris kérdések záporoztak felém. Én igyekeztem megfelelni, s hol az egyik, hol a másik öregember felé fordulva, tehetségem szerint válaszolgatni. Hogy mi mindenre voltak kíváncsiak, arra már nem emlékezem, de azt máig is érzem, nem üres játék volt ez, hanem életem legfontosabb vizsgája.
Aztán csönd lett, hosszú csend. A rám áradó kíváncsiság apadni látszott. Ám, mikor már-már úgy éreztem, hogy a lábam gyökeret fog ereszteni, s eggyé válok a vén asztallal, végre megszólalt Ágoston, nagyapám legidősebb bátyja:
– A mü kutyánk kölke…
– A’. − bólogatott a többi öreg.
– Űgyes gyerek, a mü vérünk.
− A’.
Felet ütött a virágos számlapú falióra, aztán ismét hosszasan lehetett hallgatni a legyek zizegését zavartalan. Gergé bá’, a házigazda se törte meg az újjáéledt általános némaságot, csak minden meglett rokonának töltött egy kupicányit az általam talpraesett módon megkímélt fenyővizes flaskából.
Ágoston bá’ − miután beküldte kicsike poharát bajszának sűrű bozontja mögé, s az, ámulatomra, baj nélkül ki is jutott a rengeteg rettenetéből − ismét magához ragadta a szót.
– Ennek a legénkének harisnya kell!
– Székelyharisnya?
– A’!
Megdobbant a szívem. Aznap, midőn nagyapámmal megérkeztünk a vasútállomásra, az Olt magas állása miatt nem a rövidebb úton, a lélekvesztő pallókon keresztül indultunk Tiva felé, hanem Poklon felé kerülve, az új hídon által. Jeles nap lévén, első szent királyunk ünnepe, sokan tartottak a templom felé székely viseletben. Meglátván őket, máris titkos óhajommá lett egy olyan szép, zsinóros posztónadrág, azaz harisnya, amilyent ott akkoriban a korosabb férfiak hordtak. Mibe’ majd én is úgy nézhetnék ki, mint egy igazi huszár!
– Van eltéve – így az egyik öreg –, van egy kicsike maradék posztóm. Abaposztó. Tán egy legénkére eppe’ elegendő.
– Ki varrná?
– Csiszer Árpád. Ki más?
– S a zsinór?
– Cipőfűző. Fekete pertli. A tavalyi ujjasomra es abból került…
Közbekottyantottam:
– Piros cipőfűzőt lehet-e kapni? Mert nekem a piros zsinóros székelyharisnya tetszik! Láttam olyat idefele jövet.
Leírhatatlan volt az elszörnyedés.
– Mit nem beszélsz, te gyerek?
– Zsinórt, pirosat? Neked? Mán azt hogyan es gondó’tad?
– Soha, senki a te nemzetségedből nem vót jobbágya senkinek!
– Minden felmenőd szabad, huszár rendi székely vót…
– Néked a fekete szín dukál!
A kitört hangzavar, a harsány protestálás előbb sírásig megijesztett, aztán lassan kezdtem felfogni a szavak jelentését és jelentőségét.
Ama kicsike, fekete zsinóros székelyharisnyámat mind a mai napig őrzöm annak bizonyságául, hogy ember vagyok, s annak is székely. S nem kell, nem muszáj, nem lehet − mert a fekete zsinór kötelez −, kiszolgálnom senkit és semmit.

Erdély átváltoztatott. Metamorfózisom tökéletes volt. Ott tartózkodásom alatt kicserélődött minden sejtem a pisze orrom hegyétől a kicsike lábujjkámig. E látogatás előtt egy kézről kézre adott, ide-oda hányódó, „sehol se otthon” gyermek voltam. Jó földrajzosként Erdélyt azelőtt is bármikor meg tudtam mutatni a térképen, de a földabroszon eladdig Transsylvania barna foltja – minden titokzatossága ellenére − a szívem számára ugyanúgy semmit nem súgott, mint Hollandia mélyzöldje, vagy az Atlanti-óceán kékje.
Amikor a Négyhuszonnégyes prüszkölve kihúzott velem Biharkeresztes állomásáról, az ismeretlen idegenbe indultam – nagy csalódásként ért, hogy a határ nincs felfestve pirossal −, ám pár héttel később, midőn Biharpüspökit magam mögé hagyva megtértem, úgy éreztem, hogy csak vissza, de nem hazaérkezem. Az igazi Haza ott maradt az önkénnyel megvont határ mögött.

Attól fogva falni kezdtem az Erdélyről mesélő könyveket, regényt, regét, geográfiát és históriát. Azidőtájt nagyon úgy tűnt, hogy a tájékozottság terén igencsak félcsípejű ember lesz belőlem, mert mi a Kárpátok karéján túl esett, az számomra egyszerűen nem létezett. Szeretteimet pedig egyre inkább aggasztotta, hogy rohamosan kezdett nőni a távolság a saját belső világom és a valóság között, melyben élnem ítéltetett. Nem voltam hajlandó elfogadni az akkori jelen realitását, mert az talminak, sekélyesnek és dicstelennek látszott.

Már igencsak benne jártunk a tanévben, amikor közénk csöppent. Ahogy ott állt, miközben pironkodva tűrte osztályfőnöknőnktől a kötelező bemutatás megpróbáltatásait és az anyainak szánt hajborzolgatást, leginkább egy riadt kis rágcsálóra emlékeztetett. Kövérkés alkata, két különálló metszőfoga a Hamupipőke című Disney rajzfilm Gusztiját idézte föl bennem. Impressziómat rögvest megosztottam egy-két osztálytársammal is. A hasonlat életre kélt: Gárdos Iván jóformán még be se lépett az 5. B-be, a dundi, ügyetlen egérke neve máris reátapadt levakarhatatlanul. Ivánnak kezdettől fogva nem szólította senki, pár hét múlva már a tulajdon édesanyja számára is Gusztivá lett. Ám névadó-szülőként akkor értem fel karrierem csúcsára, amikor az új biológiatanárunk Gárdos Ivánt a saját, „hivatalos” nevén szólította föl felelésre, és ő − rég elfelejtvén már, hogy valaha is köze volt ama hangsorhoz −, szórakozottan a helyén maradt.
Osztályfőnökünk pedagógiai érzékét bizonyítja, hogy azonnal felismerte a kis jövevény „kopasznyakú” voltát, és a sok barom-fi közül engem választott ki Guszti padtársának: így óvva meg őt legalább a tanórák alatti piszkálódásoktól. Döntésének azonban lett egy hosszú távú, évtizedekre kiható következménye is. Már az első, egy padban töltött óra után konstatáltuk, hogy Gárdos Iván és én jól „megárulunk egy gyékényen”, s a nap végére pedig már nem is értettük, eddig hogyan tudtunk meglenni egymás nélkül.
– A barátom. – mutatott be anyukájának az első közös iskolanapunk végén, miután némi erőszakkal, mint holmi hadizsákmányt, honába hurcolt büszkén.
Hanna mamát könnyekig meghatotta e közlés. Guszti társa csupán a magány volt óvodás kora óta, a többi gyermek, jobb esetben – ha éppen rámosolygott a szerencse −, elkerülte. Nem is csoda, hogy e naptól kezdve a fiát imádásig bálványozó anya túláradó szeretete átcsapott énreám is. Sitty-sutty, és egy-két héten belül több lettem holmi szívesen látott vendégnél: Gárdoséknál második otthonomra leltem.
Hanna mamát az első pillanattól kezdve nem lehetett nem szeretni. Rövidesen szinte saját kölkeként tekintett reám, és én is úgy érezem hamarost, hogy van egy második anyám is. Ezzel szemben Tamás bácsi sokkal nehezebb diónak bizonyult, ellenérzéseinek kemény burkát nehéz volt áttörnöm. Barátom édesapja újságíró volt az elkötelezett fajtából, ki rögtön „lekáderezett”. Kifaggatott, ki fia-borja vagyok, hogyan tanulok, és mi akarok lenni, ha nagy leszek. Válaszaimmal láthatóan nemigen volt elégedett, mindazonáltal mégiscsak felküzdöttem magam nála a tűrt kategóriába, sőt – idővel – egyenes meg is kedvelt.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy Guszti édesapja szembesüljön riasztó tartalmú olvasmányaimmal is. Avval, hogy jómagam milyen mérgeket szívok fel az általa kifogásolt könyvekből. Tamás bácsi egyre gyakrabban vonta össze brezsnyevi szemöldökét, és egyre gyakrabban kellett meghallgatnom hosszas fejtegetéseit, melyeknek végén mindig azt tanácsolta: ne azt olvassam, amiket olvasni szoktam, és ne arra gondoljak, amire gondolni szeretek.
Megnyilatkozásaim rendre vívták ki maguknak a fasiszta jelzőt. Ám ne higgye a nyájas olvasó, hogy Tamás bácsi csupán valami patás sátánfiókát látott volna bennem, kinek buksiján már idő előtt kiütközött a holnap ördögének szarva. Avagy, hogy ő – holmi rövidlátó Teresziászként – előre megsejtette volna, hogy korosabb koromban belőlem lesz a csurkista magyar szélsőjobb vérbáránya. Valójában barátom apukája minden „nemszeretemre” – a zöldbabfőzeléktől Konrad Adenauerig − a fasiszta címkét ragasztotta, így naponkénti lenácizásomat még ő se vette komolyan.
Csak egyetlen példa fasisztaságomra a tízezerből: egy alkalommal, midőn a gyermeki-énemre oly jellemző – egyébként éppen Gusztitól átvett −, bosszantó tudálékossággal figyelmeztettem őt az „egyelőre” és az „egyenlőre” helyes használatára, akkor harciasan rám villantotta szemüvegét, és irgalmatlanul letorkolt:
− Most hagyd abba! Ez egy fasiszta teória! –rivallotta.
Egyébiránt – ügyes kis fürkészdarázsként − hamar kitapasztaltam, hogy a kemény kitinburok alatt szinte védtelen, meleg, lágy belső rejtőzik, így az évek során, már kiskamaszként is, Guszti apukájával mégiscsak baráti viszonyba kerültem. Rájöttem, hogy a hozzá vezető utat mosollyal és kacagással lehet kikövezni. Tamás bácsit káprázatos, cinikus iróniával átitatott humor jellemezte, amire én sokkal jobban rá tudtam hangolódni, mint az övéi közül bárki is. Célzásokból, fél szavakból értettük egymást, s ha mind a ketten jó napot fogtunk ki, hát röpködtek a sziporkák, miközben Hanna mama és fia csak a fejét kapkodta, és értetlenül pislogott.
Tamás bácsiban élt a naiv hit a pedagógia mindenhatóságában, és már a kezdetekben megfogant benne átnevelésem Nagy és Dicső Terve. Így, amikor otthon volt, a legváratlanabb pillanatokban félrevont, s leült velem beszélgetni – Hanna mama ezeket az alkalmakat tréfásan Szabad Nép félóráknak nevezte −, hogy megpróbáljon helyes irányba terelgetni. Nem tekintett reménytelen esetnek, hiszen még gyermek voltam, s a meggyőződése szerint formálható.
A fiára való tekintettel kész volt nagyvonalúan felülemelkedni tagadhatatlan előítéletein, kész volt szemet hunyni a nem megfelelő származásom felett – ne feledjük, Horthy tisztjének ork ivadékaként Mordorból, Drakula s a magyar faji gőg szülőföldjéről eredtem -, mert bízott benne, az ige hatására egyszer majd a sárkányfogveteményből aranyló gabonamező fog szárba szökni.
E meghitt beszélgetéseink jobbára történelem óra jellegűek voltak, s ha nem is időrendben, de az évek hosszú során áttekintettük közösen az egész magyar históriát, ámde valami elképesztően fonák nézőpontból.
Tamás bácsi ellent mondott mindannak, amit addig a magyar múltról magamba szívtam: Árpád népe dehogy hódított hont magának! Vert, ágrólszakadt nyomorultként, gyáván bújt a Kárpátok védőgyűrűje mögé, de csak azért, hogy a hegykoszorún belül a szelíd szlávokat rabszolgasorba döntse; István szent semmiképp se volt, hanem csupán egy véreskezű zsarnok; Mátyás nemhogy nem érdemelte meg az igazságos jelzőt, de a legnagyobb népnyúzóként vonult be a rosszemlékezetbe; Bethlen csak a románok elmagyarosításának céljából fordíttatta le anyanyelvükre a Bibliát; valamint 1848-ban nem is volt forradalom, hanem tunya, kizsákmányoló nemességünk tett kísérletet hatalmának átmentésére, így a jobbágyfelszabadítás se történt meg soha: 1945-ig az ásatag feudalizmus dőzsölt az országban, megtetézve huszonöt évnyi nácizmussal.
Hallgatva őt, mindig újra és újra szembesülnöm kellett azzal, hogy Guszti édesapja számára látszólag – a látszólagosságra csak 1967-ben döbbentem rá – a nemzeti érzés volt a legkárhozatosabb dolog a világon. Ez eleinte zavart, de az iránta kibontakozó tiszteletem és szeretetem az elfogadhatatlant lassan elfogadtatta velem. És ezek a konzultációk mégis hasznosnak bizonyultak számomra, mert rávezettek arra, hogy a jelenségeket ne csak egyik oldaláról szemléljem.
Ma már nehéz megmondani, hogy mi az, ami leginkább vonzott a Gárdos famíliában: Guszti barátsága, vagy Hanna mama szeretete és főztje, avagy Tamás bácsi száraz humora. Talán mind a három együttvéve. Ám, ami különösen megfogott, az a mód volt, ahogy Gárdosék a gyerekekkel, Gusztival és velem bántak. „Komolyan vesznek” − ez valaha egy ifjúsági bankkártya-reklám szlogenje volt, de ezzel jellemezhetjük leginkább a barátom szüleinek velünk való kapcsolatát. Náluk nem voltak gyerekek előtti elhallgatások, nem létezett tabutéma, rendszerint mindenről kikérték Guszti, sőt az én véleményemet is, pedig még csak családtag sem voltam igazán.
Nem emlékszem arra, hogy apám és édesanyám bármikor is civakodtak volna előttem. Inkább vállalták, hogy lufiként felfújja és szétrepeszti őket az elfojtott indulat, minthogy tanúja legyek egyenetlenkedéseiknek. Ezzel szemben Hanna mama és Tamás bácsi lármásak voltak még „alapjáratban” is, de a gyakori veszekedéseiknek tanúja volt az egész Duna-kanyar. Szitkozódásaikban gátlástalanok voltak és trágárak, s mindenáron be akartak vonni a köztük dúló csatába bennünket is, ha másért nem, hát hogy tegyünk igazságot. Az első ilyen alkalommal vakrémületbe estem, de látva barátom flegma nyugalmát, megnyugodtam. Később már én is olyan természetesnek vettem e riasztó jelenséget, mint a záport, vagy a szélvihart, avagy mint egy japán a gyakori földingásokat.
Guszti a szüleivel jómódban élt. Ottléteim során egy olyan környezet kényeztetett, amelyet addigi tapasztalataim alapján meg nem ismerhettem. Az összeillő, faragott bútorok, a falakat beborító szignált festmények, a porcelánok, a kézzel csomózott perzsaszőnyegek mind olyan világot idéztek, amelyről csak az idősebb rokonaim amolyan „volt-nincs, fene bánja” hangsúllyal előadott elbeszéléseiből hallhattam. Guszti anyukája nem sparhelten főzött, hanem csillogó-villogó villanytűzhelyen; Gárdosék nem rántott levest, tésztát ettek, meg burgonyát krumplival, hanem húst, zöldséget, gyümölcsöt; nem a Duna parti, Pecsónak nevezett ártéren nyaraltak, hanem a Balatonon, néha külföldön is; valamint kertes villában laktak, nem a cementgyár szolgálati lakásnak kinevezett, használaton kívüli csónakházában, melynek fő vonzereje gyermek-számomra az volt, hogy odúnkat tavasszal és a kora nyáron nem egyszer csak ladikon lehetett megközelíteni.
Főleg én jártam hozzájuk. Gárdoséknak volt ugyan kertjük, de nem emlékszem, hogy bármikor is kinn, a zöldben tartózkodtunk volna. Barátomnál kifejezetten zárt téri mulatságok vártak rám: „társasozás”, sakk – ebben soha esélyem se volt Gusztival szemben –, csatázás parányi katonákkal bonyolult szabályok alapján, zenehallgatás, tévézés – mi az első televíziónkat csak ‘72-ben, vagy ‘73-ban vettük meg – és rengeteg locsifecsizés.
Közösen tanultunk. A leckét is Gusztival együtt írtuk meg, s amíg Hanna mama házi feladatainkat le nem ellenőrizte, addig játékról szó se lehetett. Ámde egyikünk se volt nehézfejű, vagy lusta, hamar végeztünk a kötelező penzumokkal, s így a délután nagy része a miénk maradt. Szórakozásaink sorát időnként csak Hanna mama szakította meg a különbnél-különb csemegék, édességek, szörpök, s az elmaradhatatlan, vacsorának is beillő uzsonna felszolgálásával.
Mivel a szüleim kora gyermekkoromtól fogva − a körülmények kényszerítő hatására − kénytelenek voltak hosszabb-rövidebb időszakokra mások gondjaira bízni engem, ezért már megszokták, sőt, szinte természetesnek vették, hogy alig látnak. Szinte csodaszámba ment, ha az iskola után rögtön hazatértem, bár akkor se érkeztem egyedül, mert ilyenkor Guszti is tiszteletét tette nálunk.
Otthonunk – e kifejezést az egykori csónakházra csak jobb híján használhatjuk – nem csábított minket beltéri programokra. Viszont ott volt a dunai ártér az állandóan változó természettel, tavakkal, szigetekkel, tocsogókkal, ahol felfedezőt és világhódítót lehetett játszani. Ebédről, uzsonnáról magunknak kellett gondoskodni, hiszen édesanyámnak olyan kicsinyes dolgok, mint az etetés-itatás szükségessége magától nemigen jutottak az eszébe, de a kamránk fölött – egy, a lakótértől függönnyel elválasztott sarok − szabadon rendelkezhettünk. Rendszerint zsíroskenyeret ettünk, sózva, vagy cukrozva, s néha meg-megdézsmáltunk egy-egy nagymamám-féle lekváros üveget is.
Egyetlen kísérletünk, hogy összehozzuk a szülőket, kevés híján katasztrófával zárult. Guszti addig kapacitálta az övéit, és én az enyéimet, míg végre az ősök kölcsönösen beadták a derekukat, s apámék meghívást kaptak Gárdosékhoz.
Édesanyám még át se lépte a küszöböt, máris abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Hanna mama bevezette őt a legszentebb szentélyébe, a konyhájába. Sőt, a kivételes kegyek kivételes kegyeként az is az osztályrészévé válhatott, hogy részt vehetett a főzés rítusában is. Ám anyám nem csak hogy nem érezte át ennek a jelentőségét, hanem még meg is sértődött, hogy vendég létére dolgoztatják.
Hanna mamát a fián kívül két dolog éltette, a főzés és a pletykálkodás − a hírességek magánéletében való vájkálás − édesanyámat viszont a világ dolgai közül legkevésbé a főzés és a pletyka érdekelte. Amikor kilestünk a konyhába, ott éppen borús légkör uralkodott. Hanna mama zavartan, maga elé motyogva kavargatott valamit, anyám ezalatt egy keresztény mártír arckifejezésével burgonyát hámozott, pontosabban azon volt, hogy páratlan tehetségével két kiló krumplit harminc dekányira redukáljon.
A hangulat ez alatt nem alakult sokkal jobban a szobában sem. Talán ha Tamás bácsi és atyám nagyobb adagokban, s gyakrabban löttyinti a vendégségbe hozott pálinkát a gallérja mögé, sec perc alatt elérik mindketten a nirvána mosolyállapotát. Ámde a tömény italok számára Gárdoséknál rendszeresített gyűszűk – bár egy-kétszer újratöltötték őket – alkalmatlannak bizonyultak a vágyott cél elérésére, a két férfi közötti bizalmatlanság feloldására.
Belépésünkkor apám éppen a két ujja közé csippentett pohárkájával a bútorok közt járkált. Figyelmesen szemlélt meg mindent, mintha leltározna, aztán egy Rippl-Rónai festmény előtt megállva így szólt:
– Ezt a képet történetesen ismerem. Már láttam valahol másutt… Ó, igen! A Majláth gróféknál.
– Még soha nem jártam ott. – krákogott Tamás bácsi elvörösödve.
– Azt nem is állítottam. Csak azt, hogy ez a festmény a Majláth családé.
Aztán, hogy valamelyest tompítson azon, hogy durván letolvajozta házigazdáját, gálánsan hozzátette:
– Természetesen csak volt a Majláth gróféké. A komcsik elkobozták ezt is… mint annyi mindent… és nyilván kiutalták egy arra érdemesebbnek.
A pánikkal küszködve konstatáltuk, hogy a máskor oly hangos Gárdos villába beköltözött a némaság. Mint Bocskai István Zsitvatoroknál, pontosabban, mint Bocskai apró, önjáró modelljei, oda-vissza ingázva próbáltunk közvetíteni a két ellenséges császár és kísérete között, igyekezvén legalább a szóba-állás fennmaradásának látszatát fenntartani.
Hazafelé menet szidásra számítottam, de furcsa mód nem ért semmi szemrehányás. Sőt, szüleimen valami régen nem tapasztalt, huncut jókedv kezdett eluralkodni. Felszabadultak voltak, mint akiknek épp most sikerült megszökniük valamely ádáz rendszer lágeréből.
Csónakházunkhoz érve apám nagy komolyan megkérdezte anyámtól:
– Jövő héten, ugye, rajtunk a sor?
– Mit főzzek? – kérdezte anyám készségesen, egy vérbeli háziasszony hanghordozásával.
– Talán kibonthatnál Hannával közösen egy zöldborsó konzervet! Vagy inkább fölmelegíthetnétek valami Mirelitet… Mondjuk rakott káposztát! Az finom lesz. Ezalatt én Tamásnak megmutathatnám az új gumimatracunkat.
– Hogy nagyobb legyen a rongyrázás, a szeme láttára fújd fel! Hadd irigykedjen!
Ezen aztán mindketten elkezdtek kacagni, s a jókedvük csak nem akart csillapodni, ahogy fel-felidézték egymásnak az elvetélt estély egyik-másik kínos részletét. Lefekvés után, éjjel, rég nem hallott, zavarba ejtő hangok hallatszottak szüleim fekhelye felől, fojtott nevetés és sóhajtozás. A neszek elültével megmagyarázhatatlan boldogság fogott el: átéreztem, hogy mégiscsak jó helyre születtem.

Guszti a betűkkel leírható világból összehasonlíthatatlanul többet ismert nálam, s tudását szinte eszelős küldetéstudattal osztotta meg velem. Megtette volna ezt másokkal is, de a mindenkinél mindent jobban tudástól, a fék nélkül való hübrisztől egy normális fiúgyermek tenyere azonnal viszketni kezdett. Ám Guszti szerencséjére – bár erősebb voltam nála − nem voltam normális fiúgyermek.
Ő irányította rá figyelmemet a Kárpátokon túli világra, s ablakot nyitott a jelenre. Tőle tudtam meg, hogy van nemzetközi helyzet, van társadalmi haladás, van két világrendszer, mert vannak imperialisták és szocialisták, de vannak el nem kötelezettek is, és hogy nekik még mozgalmuk is van. És megtudtam tőle azt is, hogy a világ sorsát kezükben tartó államférfiak olyan különös neveket viselnek, mint Ho Shi Minh, Mao Ce-tung, Nasszer, Nkrumah, Szufanuvong, Szukarno, vagy Tito.
Ahogy nekem akkoriban a Kárpát-medence töltötte színültig keblem ciszternáját maradéktalan, úgy megismerkedésünk idején Guszti szíve is jóformán csak egyetlen szerelem − Latin-Amerika − iránt dobogott. Ezért vele rendszerint gerillásat játszottam játékkatonákkal, vagy kettesben künn a dunai ártéren, avagy az iskolaudvar egy félreeső sarkában.
Guszti gyakran szórakoztatott kitalált történeteivel is. Barátom ezekben az elbeszélésekben tárta föl előttem legtitkosabb álmait. Fantáziálásaiból egy új Guevara Ernő lépett elő: dzsungellel borított hegyek, olivo verde és Kalasnyikov, és a végén Fidel Castro havannai bevonulásához hasonló triumphus. Elbeszéléseiben nagy képzelőerővel látta és láttatta magát a rá váró csatákban, és a dicsőség felemelő pillanataiban. Oly hévvel, és oly komolysággal mesélt, hogy amíg elhallgattam, addig számomra csöppet se tűnt komikusnak az egész. Csak hazafelé botorkálva fogott el néha-néha a nevethetnék, amikor feltűnt lelki szemem előtt egy népszabadító pocok képe. És bár láttam a ledönthetetlen kőfalat barátom képzelete és a valóság között, mégis lassan hasonló messianisztikus vágyak fogantak meg az én szívembe is. Egy idő után a jövőmet tervezgetve már jómagam is hasonló szerepben kezdtem beleélni: fenyvesekkel borított hegyek, pino verde és Kalasnyikov, s a tömegektől bálványozott, felnőttkori énem dicső bevonulása Kolozsvár főterére.
Nálunk a napi politika ritkán került szóba. Azt sejtettem, hogy szüleimet nem hevítik atyafiságos érzemények a bennünket fogva tartó világ iránt, ám ellenszenvüknek énelőttem csak ritkán adtak hangot: úgy hitték, evvel engem védenek, de – egyúttal −, önmagukat is. Ennek azonban az lett a következménye, hogy kizárták magukat a homo politicus-szá válásom folyamatából, s önként átadták a terepet másoknak. Hogy mégse lett belőlem a „szürkék” janicsára, az elsősorban annak köszönhető, hogy még időben szereztem némi immunitást a széles rokonság, az említett erdélyi út, és különösen a mindennapi olvasmányaim által. Ámde a jelen gondolkodásom tagadhatatlan korszerűtlenségeiért, a marxizmussal máig tartó flörtömért, a kapitalizmustól való viszolygásomért, az ezerkilencszázkilencven óta országló komprádor burzsoázia és komprádor intelligencia iránt érzett undoromért, a kifosztottak iránti dühös részvétemért elsősorban Gusztit és környezetét terheli a felelősség.
Barátom tehát, ez sejthető volt eddig is, egy erősen átpolitizált környezetben nevelkedett. Szülei kommunistának vélték magukat, bár ez a szó már akkor se bírt valós tartalommal. Hiszen a kommunisták között a szent és tán hülye rajongótól, az önmarcangoló entellektüelen át, a közönséges karrieristáig mindenféle, egymástól „genetikailag” is különböző emberfajta akadt.
Hanna mamát mindig is az érzelmei vezérelték, így a szerelmes ember forró lelkületével dobta oda magát Sztálin és a Szovjetunió – kis képzavarral élve – bódító ölelésének. Sztálinban ő egy huszadik századi Arthurt látott, Moszkvában pedig egy új Camelotot. A valós Sztálin, és a szovjet valóság teljesen érintetlenül hagyta, naiv hitét a rideg tények meg nem rendíthették. Jellemző volt például, ahogyan arra a felvetésre reagált, hogy a Szovjetunió Izrael ellenségeit támogatja. Hanna néni homloka csak egyetlen pillanatra felhősödött el, aztán máris kisütött a Nap:
– Igen – mondta – a szovjet szállít fegyvereket az araboknak. Ad nekik, kétségtelen… De milyen szar fegyvereket! Direkt!
Nem volt azonban teljesen vak, hiszen itt élt ő is. S neki volt lehetősége több „szocialista” országba is eljutni, így láthatta, tapasztalhatta, a „béketáborban” valami még sincs minden rendben. Ezt azonban avval magyarázta, hogy a kis nemzetek – ki így, ki úgy – önző érdekeiktől vezérelve letértek a helyes, sztálini útról. Teljes bizalmát csak egyetlen ország, Kuba bírta, talán azért, mert messze volt, és ő még soha a közelébe se járt.
Vele szemben Tamás bácsira a Gondviselés a vívódó, önmarcangoló kommunista szerepét osztotta. Megvolt a véleménye Sztálinról és utódairól, s kritikus szemmel látta a Szovjetuniót is – ezzel persze otthon számtalan veszekedést robbantva ki. Ám a kommunista tanokat vallotta és hirdette, s úgy gondolta, hogy Leninnel még jól indult az „eszme” valóságba való átültetése, ám Sztálin hatalomra jutása után sok minden eltorzult az emberi önzés és gyengeségek által. Gyakran beszélt a kiigazítások, a reformok, a szocializmus humanizálásának szükségességéről, és ezek lehetőségében hitt is igazán. Ugyanakkor − ezt ma már világosan látom −, Tamás bácsi tépelődései és belső vívódásai a legkisebb árnyékot se vetettek gyakorta megjelenő hurráoptimista cikkeinek mondanivalójára, és – nem mellékesen – egészen jól megélt az általa tökéletlennek ítélt rendszer szemrebbenés nélküli kiszolgálásából.

1967 elejére válaszút elé kerültem: vagy úgy folytatom az életem, hogy tovább lépkedem azon az úton, amelyen elindultam erdélyi élményeim nyomán, vagy visszafordulok, és csatlakozom egy új, izgalmas, színes univerzumhoz, összhangot teremtve önmagam és az akkori társadalmi környezetem, az iskola, és – leginkább − a Gárdos família elvárásai között.
Megpróbáltam keresni egy harmadik lehetőséget. Kísérletet tettem arra, hogy − önmagam a semmi fölé feszítve −, hidat verjek a saját világom és a csábító, idegen part közé.
Vér szerinti enyéim − észrevéve a tőlük való távolodásomat −, kimondatlanul is kezdtek holmi Gerébként tekinteni reám, Gusztiék ellenben közeledésem mértékét soha nem érezték elégségesnek. Tudnivaló, hogy kiegyezés csak egyenlő felek között lehetséges, így részükről teljesen érthető volt a tökéletes asszimilálásom minimálprogramja.
Már említettem, az 1967-es esztendőben vált számomra világossá, hogy Gárdoséktól sem állnak távol a nemzeti emóciók, csak azokat nem Honunk névadó lakói iránt táplálják. Ám ebben én − bármilyen különösnek is hangzik −, éppen a kölcsönös megértés kulcsát láttam. Úgy gondoltam, ha én átérzem és befogadom mindazt, ami az ő lelküknek kedves, akkor ők is türelmet fognak tanúsítani az én érzeményeim iránt.
Egyik nap, késő délután, amikor szokásom szerint megint Gusztiéknál lebzseltem, gondterhelt arccal állított be Tamás bácsi.
– Háború lesz! – vetette magát a legközelebbi fotelba.
– Biztos? – sikkantott fel Hanna mama.
– Mérget vehetsz rá. Elkerülhetetlen. A szerkesztőségben is ez a véleménye mindenkinek.
– Világháború? – kérdeztem aggódva. – Atombombával, meg minden?
– Talán odáig nem fajul… ám ki tudja?
– De miért? – kérdezte Guszti.
– Nem hallgatod a híreket, fiam? Egyiptom lezárta az Akabai-öböl bejáratát. Meg akarják fojtani Izraelt!
– Ó, Izrael messze van. – kotyogtam közbe megkönnyebbülten –Mi közünk hozzá?
A kissé nyegle közbevetésemet döbbent csend fogadta. Aztán Hanna mama kitört:
– Neked nincs is! Miért is lenne? Az apád, anyád egy, egy… olyan…! … De a túlélőknek… nekünk… Izrael a mi reménységünk! … És most ezt a reményt akarják az olyanok, mint ti, megölni.
Szavai először vertek éket közénk. Ám Guszti és Tamás bácsi − látván elkámpicsorodott képemet −, azonnal a védelmemre keltek, s bizonygatták Hanna mamának, hogy csupáncsak tájékozatlan vagyok. S a tudatlanság önmagában még nem bűn.
Azonmód, egymással is versenyezve zúdították a nyakamba a zsidóság Titus utáni hányattatásainak históriáját, Izrael megalakulásának, és az izraeli-arab viszály kirobbanásának eredetét. Figyelmesen hallgattam őket, s egy ponton villámcsapásszerűen villant föl előttem a magyar és a zsidó sors felettébb hasonló volta. Így nem volt nehéz egybeforrni Gárdosékkal, és őszintén szörnyülködni, amikor egyébként is illett szörnyülködni, s lelkesedni, amikor lelkesedni kellett. Hazaindulás előtt úgy búcsúztam, hogy este, lefekvésem előtt − ami biztos, biztos −, imádkozni fogok Izraelért, még akkor is, ha tudom, hogy szerintük nincs is Jóisten. Hanna mama könnyekig hatódva átölelt, s a zsebeimet konyakmeggyel rakta tele. Szegény anyámnak kétszer is ki kellett mosnia a nadrágom, míg a beléragadt ragacs végleg kioldódott belőle.

S a vész kitört. Guszti anyukája ezekben a napokban mindent kiejtett a kezéből, minden ételt elrontott, elégetett, elsózott, és még veszekedni se volt kedve. Tamás bácsiról pedig lepattogzott a kommunista máz, s a hivatalos propaganda füllentéseit ugyanazokkal az erős jelzőkkel kezdte illetni, mint nálunk közönségesen apám szokta. És, ami addig legalább akkora képtelenségnek tűnt, mint az, hogy vasárnap délelőtt együtt menjen misére a Barcsa és a Gárdos família, beköltözött Gusztiékhoz is az otthonról oly jól ismert, hol elhalkuló, hol felerősödő, különös füttyökkel kísért titokzatos hang: a Szabad Európa Rádióé.
Aztán a Mars jegye alatt eltöltött hat gyötrő nap után, a fegyverszünet hírével beköszöntött a hetedik. A nem várt, csak titkon remélt diadal napja. Tamás bácsi pezsgőt hozott és sajtófotókat a Siratófalnál imádkozó, boldog izraeli katonákról, a kiégett egyiptomi és szír tankokról, s az arab hadifoglyok fásult vonulásáról. Mint ahogy Guszti, kaptam én is egy nyelet pezsgőt, s a barátom családjával együtt tiszta szívemből örültem. Ám ezalatt, a lelkembe csak belékúszott valami irigységféle. Az bántott, és nem is kissé, hogy milyen jó Gárdoséknak! Hiszen bár ők is ugyanebben a kifosztott, megalázott, gerinctörte országban éltek, mint én, de nekik mégis volt valahol távol egy igazi, győztes hazájuk.
Több héten át írtam régi füzetek üres lapjaira az általam kevéssé fontosnak ítélt matematika, fizika, kémia órákon, meg éjszakánként, elemlámpám fényénél, a pokróc alatt azt a művemet, amely a világirodalom nyereségére már régen elkallódott. A beszély cselekménye egy elképzelt szigeten, Carpathiában játszódott, melynek hegyeit-völgyeit két nemzet fiai lakták: a nyílt, egyenes lelkű, őslakos hunnusok, és a ravasz, álnok, jöttment dakónok.
A történet avval kezdődött, hogy a dakónok − idegen hatalmak hadai segítségével − megkaparintották Ultrasylvaniát, Carpathia Hunnia nevű országának egy ősi tartományát. A legyőzött hunnus kormányzat kénytelen volt lemondani Ultrasylvaniáról, de maga a nép nem tudott belenyugodni igazságtalanságba. Rövidesen Ultrasylvaniában fellázadtak az adorjánok, egy ottani vitéz hunnus népcsoport. Az adorjánok vezére egy Danielo nevű, vörös hajú, a csatákban fél szemét vesztett hős volt, ki ízléses elegyét képezte Garibaldinak, Che Guevarának, Dajan, izraeli hadvezérnek, és – természetesen −, önmagamnak. Időközben az áruló hunniai kormányt − ki hatalomféltésből nem merte támogatni az adorjánok felkelését −, elsöpörte a népharag. Az új hunnus vezér, Gustavo parancsnok irányításával az újjászervezett hunniai hadsereg Ultrasylvániába nyomult, és felvette a harcot a túlerővel. Végül sok küzdelem, és tengernyi véráldozat nyomán a nemzetközi erőket kivonták a vitatott státuszú tartományból, a magára hagyott, gyáva dakón sereg pedig – illa berek, nádak erek − a havasok hágóin át elmenekült. S nem maradt el a katarzis sem, a két hős a felszabadított Adorjánhely főterén, az ünneplő tömeg előtt, boldogan átölelte egymást.
Gusztinak tetszett a művem, nyilván, mivel felismerte a rettenthetetlen Gustavo parancsnokban önmagát. Anyám és Hanna néni állították, hogy elolvasták a regényemet, és gratuláltak is, ám állításuk igazságtartalmát – nekem fájt ez a legjobban − egy-két ravasz keresztkérdésem a porig rombolta. Atyám viszont komolyan nekidurálta magát, s egyetlen, viharvert fotelünkbe ülve elkérte a Hunnia diadala többfüzetnyi példányát. Aztán olyan képet vágott, mint egy mesehős, ki kész átrágni magát a Kásahegyen, s egy sóhajtással valóban neki is veselkedett. Ám hamarosan kért tőlem egy piros ceruzát, s a henye műélvezőből átváltott a szigorú lektor szerepére. Négyoldalnyi szöveg helyesírását javította imígyen, majd elunta, s visszaadta művemet avval, hogy el fogja olvasni, ha egyszer valaha is olvasható állapotba kerül. Aztán arról kezdett érdeklődni, hogy mikor fogom kiengesztelni az irodalmi tevékenységem miatt vérig sértődött, sokáig elhanyagolt tanáraimat.
A nem túl népes potenciális olvasótáboromból Tamás bácsi véleményére voltam igazán kíváncsi, hiszen őt – újdondász lévén − valami írófélének tekintettem. Kritikájára azonban sokáig kellett várnom, hetek teltek el, míg végre a dolgozószobájába hívott.
– Tetszett? – kérdeztem reménykedve, miközben visszavettem a felém nyújtott kéziratot.
– Rettenetes! – fagyasztotta le az ábrándok bimbait.
– Rosszul van megírva?
– Nem. Korodhoz képest egészen jól fogalmazol.
− Akkor meg…?
– Van benne egy-két hanyagul elvarratlan szál…
− Mire tetszik gondolni?
– Például azt hogyan képzelted? Milyen sorsot is szánsz – sziszegte – a hunnus uralom alá került ultrasylvaniai dakónoknak? Hunnia kétségtelenül dicső diadala után ők lesznek ám az elnyomottak, barátocskám! Pedig ők alkotják, mint írod, Ultrasylvánia lakóinak többségét!
– Ezen még nem gondolkodtam… De létre lehet hozni számukra menekülttáborokat…
– Lágereket, mi? Ilyesmi hogy is juthat az eszedbe? Ez tiszta fasizmus.
– No, és a palesztinok?
Tamás bácsi elvörösödött, és hápogni kezdett.
– Hogy merészeled…?
– De hiszen a Hunnia diadalára a hatnapos háború adott ötletet!
– Vedd tudomásul, ennek a fércműnek Izrael harcához nem lehet köze! – ordította – Nyugodj már végre bele, hogy Ultrasylvania a dakónoké, és az is marad! Ezt érdemlik a hunnusaid… Viselkedtek volna emberségesen a múltban! Punktum!
Lángba borult orcával, a könnyeimmel küszködve álltam a szőnyeg szélén. Velem ilyen hangon – igazi mintagyerek voltam − még nemigen beszélt soha senki.
Eltelt egy perc is, amíg barátom apukája lecsillapodott.
− Bocsáss meg, fiam! – szólt rekedt hangon, s felállt az íróasztala mögül – Na, gyere ide!
Tettem egy lépést felé, ő is énfelém. Sután átölelt.
− Ugye nincs harag?
– Nincs – válaszoltam kelletlenül −, de tessék már mondani, mi Tamás bácsinak a baja az Erdély utáni vágyakozásommal?
– A problémám az – válaszolta csendesen –, ha a magadfajta kimondja, Erdélyt vissza!, akkor a következő mondata az, Auschwitzba a zsidókkal!…
Aznap szokatlanul korán indultam haza.

Szilveszter táján a kalendárium szerint is beköszöntött a tényleges 1968-as esztendő. És véle Jeremy.
A téli szünet egyik délutánján − úgymond, „csak pár percre” − átugrottam Gusztiékhoz. A kerti kapu előtt összefutottam egy grizzly formájú, fura alakkal, aki éppen akkor, termetét meghazudtolva fürgén pattant ki egy bérelt autó volánja mögül. Amíg becsöngettünk, amíg Tamás bácsi benn elővadászta a fogason lógó kabátok sűrűjében bujkáló kapukulcsot, s amíg ugyanő klaffogó műbőrpapucsában végigóvatoskodott a csúszós kerti úton, addig volt bőven időm az ismeretlennel ismeretséget kötni.
Új ismerősöm Hanna mama külföldre szakadt testvéröccse volt. Híre jóval megelőzte jöttét, hiszen Guszti már mesélt nekem erről a kalandorhírű, élethabzsoló rokonáról, ki szolgált a francia idegenlégióban, volt „neokolonialista törekvések zsoldosa imperialista helyi háborúkban”, falt lágy Ázsiát, borzolt Afrikát, s legutóbb, a hatnapos háborúban, izraeli katonaként harcolt a szírek ellen is.
Nekem a kapuban Jeremyként mutatkozott be, de én tudtam róla, hogy valójában Béla. Ami azt illeti, névváltoztatását csak helyeselni tudtam, mert bár a Jeremy se nyerte el a tetszésemet, ám a Bélánál bármely mást nevet jobbnak véltem. A Béláról ugyanis gyermekként azt hittem, hogy a béna valamely szinonimája, amellyel csak egy reménytelen lúzer élhet együtt. (Gondoljunk csak szerencsétlen uralkodónkra, Álmos herceg fiára, ki nem csak vak volt, de Béla is…)
Bejelentés nélkül érkezett, de a háziak számára ez egyáltalán nem volt meglepő: Jeremy soha nem jelezte, hogy jön, és soha még csak célzást se tett arra, hogy meddig óhajt maradni. Távozni éppen olyan váratlanul szokott, mint ahogyan érkezni.
Látogatása ajándékosztással kezdődött: Hanna mama parfümöt, Tamás bácsi „vetkőzős” töltőtollat – ezt éber, szocialista erkölcsiségű felesége rögvest, ellentmondást nem tűrő mozdulattal el is kobozta tőle −, Guszti pedig Lee farmert kapott.
Gárdosék Róbert bácsija vélem nem számolhatott, ámde nem jött zavarba. Kulcscsomójáról rögvest leszerelt egy világító kulcstartót, és kedves mosoly kíséretében rám tukmálta. Ámde pár perc múlva kiderült, hogy Guszti nem fér bele az új nadrágjába. Jeremy erre szó nélkül elvette unokaöccsétől az ama időkben oly ritka kincsnek számító blue-jeans -t – amennyire vissza tudok emlékezni, barátom erre igencsak savanyú képet vágott –, és kicserélte azt az én kulcstartómra.
Udvariasan és hosszasan szabadkoztam: egy farmer túl drága holmi ahhoz, hogy elfogadhassam. Bár így az illendőség köteles köreit jártam, ám tikon nagyon is reménykedtem, hogy tiltakozásom hatástalan lesz, mert már lelki szemeimmel láttam magamat irigykedő osztálytársaimtól körülvéve. Szerencsémre Jeremy nem az a fajta ember volt, akinek szándékaival bárki is szembe bírt volna szállni: így hamarosan vidor vigyorra húzhattam – Karinthy szavaival élve − a lelki szájamat.
A vendég belépője derűsnek, sőt kedélyesnek indult, éppen ezért váratlanul ért, amikor − minden átmenet nélkül −, a verőfényes hangulat több mint viharosba fordult. Jeremy még alig seperte be az osztogatást követő köszöneteket, máris kirobbant egy Gárdos-mércével mérve is heves veszekedés. Nem tudhattam, hogy az csak természetes, ha Jeremy két óra időtartamra jön, akkor nővérével két órát veszekednek végig, ha két hétre, hát akkor két hetet.
A tornádó felidézője maga a vendég volt, aki fölfedezte Gárdosék egy általa addig még nem látott szerzeményét, egy Bösendorfert.
– Ó, hát már zongorátok is van? Nos, ki játszik rajta?
– Ivanuska. – mutatott büszkén Hanna mama Gusztira. – Egy éve tanul zenét.
– Akkor, hamarosan már zongorakísérettel énekelheted a Sztálin kantátát!
Eme óvatlanul a világra szabadított csipkelődés olyan hatású volt, mintha valaki egy nyitott benzineshordóba égő gyufaszálat dobott volna, nővér és fivér azonnal egymás torkának ugrott. Egy-két percen belül heves ütközetükbe Tamás bácsi is belesodródott, azon igyekezetében, hogy kettejüket lecsillapítsa.
Erisz almájára ez alkalommal azt írták: Sztálin és a Szovjetunió. Ha hű krónikásként már oly híven beszámoltam Hanna mama irántuk való olthatatlan szerelméről, akkor kötelességem arról is írni, hogy Jeremy csöppet sem osztotta nővére érzelmeit. Sőt − horribile dictu! −, semmi különbséget se látott Sztálin és Hitler, a Szovjet és a Harmadik Birodalom között.
A titánok harca alatt nekünk, arasznyi halandóknak, legjobb lett volna visszavonulni Guszti szobájába, de a kivörösödve ordibáló Hanna mama egész termetes valójával pont a menedékünk bejáratát torlaszolta el. Így barátommal a fal mellé araszoltunk, s behúzott nyakkal reménykedtünk, hogy egyetlen gyilkos mondat se talál el bennünket.
– Ha nincs Sztálin, már nem is élnél, te hülye! Ő bontotta le a gettó falát!
– Persze! Személyesen! Csákányt fogott, hogy a legelső zsidót fejbe vágja!
– Ne merészeld gúnyolni!
– Csillapodj, Hannuska, csillapodj, szerelmem! –cincogta közbe Tamás bácsi − Jeremy, te pedig lásd be, ha nem jönnek az oroszok…
– De jó nekünk! … Mi vagyunk a szovjet kiválasztott népe! Ó, mennyi mindent köszönhetünk nekik! Tankokat, meg Kalasnyikovokat. MIG-eket! Láttam ezt a sok jótéteményt. A bőrömön éreztem! Álltam velük szemben.
– Egyszer a szovjetek is tévedhetnek!
– Egyszer? És a zsidó orvosok? A kiirtott orosz-zsidó értelmiség?
– Kétségtelen, hogy Sztálinnak rengeteg bűne volt…
– A férjem vagy, nem? Kinek az oldalán állsz? Ha képtelen vagy megvédeni, akkor inkább fogd be! … Te pedig, vedd tudomásul, Sztálin előtt minden nép, minden ember egyenlő volt!
– Ó, igen. Sztálin reggeltől estig csak az Internacionálét énekelte. Úgy, hogy „ez a Schwarz lesz a végső”! Hidd el Hanna, Sztálin éppen olyan antiszemita volt, mint Hitler!
– Ez túlzás! Hallgass meg, Jeremy, hallgass meg! – kapálózott kétségbeesetten az ingoványba egyre mélyebbre süllyedő Tamás bácsi − Lásd be, ez mégis csak túlzás! Egy lapon mégse említheted őket…
Hanna mamát immár nem lehetett megfékezni.
– Nem, nem vagy többé a testvérem! … Sztálin és Hitler egyek? … Nem! Tudod mi vagy te?! Te egy… egy… egy…
Guszti anyjához hűtlenné lettek a szavak. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Hitler, vagy Sztálin, esetleg mindkettejük Jeremy kiirtásával kapcsolatos, régóta dédelgetett terve pont a kiszemelt áldozat nővére által valósul meg, de aztán Hanna mama a hatalmas gyümölcsöstálat mégse Jeremy feje, hanem a koloniál tálaló irányába hajította. A tál a szó szoros értelmében felrobbant, mint egy gránát, repeszei szerteszét repültek a szobában. Mindenki csipkerózsikai pózba dermedt, aztán a hirtelen beállt csendet végül én törtem meg, bejelentvén azon óhajomat, hogy távozni kívánok.
– El akarsz menni? Hová? – kérdezte társalgási hangra váltva Jeremy.
– Haza. Úgyis csak egy percre jöttem át.
– Ti tényleg egy csónakházban laktok?
– Az információ helytálló. – erősítette meg nagybátyja értesülését helyettem Guszti, a maga felnőttes modorában – Történtek bizonyos átalakítások, de az objektum csónakház jellege továbbra is határozottan felismerhető.
– Ezt látnom kell! – szólt Jeremy ellentmondást nem tűrő hangon.
Odalépett az asztalhoz, a vázából kikapta a csokrot, a virágok száráról a vizet a gondosan polírozott asztal lapjára rázta – Hanna mama bugyborékoló hangot hallatott –, hóna alá csapta a tiszteletére elővett francia konyakot – most Tamás bácsira került a bugyborékolhatnékolás sora -, majd biccentett felém, hogy immár indulhatunk.
Az úton hazafelé furcsa, zavaros érzések kavarogtak bennem – Guszti valószínűleg „ambivalensnek” mondta volna őket −, mert egyrészt örültem, hogy az iménti több mint kínos helyzetből megmenekedhettem, ugyanakkor bizonyos aggodalmak is kéltek ficánkoló gyomromban, mert nem találtam túl okos ötletnek váratlanul beállítani szüleimhez egy vadidegennel.

Szorongásom fölöslegesnek bizonyult, mert Jeremy a belépés pillanatában megnyerte az első csatát: anyám már rég nem kapott virágot senkitől, elpirult a nem várt gesztustól, s a nem várt vendég nem várt bókjaitól. A csokrot aztán Jeremyvel együtt tették vízbe, miközben a japán virágművészetről csevegtek. Később áttértek a japán fametszetek dicséretére, és általában a keleti művészetek kifinomultságára. Jeremy e témákban meglepően otthonosnak, és a másikra igen figyelmes társalkodónak bizonyult.
Rövidesen, törődötten és kedvetlenül, előkerült a cementgyárból atyám is.
Apámnak borzasztó káderlapja volt − önéletrajzában kitörölhetetlenül szerepelt a Ludovika, a Szent László Hadosztály, az amerikai fogság, és néminemű „ellenforradalmi” hőzöngés – ezért hiába is trükközött, sötét múltjáról előbb-utóbb lehullott a lepel. S ha föl is vették valahová, hamarost minden munkahelyéről kidobták. Így vándorolt aztán éveken keresztül hol családdal, hol csak egymagában városról-városra, üzemről-gyárra, míg egy nap, a reménytelenség sivatagában tévelyegve, összetalálkozott egykori tisztiszolgájával, kiből a Párt teremtett népi gyárigazgatót. S ő, a „főhadnagy urat” − kiért nem szűnt élete végéig rajongani −, nem hagyta cserben, s dacára a dacárandóknak, alkalmazta a Dunamenti Cementgyárban.
A cementgyár egyébként is az egykori pucer igazgatósága alatt a „reakció” rejtett menedéke volt. Apám mellett lapátolta a sódert Majláth István bácsi, Apor András bácsi s egyéb hasonszőrű mihasznák a történelem szemétdombjáról: csupa gróf, báró, államtitkár, és még egy valóságos titkos tanácsos is. Saját fülemmel hallottam, hogy Melis igazgató elvtárs, amikor egyszer összefutottunk vele az utcán, tréfásan, de nem minden büszkeség nélkül így szólt atyámhoz: „Főhadnagy úr, lássa be, a béketáborban nekem vannak a legelőkelőbb rabszolgáim.”
Apám úgy lépett be konyha-előszobánkba, mint a mesebeli sárkány: idegen szagot szimatolt, s nem állt távol tőle, hogy tüzet okádjon a hívatlan vendégre. Aznap a gyárudvaron havat lapátolt, jeget tört, kintről hideget és rosszkedvet hozott: látszott, más vágya sincs, mint lepihenni. Ám édesanyám eléje sietett, csillapítólag még egy röpke ölelést is megkockáztatott, és csókot lehelt az Egyfejű rusnya orcájára. Én pedig hadarva elrebegtem, hogy kicsoda is Jeremy, s miként került közénk.
Jeremy úgy tett, mintha nem is érzékelné atyám harapós hangulatát. Búzavirágkék szemének sugarát vidám bizalommal mélyesztette a sötét tekintetbe, s hirtelen felmutatta a sógorától zsákmányolt Courvoisier-t. E mozdulatnak varázslatos hatása lett, apám orcáján végigvonaglott valami, tán egy mosolyféle, penge szájának sarkai metszeni indultak két füle botját. Rosszkedvünk tele – ha csikorogva is −, de lassan vidor tavaszba fordult.
Jeremy az üveg dugaját kicuppantotta, s fejedelmi gesztussal, bőséggel löttyintette az anyám által felkínált ivócsanakokba. Nem kellett óvatoskodnia, mert nálunk minden ital számára ugyanazon öblös pléhbögrék álltak szolgálatra – és hát takarékoskodnia sem kellett, hiszen a felkínált nedű csak holmi ebül szerzett jószág volt.
Az első konyakkör után − az engelsi kategóriák szerint – nemző atyám a barbárság korszakából átlépett a civilizáció időszakába, s Jeremy kérésére egy nemrég báróságot kapott, felkapaszkodott parvenü büszkeségével vezette körbe az érdeklődőt szerzett birtokán, felhívva a figyelmet mindazokra az átalakításokra, amelyek az ő találékonyságát és ügyességét dicsérték.
−Ez a létra – mutatta – innen a nappali-hálónkból a padlástérre vezet. Itt hamarosan lépcsőt építek, s a fiam számára kialakítok fenn egy lakteret. Ha már úgyis egyesek úrifiúnak csúfolják, ne mondhassa senki, hogy nem volt gyerekszobája.
A vendég pillanatok alatt hangot és témát talált csónakházunk urával is. Átélt háborús élményeiről kezdett csevegésbe. A Golán-fennsík bevételéről tartott beszámolót, amelyben maga egy század parancsnokaként vett részt. Apám cserébe az 1944-es Torda környéki ütközetről, a hosszú, Passauig tartó, harcokkal tarkított visszavonulásáról mesélt, konyaktól oldottan, nem méricskélte óvatoskodva a szavakat, mint máskor.
A vendégünk némileg elázva – éppen csak annyira, mint nemző atyám − jóval éjfél után kezdett szedelőzködni, s a két hadastyán férfias öleléssel búcsúzott. Jómagam is szinte részeg vidámsággal tértem kései nyugovómra, ugyanis Jeremy
vitte magával szüleim ígéretét, hogy másnap reggel elengednek véle a Gusztival tervezett autókirándulására.

Reggel, pontban kilenckor, kiálltam az országút szélére. Időről időre elégedetten pillantottam végig magamon: új bakancs, új, felnőttes, bőrpaszományos, zöld lódenkabát volt rajtam – mindig praktikus ajándékokat kaptam Karácsonyra –, és ami a legnagyobb boldogsággal töltött el, fölvehettem a Gusztitól „levetett” Lee farmerem is.
Kisvártatva lefékezett mellettem Jeremy. Egyedül jött, mert Guszti reggelre belázasodott, de barátom távolmaradását − mi tagadás − csöppet se bántam. Arra gondoltam, ha eljött volna, akkor már valószínűleg a vezető melletti ülésen terpeszkedne, én meg egész úton kuksolhatnék hátul, magányosan.
Jeremy jól, de meglehetősen merészen vezetett, így pillanatok alatt elértünk Visegrádra. Ott azonban, tél lévén, egy kocsmafélét leszámítva semmit se találtunk nyitva. Tovább indultunk tehát Esztergomba, miközben az úton Jeremy szívesen vette, ha beszélek neki Salamonról és a Salamon toronyról, a visegrádi fellegvárról, a Szentkorona-tolvaj Kottanner Jánosnéról, Mátyás királyról és palotájáról.
Esztergomba érve már teljesen átvettem az idegenvezető szerepét. Bevittem sofőrömet a Keresztény Múzeumba, gyalogosan fölcsalogattam a Bazilikához, megnéztettem vele a Bakócz kápolnát, az egykori vár maradványait, s a vároromról megmutattam neki a felrobbantott párkányi hidat is. Jeremy szemmel láthatóan jól érezte magát a társaságomban, és én is élveztem, hogy van végre Guszti családjában olyasvalaki, aki kíváncsi arra, amit én tudok. Kérdéseket tett fel Szent Istvánról, Bakócz Tamásról, valamint a lerombolt híd kapcsán Trianonról, és annak következményeiről. Az pedig különösen nagy megelégedéssel töltött el, amikor hűséges hallgatóságom az évtizedek óta csonka párkányi hidat az „emberi hülyeség mementójának” nevezte.
Egy olyan helyen ebédeltünk, ahol nem is egy, hanem egy egész csapat pincér szolgált ki minket. Az étlap mintha kínaiul lett volna, nem tudtam, hogy a hangzatos elnevezések milyen ételeket rejthetnek, hisz hiányzott a választékból a krumplileves, a krumplipaprikás, és a krumplistészta. Végül, látva tanácstalanságom és zavarom, Jeremy rendelt helyettem is.
Hazafelé már csak egyszer álltunk meg, egy parányi presszónál. A helyiség üresen árválkodott, mi voltunk az egyedüli betérők. A pult mögött lélegzetelállítóan gyönyörű lány állt, sudár termetű, kedves arcú és mosolyú, kinek minden mozdulata valami utánozhatatlan bájt sugárzott. Emlékem szerint addig még nem fordult elő, hogy felnőtt nő ennyire rabul ejtette volna a tekintetem.
Jeremy magának kávét, nekem franciakrémest rendelt.
– Tetszik? – kérdezte Jeremy.
Elértettem a szavát:
– Nagyon. Pont olyan, mint a filmben a Hófehérke.
– Valóban meseszép.
Hófehérke lerakta elénk a kávét és a süteményt, aztán, növekvő zavarommal mit se törődve, kedvtelve mustrálgatni kezdett.
– Irigylésre méltó a hajad.  – mondta.
Eddig még soha nem gondoltam úgy a meglehetősen rakoncátlan, borzas üstökömre, hogy azt bárki is megirigyelhetné, hiszen az iskolában reám aggatott gúnyneveimet – Róka, Szemafor, Kabos – mind őverességének köszönhettem.
– A nénié szebb. – válaszoltam udvariasan, de meggyőződéssel.
– Aranyos vagy. – sugárzott felém egy mosoly – De a tiéd természetes. Tudod, mit adna sok nő azért, hogy ilyen színű haja legyen? …
Váratlanul a hajamba túrt, és érintése nyomán végigfutott rajtam valami kellemes borzongás, a fejem búbjától a tarkómon át, végig a gerincemen.
– A maga fia? – fordult Jeremyhez.
– Persze. Az enyém!
A süteményfalat majdnem a torkomon akadt. Elképedve néztem át Jeremyre, nem tudván mire vélni ezt a füllentést. Hófehérke azonban megrökönyödésemből nem vett észre semmit.
– Szerencsés a gyerek, hogy nem magára ütött… Már megbocsásson!
– Fölösleges bocsánatot kérnie. Az igazság, bármennyire is fájjon, igazság marad. Tényleg jó, hogy az édesanyjára emlékeztet! A vörös haját is tőle örökölte.
– A mama most hol van?  – érdeklődött Hófehérke.
– Nincs egy éve… – Jeremy hangja itt megcsuklott –, nincs egy éve annak, hogy eltemettük. … Leukémia.
Lecsaptam a villát, s felháborodva meredtem a hazudozóra. Nem elég, hogy az előbb a megkérdezésem nélkül adoptált, most még árvává is tett. Jeremy azonban nem jött zavarba.
– Én is vigasztalhatatlan vagyok, de a fiam egyenesen nem tudta még feldolgozni a veszteséget. … Látja milyen dühös. Nem szereti, ha szóba hozzák a dolgot!
– Ó, szegény kicsikém! – hatódott meg Hófehérke – Nagyon, nagyon sajnálom.
Jeremy megvárta, amíg az utolsó morzsát is fölcsipegetem a tányéromról, aztán fölállt.
– Kérsz még egy sütit?
Bólintottam.
– Egy dobostortát, ha lehet. És még egy Jaffát is! − Úgy éreztem, az adott helyzetben nyugodtan zsarolhatom.
Jeremy összeszedte az asztalról az üres edényeket, a pulthoz vitte őket, s lerakta a hálálkodó Hófehérke elé. Ám az új rendelését nem adta le, hanem a pultos lánnyal hosszas, jobbára egyoldalú társalgásba fogott. Hogy miről folyt a szó, azt nem hallottam, mert Jeremy suttogott, ám úgy tűnt számomra, hogy valamire nagyon rá akarja venni Hófehérkét. A lány egész idő alatt alig szólt, csak többször megrázta a fejét, egyszer még idegesen föl is nevetett.
– Mit képzel rólam? Én nem olyan vagyok! – mondta ekkor, szinte kiabálva.
Ám Jeremy csak tovább duruzsolt, aztán a pénztárcájából előhúzott egy számomra ismeretlen külsejű bankót, és a pultra csúsztatta. Hófehérke tétován feléje nyúlt, aztán villámgyorsan eltette.
Jeremy visszatért az asztalunkhoz, és megfogta a vállam.
– Én most a presszós nénivel hátra megyek az irodába. Meg kell beszélnem vele valamit… Tudod, ez olyan üzleti ügy. Addig meg, foglald el magad! És annyi süteményt ehetsz, amennyi beléd fér. Csak azt jegyezd meg, miből mennyit ettél! – aztán, egy furcsa grimasszal, még hozzátette – És főleg ne zavarj minket!
Mindeközben Hófehérke kiakasztott az ajtóra egy RÖGTÖN JÖVÖK! táblát, belülről ráfordította a kulcsot a zárra, és – Jeremyt bevárva – eltűnt egy ajtó mögött.
A pulthoz mentem, kiválasztottam egy dobostortát, egy fatörzset, és egy képviselőfánkot. Aztán kisvártatva visszatértem az előző tetthelyem színhelyére egy Feketeerdő tortáért, meg kevertem magamnak egy Jaffát is, örülve annak, hogy most én határozhatom meg a narancsszirup és a szódavíz arányát.
Végre előtűnt Jeremy, és kisvártatva – szoknyáját-blúzát igazgatva – Hófehérke is.
– Még valamit? – kérdezte tőlem Jeremy.
Feketeerdő dúlt romjaira mutatva megráztam a fejem:
– Még ezt se bírtam megenni!
Hófehérke leszedte és letörülte az asztalt. Ahogy hajladozott, mellével véletlenül végigsúrolta az arcom. Önkéntelen elpirultam. Jeremy meglátta.
– Nyugodtan megfoghatod a néni cicijét! Megengedi.
– Ne vicceljen már!
– Komolyan beszélek. A száz dollárból futja! Nem? – Jeremy hangja ridegen csengett.
Hófehérke durcás arccal kigombolta a blúzát, és kiakasztotta elől kapcsos melltartóját. Én elfordítottam a fejem.
– Érzem, a néninek kellemetlen ez az egész… Nekem nem fontos…
– Látja. A lelkét se magától örökölte ez a fú. Mert olyan magának nincs is!
Ekkor Hófehérke lágyan, de határozottan megfogta a kezem, és előbb az egyik, majd a másik tenyerem ráhelyezte a keblére. Forróság, és – hullámokban – titokzatos izgalom borított el. Ki kellet kérezkednem a mosdóba, de dolgavégezetlenül tértem meg. Úgy tűnt, nem vizelési inger kínzott.

A hat napos háború hosszú távú következményei közé számíthatjuk Gárdosék függővé válását a Szabad Európa rádiótól. Szabad Európát hallgatott főzés közben Hanna mama, legtöbbször dühöngve, fűszeres megjegyzésekkel kísérve a hallottakat; Szabad Európát hallgatott Tamás bácsi, cigarettázva és elgondolkodva; és a külön szobájában Szabad Európát hallgatott természetesen Guszti is, kiharcolt, új Sokol rádióján. Barátomat természetesen érdekelte a politika és hírek is, de egyre inkább a zenei műsorok kedvéért − a Délutáni Randevú és a Teenager Party miatt − kezdte nap, mint nap csavargatni az állomáskereső gombokat.
Szüleim zenei ízlése analóg volt Aczél György szigorú kultúrpolitikai szabályozásával. A tiltott kategóriába tartozott nálunk a cigányzene, a magyar nóta és a slágerek, a tűrt kategóriába az operett – ebből is főként Offenbach és Kacsóh −, s a támogatottba a népzene, a szimfonikus komolyzene, és az operák. Ha szegénynek is számítottunk, rádiónk, lemezjátszónk volt, s ha másra nem is, de jutott pénz a koncert- és az operabérletre is.
Ebbe a rendbe-trendbe nőttem bele, és sokáig nem volt okom szembefordulni vele. Ám kamaszkorom elején Guszti közvetítésével a fülembe mászott a Beatles, a Rolling Stones és a Steppenwolf muzsikája. Mi tagadás, szüleim a politikai elhajlásaimnál sokkal nehezebben viselték el zenei eltévelyedéseimet, talán mert „ordítóan” feltűnőbb és nyilvánvalóbb volt. Hosszú harcot folytattam otthon, hogy a beat-zene bebocsátassék legalább a tűrt kategóriába, de minden eredmény nélkül. Így új zenei vonzalmaim kiélésére is csak Gárdoséknál nyílt lehetőségem.
Édesanyámat mindig derült égből érte villámcsapásként, ha ez, vagy az kifogyott, miközben azon ügyködött, hogy ebédre-vacsorára összekotyvasszon valamit. Egy ilyen alkalommal őrölt paprikáért kellett volna a közértbe indulnom. Lehetőleg lóhalálában, ezért kerékpárra pattantam, hogy a megbízatást minél gyorsabban teljesítsem.
Már csak egy sarkon kellett volna befordulnom, hogy finisbe érjek, mikor egy tolató teherautó miatt a kontrára kellett tapossak. Ahogy megálltam, egy nyitott ablakon át olyan muzsika áradt felém, amely nem is szíven, hanem egyenesen gyomorszájon ütött. Teljesen elvarázsolt a dinamikus, váltakozó ritmus, a torzított gitárhang, a szöveg nélkül titokzatosan dünnyögő vokál – mintha a dallam Lascaux-ból ívelt volna át a mába – és a szép, erőteljes hang, amely magyarul énekelt.
Mintha a hamelni patkányfogó bűvös furulyáját hallottam volna. Feledve-feladva mindent, drótszamaram az ablakhoz kormányoztam, s a kerékpárról le se szállva, megkapaszkodtam az ablakpárkányban.

„Csak állnál a helyemben,
Megértenéd, miért nem…”

Éppen itt tartott a dalban az a valaki, amikor meglibbent a függöny, és egy nagylány nézett szembe velem.
– Mit akarsz?
– Csak éppen… éppen csak… – hebegtem – Tudod ez a szám! Mi ez?
– Illéstől a Nem érdekel.
– Soha nem hallottam.
– De az Illés zenekarról már igen?
– Arról sem. – vallottam be némileg röstelkedve.
A nagylány kicsit elgondolkodott, majd ellentmondást nem tűrő hangon rám parancsolt:
– Gyere be!
Szobája a plafoncsíktól le a parketta szegélylécéig ki volt tapétázva az Illés zenekar innen-onnan begyűjtött képeivel, valamint az együttesről és tagjairól szóló újságkivágásokkal.
−Te raktad föl ezeket? Hogyan?
– Ha papírt akarsz a falra felragasztani, a celluxot hanyagold! – kezdte meg az oktatásomat – Hamar elenged. Ellenben a fogkrém! Az tartós.
Leültetett egy puffra, aztán egy kezdő misszionárius lelkesedésével beszélt kedvenc zenekaráról, hordta elém a dedikált fényképeket, cikkeket, és egymás után rakta fel a lemezjátszóra az Illés számokat. Majd később a szekrényéhez hívott, kirángatott egy alsó fiókot, és egy ereklyét mutató jó katolikus áhítatával a kezembe adta a Szent Fehér Blúzt, aminek a hátán öt filctollal elkövetett aláírás díszelgett.
– Ezért itthon nagyon kikaptam!  – mondta büszkén. – A mamám Hypóval akarta kimosni, de én nem engedtem! Ide dugtam előle.
Új ismerősömmel gyorsan szállt az idő, és én immár a saját tapasztalatom alapján tudtam volna hozzászólni a korabeli ifjúsági lapok vissza-visszatérő problémájához, mármint hogy lehet-e barátság fiú és leány között.
Későn, öt, félhat tájt tértem haza, és persze paprikát sem vettem, mire föl anyám – életében először − felpofozott. Az étel így a pirospaprika hiányával készült el, de jellemző volt szakácsművészetére, hogy nem vett észre senki semmit, hiszen paprikával is épp oly ízetlenül főzött, mint anélkül.
Az Illés zenekar iránti frissen kélt lelkesedésem – mint valami heveny fertőzést – átragasztottam Gusztira is. Barátom az apjától kikönyörgött magának egy saját lemezjátszót, aztán − leányismerősöm útmutatásai alapján −, kezdte begyűjteni az addigi és az újonnan megjelenő Illés lemezeket. Az utcán című bakelitet például addig hallgattuk Gusztival, amíg Hanna Mama feldúltan be nem rohant hozzánk a konyhából, és le nem tépte a lemezjátszóról. Oly következménnyel, hogy az a szegény „plasztyinka” ettől kezdve aligha volt alkalmas az újabb meghallgatásra.
Barátságunknak ez a korszak volt a legharmonikusabb időszaka. Illésre keltünk és nyugodtunk, Illés számokat hallgattunk és énekeltünk egész nap. S lassan, Szörényiék jóvoltából, kikerültünk a körénk húzott karanténból is, előbb a nagylány ismerősöm fogadta be a kedvemért Gusztit, aztán keblére ölelt minket az iskolában szerveződő, és rohamosan gyarapodó Illés rajongók tábora is.
Barátom feltétlen lelkesedése az Illés iránt a Nehéz az út című nagylemezig tartott. Elhidegülésének kezdete a zenekar Ex-music korszakától datálható, amelyet aztán felgyorsított Szörényiék nyíltan vállalt közeledése a magyar népzenei hagyományokhoz. Gusztiból Omega rajongó lett, ami eléggé megterhelte kapcsolatunkat, mert én hiába voltam nyitott az új zenei világa felé, ő, akár mint a politika kérdéseiben, csak a teljes azonosulást fogadta volna tőlem el.
Manapság már úgy gondolom, hogy ennek a barátságnak a jóval később bekövetkező végleges kudarca „genetikailag” volt kódolva. Hiába jött új világ, hiába jöttek új eszmék, új nemzedékek, a különbözőség mégis csak – a marxi szóhasználattal élve – újratermelődött, mert másképpen ez nem lehetett.
A hatvanas évek végének ifjúságát erősen megosztotta az Illés-Omega ellentét, s ez több, komolyabb, mélyebb gyökerű volt a futballklubok rajongóinak egymás elleni fenekedésénél: benne egy előző kor népi-urbánus ellentéte született újjá.  Marx írt valami olyasmit a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című művében, hogy a történelem ismétli magát, csak amit elsőbbszer tragédiaként mutat be, azt másodjára már bohózatként adja elő.
Persze, történetünk idején még csak 1968-at írtunk, és még csak alig látható hajszálrepedések választottak el Gusztitól és világától. Ennek az 1968-as esztendőnek az első hónapjaiban lekerült az újságok címlapjáról a közel-keleti konfliktus, hogy átadja helyét a „prágai tavasz” eseményeinek.
Tamás bácsi és Hanna mama mindennapos csatározásaiban Dubček új frontot nyitott. Tamás bácsi vidám lett és optimista, föltüzelték a prágai események. Őt – érhetően −, különösen a cenzúra ottani eltörlése lelkesítette fel, napjában százszor is kárhoztatta nagyapja meggondolatlan tettét, hogy Ferenc Jóska idején Eperjesről Pestre költözött, s így ő nem lehet közvetlen részese a csehszlovákiai változásoknak. Hanna mama ellenben – enyhén szólva – szűkölt. Úgy vélte: „ezek a csehszlovákok túl messzire mennek.” Rettenetesen tartott attól, hogy a prágai példa átterjed a „szocialista tábor” többi országára, s akkor a Szovjetunió szomorú, nyáj nélküli pásztorrá válik.
Guszti e kérdéskörben jobbára azt visszhangozta, amit az apjától hallott, de a családi vitákból ezúttal igyekezett kivonni magát. Bár érettebb volt már, mint a hat napos háború idején, mégis ez idő tájt a politika iránti érdeklődése mintha lanyhult volna. Ennek oka lehetett az is, hogy a csehszlovákiai események minden eddiginél jobban megosztották szüleit, s a köztük lévő ellentéteket nem akarta határozott állásfoglalásaival szítani, de közrejátszhatott benne az is, hogy megkezdődtek a Táncdalfesztivál elődöntői. Barátom a hatvannyolcas Táncdalfesztivál jelentőségét kissé túlértékelte, a hagyományos és a modern összecsapásából valami új Hernani csatáját vizionált, amelyben a mi zenénknek feltétlenül győznie kell az avitt felett.
Az elődöntőket és a döntőt természetesen Gárdoséknál drukkoltam végig.   Hanna mama és Tamás bácsi kivételesen egy tábort alkottak, egybehangzó és epés megjegyzéseket téve az általunk favorizált előadók külsejére és művészi teljesítményére. Fájdalmukra az Illés zenekar bejutott a döntőbe, de bíztak a „jó ízlés” győzelmében, s abban reménykedtek, hogy az Amikor én még kis srác voltam ugyanúgy nem jut be az első három helyezett közé, mint annak idején a Fáj minden csók. Mi Gusztival egymást támogatva ócsároltuk vagy dicsértük a zsűritagok döntéseit, és hősiesen igyekeztünk visszaverni a kedvenceinket érő támadásokat.
Mire felvirradt a döntő napja, addigra szüleimet sikerült rávennem arra, hogy Gárdoséknál nézhessem végig a feltehetően késő éjszakáig elnyúló eseményt. Bár nem laktam messze Gusztiéktól, mindössze tíz-tizenöt percre, anyám mégse szerette volna, ha az éj közepén egyedül csámborgok. Ezért többoldalú tárgyalások eredményeként az a megegyezés született, hogy ezúttal a barátomnál alhatok.
Megérkezésem idejére az ellentábor Hanna mamára szűkült. Tamás bácsit késő délután telefonon váratlanul berendelték a laphoz, valamiféle ügyeleti szolgálatra. Ilyesmire még Hanna mama se emlékezett, s nem tudta mire vélni a dolgot.
Az eredmény kihirdetése után – mely Guszti és az én reményeimet sokszorosan felülmúlta – olyan féktelenül ünnepeltünk, százszor is elénekelve a győztes számot, hogy Hanna mama többször is ránk nyitotta a gyerekszoba ajtaját, s egy kemény díványpárnával mindannyiszor rendet vágott közöttünk. Utoljára megfenyegetett, hogy legközelebb a nagy szilvalekvár-kavaróval oszt ki minket. Erre végre ágyba bújtunk, és lámpát oltottunk. Ám a röhincsélést még utána se tudtuk sokáig abbahagyni, annyira eltöltött bennünket az eufórikus hangulat. Gondolom, azon az éjjelen Honunkban száz és száz, ezer és ezer hozzánk hasonló fiú és leány nem bírt elaludni, mert hajnalig ünnepelte Szörényiék győzelmét. És sejtelme sem volt arról, hogy ezalatt, hozzánk hasonló fiatalok százai, ezrei  tankokban ülve átlépték északi határunkat…
Reggelre meglett az estvéli vidámság böjtje. A Szabad Európa Rádió egyfolytában a szovjetek és csatlósaik inváziójáról beszélt, ami még számomra is világossá tette, hogy aki eddig hitt Dubček emberarcú szocializmusának megvalósulásában, az most egy illúzióval szegényebb lett. Tamás bácsi összetörve ült hűlt reggelije fölött, Hanna mama pedig a maga módján vigasztalni próbálta.
– Jobb ez így, Tamás. Te se hihetted, hogy a Szovjetunió ezt sokáig engedi…
– De a rohadt életbe! – tört ki – Ez egy tiszta forradalom volt. Csehszlovákiában vannak demokratikus hagyományok, nem úgy, mint Magyarországon. A cseh történések nem fajultak volna el, mint ötvenhat! Hogy mondhatod, hogy jó ez így?
– Dubček gyenge volt. Lásd be, veszélybe került a szocializmus. De nem csak náluk, hanem nálunk is… Én bizony örülök, hogy mi is részt vettünk a rendteremtésben!
Lehet, hogy Guszti egy küszöbön álló újabb parázs veszekedést akadályozott meg, amikor beléptünk a nappaliba. Barátom modorában, már szóltam róla, az volt a legbosszantóbb, hogy idegesítően játszotta a felnőttet. Ezúttal azonban valóban úgy szólalt meg, mint egy igazi felnőtt.
– Mióta az eszemet tudom, apa, anya, azóta marjátok egymást a politika miatt. Nem látjátok, hogy hiába ordítoztok, mert úgysem tudjátok soha semmiről se meggyőzni egymást? Miért pont most sikerülne, amikor apa dühös és elkeseredett, és amikor mama, te is érzed, most valami nagyon nem jó történt a világban. Én ezúttal − bocsáss meg anyukám −, inkább apám véleményével értek egyet, s ugye Dani, te is. De ez most nem lényeges, hiszen még ezernyi dolog miatt tudnánk egymásra acsarkodni. A lényeges az, ami nem elválaszt, hanem összeköt minket. Az pedig a szeretet…
Egyszerre Hanna mama széles, kövér arcán egy nagy, kövér könnycsepp gördült végig. Egyik combnyi karjával a fiát ölelte át, a másikkal engem próbált magához szorítani. Midőn jobbnak láttam megadni magam a sorsnak, nehogy megtiporjam a kélő érzelmeket, nagy levegőt vettem, mert tapasztalatból tudtam, hogy Hanna mama hatalmas, lágy kebléhez szorítva egy jó ideig az oxigénellátásom kétséges lesz. Mikor ismét a felszínre rúgtam magam, Hanna mama eltolt egy kicsikét magától, és figyelmesen a szemembe nézett.
– Dani, de őszintén, hogy érzel irántunk? Szeretsz te minket egyáltalán?
Megpróbáltam távlat nélkül is befogni a kedves, jóindulatú vízilóarcot, majd rásandítottam Gusztira is. Tamás bácsit ugyan nem láttam, de a szívemmel is érzékeltem, hogy a hátam mögött van.
– Ha nem azt érezném, amit érzek, akkor vajon itt lennék-e?
– Diplomatikus válasz… – hallottam Tamás bácsi száraz hangját – Egyébként kíváncsi vagyok, a csehszlovákiai eseményekkel kapcsolatban tényleg Gusztival és velem értesz-e egyet, vagy inkább Hannával?
Sokáig nem válaszoltam. Óvatosan kiszabadítottam magam a tartós ölelésből, és szembefordultam Gárdosékkal. Éreztem, most muszáj őszintének lennem, mert később nehezebb lesz.
– Bizonyos szempontból – kezdtem óvatosan – Hanna mama álláspontját támogatom.
Hanna mama arcán a kellemes meglepetés mosolya ömlött el. Nem remélte, hogy Sault a próféták közt találja. Ezért nehezen szántam rá magam a folytatásra, mert tudtam, a következő mondataim ezt a mosolyt spongyaként fogják eltörülni.
– Én igenis helyeslem, ha magyar katonák lépnek az úgynevezett Csehszlovákia földjére. Csak az időzítéssel és a céllal nem értek egyet. És azt nem fogom helyeselni, ha honvédeinket kivonják a Felvidékről!
Mind a hárman megrökönyödve néztek rám.
– Én úgy vélem, Csehszlovákia csalással és erőszakkal jött létre. A csehek becsapták a világot, becsapták a szlovákokat, becsapták önmagukat a csehszlovák nemzetről szőtt hazugságaikkal. Erőszakkal, senkire-semmire nem tekintve húzták meg ennek a szörnyszülött országnak a határait, erőszakkal terjeszkedtek a magyarság, meg mások kárára. Amíg ezt a csehek be nem látják, és meg nem bánják, hiába is várnak tőlem együttérzésre. Mert nem méltók rá!
Hármójuk közül végre Tamás bácsi szólalt meg először:
– Fiam, fiam! Te javíthatatlan vagy!
– Lehet! – bólintottam – De nincs harag? Mert, ahogy Guszti mondta, az a fontos, hogy Tamás bácsit szeretem. Ugye?
– Vigasztaló. – hangja mintha az érzelmektől megremegett volna. – Tehát merhetem remélni, hogy ha majd az állomás felé hajtanak megint, és a járdán állók röhögnek, köpködnek, ütnek, ahogy az természetes, akkor te legalább csak aprókat fogsz rúgni a fenekembe?
Válasz nélkül hagytam ezt a képtelen felvetést. Az első eset volt, hogy nem tudtam eldönteni: Tamás bácsi komolyan beszél, avagy csak viccel.