a versírás nem öröm,
Nem hamis harsogás,
Önző magamutogatás,
Nem is üdítő dallam,
Játszódó rímfaragás,
Gyáva segélyhívás,
Vagy dőre gyónás.
De kínzó gyötrelem,
Űzött dadogás,
Pusztító félelem.

Ugyan lehetne más?

Az itt vergődő jelenlét,
Élesen látó ébrenlét,
Balgán megértő mibenlét,
S az intőn fölemelt kéz,
Hogy megszólít az idő:
Meddig lehet még?

S marad, mint mindig
Egyedül csak a remény.