Ugyan már

Ugyan már, költő!
Mit firkálgatsz
Verset ennek-annak?
Nem elég neked a
Rákóczi tölgyek
Mesés világa?

’Sz te vagy az
Ártéri erdők
Esszenciális árnya.
Tiéd ott minden gát,
Lettél vizek királya,
Benne minden halak
Ura és szolgája.
Ezért hát, a ceruzát letedd,
S ne tekintgess
Holmi csodapalotákra,
Mert azoknak kapui
Előtted erősen bezárva.
De ha megnyílnának is,
Mit remélnél költő,
Hogy befogadnának?
Lett neked dolgod,
S van elég ma is,
Veri hétágra mind
Tested s lelkedet is.

Kétmarokra gyűjtsd
Az éltető reményt
S bizakodva sűrűen
Szórjad egyre felénk,
Hogy megmaradni
Bátran remélhetnénk.
Vedd hát a ceruzád most,
S töprenkedj, dalaidat
Leírni, hogy fogod.
Segítenek mind: az erdő,
A gátak és a víz, meg a halak.
De azt jól tudd, hogy
Mindig egyedül maradsz.

Hűtlen leszek

Meg kellett születni,
Hát megszülettem.
Vesztettem eleget itt
Felsorolni is röstellem.
Nyomot, ha hagyok is,
Nem kell szégyellnem,
S ha gyávát kiált bárki is,
Nem kell elviselnem.

Könnyedén csak lebegek,
S ha majd elmegyek
Szabadon röpködő gerle leszek
És búgva tiszta szerelemmel,
Magamnak való társat keresek.

Megyek mindég arra,
Amerre út nem vezet.
Jussak akárhova,
El soha nem veszek.
Hogy miért,
Ne kérdezzétek.
Elhagyom az időt,
Hűtlen leszek.