Antal János: Öreg Ibrány ólja

(Cselekvés és pótcselekvés -Történet egy családról a 20. század közepéről, a TSZ-esítés idejéből)
Öreg Ibrány Pali minden áldott délután fogta magát, behúzódott az évek óta üresen álló disznóólba és szundikált néhány órácskát. Még a keménykedő telek idején is.

Az ólban mindig volt friss alom – legtöbbször szalmából, de sarjúvágás után szerette a friss, zivatarszagú szénát, a korán estébe hajló ádventidőszaki délutánokon pedig ruganyos csuhéágyat vetett magának frissiben hántott, fénylő kukoricahéjból. Nyáron kopott, itt-ott szétfeslett viharkabátját terítette maga alá, amikor aztán a dér már bevonta az ól deszkáit, beburkolózott apjától örökölt, vén havasi pásztorsubájába.
A disznóól nem állt mindig üresen. Volt idő, amikor egyszerre tizenkét éhes hízó visítása zavarta fel a hajnali csöndet. Mert öreg Ibrány azt tartotta, hogy a disznó: hús. A hús pedig élet, erő a munkás napokra, elszánás a többre, remény a holnapra. A padláson lógó füstölt sonka, oldalas, szalonna, a kisütött zsír, alján a pecsenyehúsokkal – ez jelentette Ibrány népes családjának a biztonságot. A megelőlegezhető jövőt.
A tizenkét disznóból kilencet eladtak, csak hármat tartottak meg maguknak, torra. Kardesszán Péter, az örmény kereskedő évente kétszer megjelent öreg Ibrány Pali portáján, nyáron megalkudott vele a kilenc vágóhízóra, majd december elején nyikorgó szekerén elvitte a sivalkodó, rémült állatokat. Pénzt hagyott értük, fukaron mért pénzt, amit Ibrány a tisztaszobában rejtett el, arra a titkos helyre, amelyről csak ő és a felesége tudott. Mert öreg Ibrány azt tartotta, hogy a pénz: föld. A föld pedig az a néhány holdnyi ország, ahol igazán otthon vagyunk a világban.
Ibrány még fiatalon telepedett meg a faluban, az első nagy, vesztett háború után, amikor egykori otthonából elzavarták, mert – úgymond – tiltott katonai szervezet tagjaként nem átallott fegyvert fogni a román nemzetre. Ebben sorsszerűség volt, nem is sokáig harcolt ellene. Öröksége és a frissen házasságba hozott feleség, Somlai Poór Etelka hozományaként kapott föld már korán módos gazdává tette, de vagyonából csak keveset tudott megmenteni. Hogy minél távolabb legyen „attól az elátkozott helytől”, a megmaradt ország nyugati partján vásárolt magának szerény portát és húszholdnyi sovány földet, két tagban. Az egyik kavicsos volt, nem nagyon tartotta a vizet, a másikban öklömnyi kövek nehezítették a szántást.
De Ibrány, akit akkor még nem neveztek öregnek, megvetette a lábát, keményen dolgozott, szigorúan gazdálkodott, felesége, Etelka pedig otthont teremtett a szegényes parasztházból. Aztán rögtön jöttek a gyerekek. Előbb hat fiú és – végre – két lány. A lánygyermekek – Ibrány így tartotta – szövetséget jelentenek, nászurat, vőt, sógort, apóst, ezért mindig elnézőbb volt velük, a fiúktól viszont fegyelmet követelt; szinte pendelyes koruktól munkára szorította őket, mindenkinek akadt feladat, bőven.
Gyorsan teltek az évek, Ibrány Pali ezalatt – beletörődő lemondás és szívós takarékosság árán – újabb húsz holdat ragasztott a birtokhoz. Sok volt az éhes száj, a terményért keveset fizettek, tehát nem dúskáltak, igaz, nem is szűkölködtek. Bővült a ház is. Az évek alatt két tágasabb szobát emeltek hozzá, épült istálló a lovaknak és az egy szem tejelő tehénnek, az udvar végére pedig tágas pajta nőtt, szénának, szalmának, szekérnek, szerszámnak. Ibrány elégedett volt az életével, és mind messzebbre látó terveket szövögetett.
Aztán újabb háború kezdte el fújni a maga szelét – elébb csak valami alig észlelhető, hűvös, borzongató huzatként, de ebből a fuvallatból lett az a dühöngő vihar, amely tankok hordáit szabadította a világra, a levegőből és a vizekről is szórta a halált és katonanevek százezreit, millióit írta fel a sírokra. A két idősebbik Ibrány fiút – a huszonkét esztendős Kálmánt és az egy évvel fiatalabb öcsöt, Lászlót – szintén hívta a haza, a kiterjedt doni síkságon kaptak szállást, ami annyira megtetszhetett nekik, hogy többé haza sem jöttek.
Egy nagy sokára hazavetődő bajtárs mesélte el később Ibránynak, hogy Kálmi és Lackó mindvégig egy szakaszban szolgált, segítették egymást, ahogy csak tudták. Amikor Lackónak elfagyott a jobb lába, bokából, bátyja támogatta a hógörgetegben, vitte a felszerelését is. Visszavonulás közben érte őket a halál egy erdő szélén, ahol a dermesztő hideg és az óriási túlerő ellenére négy napig tartani tudták állásaikat. Ugyanaz a repeszgránát végzett velük. Szinte a bakancsuk orránál robbant. Temetésről a kővé fagyott talaj miatt szó sem lehetett; annyit tehettek, hogy egy helyre hordták a természetellenes pózokba fagyott, elszürkült holttesteket, testrészeket, ahol órák alatt vastagon betakarta őket a hó. A helyet a szakaszparancsnok pirossal bekarikázta a térképen, az elesettek nevét pedig felírta rojtos füzetébe. Azt is mondta még a messziről idevetődött idegen, hogy barátsággal gondol a fiúkra, és bárcsak ő is osztozhatott volna a sorsukban, mert a hadifogság több volt, mint halál. Maga volt a pokol.
– Tán egyikőjüket hazakűdhette vón a Jóisten! – dünnyögte szipogósan, inkább csak magának szürkülő bajusza alól Ibrány, amikor azon az átázott tavaszi napon sáros katonai futár jött, háromszögletűre hajtogatott táviratot nyújtott át, amelyben fiai hősi halálhírét közölte a parancsnokság. Etelka, a feleség sikoltva temette arcát Ibrány kabátja nyílásába, kicsiny öklével férje mellét püfölte és zokogott, megállíthatatlanul. Aztán csak lógott rajta csüggedten, kiégett szemmel. A futár hosszasan tisztelgett a kapuban, majd tovarobogott motorkerékpárján.
Valami megszakadt akkor Ibrányban. Ezt a falu is látta, és osztozott gyászában. Ugyan mindenkinek Pali maradt, mint régen, de attól a naptól kezdve Öregnek nevezték. Valahogy rajta ragadt. Öreg Ibrány Pali. Mert aki később hal meg, mint a gyermeke, annak nagyon öregnek kell lennie. Negyvenöt éves volt éppen. Változtak az idők is. A régi urak eltűntek, új urak jöttek. A háború szaggatta sebek azonban gyógyulni látszottak, megint volt illata a földnek, és bizalom költözött az emberekbe. Megindult a szomszédolás, mindenki kíváncsi volt, vajon mihez lehet most kezdeni? Vetőmag kellett, igaerő – kellett minden, mert a háború kiszippantotta a hombárokból a vetőmagot, és kiszippantotta az istállókból az igaerőt, és elvitte még a munkáskezet is a mezőkről, hogy másról említés se essék.
Öreg Ibrány is kezdett kitörni gyászából, gyakran járt össze Keszeg Gyalu Balázzsal, akivel a Béka-tó felett volt határos birtokuk, Fekete Tóth Pistával, a nagydarab, fiatal tanyagazdával, aki Terkára, nagyobbik lányára is szemet vetett, meg fiatalkori cimborájával, Basa Péterrel, aki – amellett, hogy maga művelte meg 25 holdnyi földjét – mezőgazdaság-gépészeti mérnöki diplomát is szerzett. Az átvonuló győztes hadsereg sok mindent elvitt a faluból, élelmet, állatot, embert, de ha összeadták maradék erejüket, lehetett valamit kezdeni. Ibránytól elvitték az egyik lovat, a Fricit, de megmaradt Lenke, a négyéves pej kanca. Őt el tudta bújtatni, fenn, a tónál. Elhajtottak lábon nyolc disznót is, de megmaradt Liza, az anyakoca, mert túl kövér volt a futáshoz. Liza azonban nemcsak a mosléktól hízott; alighogy elültek a harcok a környéken, kilenc dundi kismalacot fialt. Az alsó hombárban, amit a kamrából lehetett megközelíteni egy észrevétlen padlóajtón át, maradt elegendő vetőbúza, a pince mély homokjában ültetni való krumpli. Keszeg Gyalu Balázs nyájának egyik felét megtalálták az oroszok, és azonnal rekvirálták, a másik fele azonban megbújt a tó felett, a Tanú-domb oldalában. Volt felesleges szénája, azt felajánlotta szántásért cserébe.
Fekete Tóth Pista két vízibivalyát meghagyták, mert éppen dagonyáztak, és olyan sárosak voltak, hogy nem kellettek senkinek. Lassúak, de erősek, minden ekét elvisznek. Csodálatos módon megmaradt Basa Peti teherautója is, a Rába Super és egy rozoga Hoffer traktor, a hozzá való, sokat látott cséplőgéppel együtt.
Ibrányék tehát megtervezték a munkát, megosztották egymás között, amijük maradt, és így indultak neki az új életnek. A föld jó terméssel adott további biztatást, a kisgazdák parlamenti győzelme is reménykedéssel töltötte el őket. A helyi pártszervezet vezetője közfelkiáltásra Basa Péter lett, aki a Hangya újjáélesztését nevezte a fő céljának, ahogy szégyenlősen vöröslő nyakkal megköszönte a bizalmat. A szervezethez már az első héten negyvenkilenc gazda jelentette csatlakozását a környékről, öreg Ibrány az elsők között írta alá a társasági könyvet.
Akadt szervezkedés máshol is. A bolsevik párt irodáját, amit a rendőrség mellett rendeztek be, Kardesszán Péter vezette. Pocakot eresztett és nagyhangú, kötekedő ember lett belőle: rá sem lehetett ismerni a hajdani mézes-mázas beszédű, alázatos kereskedőre. Legtöbbször négy-öt idegen férfival járta a falut, agitált, mindenkinek bekiabált a kerítésen. Ibrány a vonókéssel éppen egy nyújtónak való gerendát farigcsált az udvaron a szekérhez, amikor Kardesszán, kíséretével arra sétálva, beszólt hozzá a kapuból:
– Szabadság, Öregpali! Emlékszel? Hány disznót elvittem én már a te portádról!
Ibrány kedvetlenül mordult vissza a válla fölött:
– Nem ittunk pertut!
– Csak azért mondom – vette vissza a szót Kardesszán hidegen –, mert lehet, hogy jövök én még tehozzád disznóért…
Öreg Ibrány kezében megállt a vonókés. Kardesszán a kommunistákat hatalomra juttató választási csalás után már egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy zavarja a kisgazdapárt jelenléte, az egyik gyűlésüket is szétverette provokátoraival, Basa Petit pedig nyíltan megfenyegette, hogy dobra húzatja a bőrét. Kardesszán a választások napjára lefoglaltatta a rendőrséggel Basa teherautóját, és azon szállíttatta a kommunista szavazókat faluról falura. Suttogtak akkoriban még valami beszolgáltatási kötelezettségről is, ezért Ibrány óvatos, mély levegőt vett, és meg sem fordulva csak annyit mondott:
– Ha jössz, hát jössz. A pénzed se felejtsd otthon!
Aztán a suttogásból valóság lett, hivatalnokképű emberek kezdték járni a portákat, rendőri kísérettel, összeírtak ingót, ingatlant, és megállapították, hogy mennyi terményt, hízómarhát, disznót, zsírt kell majd beszolgáltatni, hogy teljesülhessen a terv. Ibránnyal akkor közölték azt is, hogy kuláklistára tették, így elszámolni tartozik azzal, hogy miként bánt napszámosaival, az agrárium proletárjaival a sötét, kapitalista években. Ibrány próbálta elmagyarázni, hogy a földet mindig is a családjával művelte meg, egyedül nevelik az állatokat is, napszámost ő soha nem fogad, beosztással él, békés ember, de a zöldávó laktanyájában úgy megverték, hogy egy hétig nyomta az ágyat.
Megverték Basa Pétert is, akit kihallgattak, amikor szabotázzsal, szállítási kapacitás szándékos visszatartásával vádolták meg egy éber állampolgár feljelentése nyomán. Őt nagyon helybenhagyták, több csontját eltörték, kiverték a fél szemét, cigarettákat nyomtak el a bőrén. Később elítélték és a Hortobágyra internálták. Csak évek múltán tért haza, félvakon, egyik karjára bénán, szürkére őszülve, soványan.
Öreg Ibrány harmadik fia, Ferkó ugyancsak bajba keveredett. A legutóbbi májusi búcsúbálban sógorával, Fekete Tóth Pistával, aki nagyhúgát, Terkát végül feleségül vette, kötözködő zöldávósokba botlott. Csúnya verekedés lett belőle. A nagydarab Pistát négyen sem tudták lefogni, Ferkót pedig az indulat fűtötte, mert rettenetes dühbe gurult, amikor az egyik egyenruhás megfogta elsőbálos mennyasszonya mellét. Gondolkodás nélkül ütött. Fekete Tóth Pistával együtt félholtra verték, levizelték, a két összezúzott testet hajnalban, Öreg Ibrány portája előtt hajították az esőelvezető árok partjára. Amikor aztán felépültek, bíróság elé állították őket, és mint a társadalomra különösen veszélyes garázdákat, mindkettőjüket Várpalotára küldték, szenet fejteni.
Így esett, hogy Öreg Ibrány nagy kelletlenül mégis belépett a szövetkezetbe, és bajuszát rágva végignézte, ahogy Kardesszán emberei kihajtják disznait, lovait az udvarról, mert a háború után egy-két év alatt új ló is került a Lenke mellé, a Vazul. Mennie kellett Lizának is, pedig megint hasas volt, és még mindig kövér.
Vitték a földet is, mind a negyvenhét holdat, csak a nagy, hátsó veteményes kertet hagyták meg. Öreg Ibrányt a téesz elnöke mindennek fejében megtette kocsisnak, saját elhajtott lovaival a fogatban, saját eltolvajlott szekerének a bakján, de ő ezt annyira nem bánta, mert legalább együtt maradhatott jószágaival. A döntés mögött, persze, az állt, hogy az idegen istállótól és a megváltozott bánásmódtól riadt lovak senki közeledését nem állhatták. Forgatták tágra nyílt, rémült szemüket, fújtattak, ágaskodtak, rúgtak, haraptak, semmiképpen sem lehetett megnyugtatni őket. Csak akkor csillapodtak le, amikor megjelent Öreg Ibrány Pali, és halkan a fülükbe súgva megpaskolta széles nyakukat, megsimogatta ráncos pofájukat. Először azt súgta Ibrány, hogy:
– Szemét gazemberek! Okádék népség! Ne féljetek! Ne féljetek!
Aztán még csak annyit, hogy:
– Hőőő…
Öreg Ibrány Pali később visszavihette a lovakat a ház végéhez tapasztott, elárvult istállóba, mondván, jobb, ha a gondozójuk mellett vannak, de bármikor a téesz rendelkezésére kellett állnia, és reggelenként be kellett szekereznie a központba, ahol elmondták neki a napi teendőket. Fizetést kapott érte. Az elcsendesedett disznóól előtt gyakran megállt azokban a hetekben. Hiányzott neki a reggeli zsivaj, az éhes disznónépség hajnali visítása, tolakodása, amire aztán a tehén is bőgni kezd és felébred a baromfihad. Annyira hiányzott, hogy hajnalonként felült az ágyban, az állatok után hallgatózva, vajon nem egy rossz álomból ébredt-e, mert abban a rossz álomban elvitték a megverejtékezett földet, az egyetlen tejelő tehenet, és elvitték, mind, a disznót. Meg a Lizát.
Azokban a hetekben sokat törte a fejét, rendszerint gondterhelten, szótlanul ült a vacsoraasztalnál. Senki sem merte megtörni a hallgatást. Ha beszélt is, kedvetlenül, semmitmondóan. Az egyik este végül kibukott belőle:
– Te, Etel! Nincs ez jól!
– Miről beszél maga, Pál? – rezzent fel a váratlan fordulatra Etelka. Ő volt az egyetlen, aki nem Palinak hívta.
– Hát valakinek laknia kell azt az ólat! – fűzte tovább a szót Öreg Ibrány.
– Malacot, ide? Már tán nem megbolondult maga? – csattant fel a feleség. – Kettőt kellene helyette beszolgáltatni!
Ibrány egy darabig nem szólt, csak ült maga elé meredve, lassan nekivörösödve. Aztán nem bírta tovább:
– Márpedig, amióta itt vagyunk, mindig lakták azt az ólat! – fakadt ki, eközben mutatóujját feltartotta, hogy jelezze: nem tűr ellenvéleményt. Aznap este ő sem szólalt meg többé, kiment, babrált a lovakkal, leöblítette magát a lavórban és eldőlt felesége mellett a frissen megtömött szalmazsákon. Ahogy hallgatta a szalmaszálak zizegését, pattogását, lassan felderült az ábrázata. Mint aki talált valamit.
Másnap a szokásosnál korábban szekerezett be a központba, korábban is ért haza, de nem komótoskodott az ebéddel, gyorsan falt valamit, aztán egy súrolókefével nekiesett a disznóólnak. Miután tisztára súrolta, egy vödörben meszet oltott, és körbemeszelte, két rétegben. Négy öl szalmát vetett a padlóra, majd kiment az ól elé és leült a hidlás lépcsőjére.
Etelka mindezt aggodalmas arccal nézte végig. Látta az urát, amint az ól környékén tüsténkedik, és hirtelen félni kezdett.
– Mi lelte magát, Pál? – kérdezte lihegve, amint odafutott férjéhez.
– Van lakója az ólnak! – mondta, mintegy magyarázatként Ibrány, és amikor Etelka ismét a malac ellen kezdett tiltakozni, egy kézmozdulattal elhallgattatta:
– Nem malac!
– Nem-e? – kérdezte meglepetten Etelka, mert nem tudta elképzelni, vajon milyen teremtmény illene még a disznóólba magán a disznón kívül. – Mondja már! – unszolta türelmetlenkedve a férjét, amikor úgy látta, hogy Pál már megint inkább a hallgatást választaná.
– Hát én! – bökte ki végül Ibrány. – Én lennék a lakó. Lakom ott is – mutatott állával a ház felé –, és lakom itt is – intett hátra.
Etelka nézte, nézte az ő emberét, fürkészően, mintha hosszú idő óta nem látta volna, aztán hozzábújt és erősen átölelte.
Attól a naptól kezdve Ibrány minden délben hazahajtott lovaival, megebédelt és elvonult aludni néhány órácskát a takarosan tartott disznóólba. Ha fújt, ha esett. Hordhatta a havat is. Aludt csak kisimult arccal, és álmában mindig megvakargatta Liza hájas, szétomló hasát. Amikor felébredt, nagyot nyújtózott és bement a konyhába, ahol Etelka várta, egy bögre felvizezett savanyú káposztalével. Mert bort sose ivott Öreg Ibrány Pali

 

2 hozzászólás a(z) “Antal János: Öreg Ibrány ólja” bejegyzéshez

Minden vélemény számít!