Régóta küszködik a magyar közgondolkodás a hatalmas szomszéd, Oroszország közelségének tényével és kilátásaival. Míg a középkorban meglehetősen kiegyensúlyozott kapcsolatok jellemezték a magyar királyi és a kijevi, majd halicsi és egyéb fejedelmi dinasztiák kapcsolatait, a tatár, majd litván és lengyel hódításokban felmorzsolódó orosz állam messzire került a szintén élethalálharcát vívó Magyarországtól, s csak a 18. század végén tűnt fel az ismét nagyhatalmi ambíciókat szövögető immáron cári állam a magyar láthatáron. Azóta is rosszalló hangsúllyal emlegetik a magyar szerzők Oroszország hatalmi ambícióit – mintha egy nagyhatalomtól nem lenne természetes dolog a hatalmi ambíció.
E nagyhatalmi ambíciók gondolati hátterét bontja ki munkájában Gecse Géza. Fontos munkát végzett el ezzel a szerző, mert számbaveszi az orosz hatalmi gondolkodás fejlődését a késő középkori, pravoszláv vallási ihletésű „harmadik Róma”-gondolattól a hivatalos önkényuralmi népiségen és a szlavofil-pánszláv elképzeléseken át az eurázsiai elméletekig és a bolsevizmus, főleg a sztálinizmus sajátos, proletár internacionalista és orosz nagyhatalmi-nacionalista keverékből álló külpolitikai doktrínájáig. Széles gondolati ív, melyet a szerző derekas kutatómunka eredményeképpen képes átfogni és ábrázolni munkájában.
Nem célunk a munka átfogó elemzése, jelen keretek közt inkább az orosz külpolitikai gondolkodás Magyarországot érintő momentumaira világítanánk, annál is inkább, mert ezen a téren rengeteg téves elképzelés, régről hozott előítélet kering a magyar közgondolkodásban. Itt van mindjárt az orosz nagyhatalom, a félelmetes „éjszaki kolosszus” veleszületett magyarellenességéről szóló régi, legalábbis a reformkorig biztosan visszavezethető fóbia. Valóban, a cárizmus ideológiai alapvetését képező „önkényuralom-pravoszlávia-népiség” hármas kiterjesztése Közép-Európára semmi jót nem ígért – de ez belpolitikai doktrína volt, a külpolitikában nem érvényesítették (s a belpolitikában sem mindig, l. Finnország, korlátozottabban a Baltikum vagy az 1831 előtti Lengyelország példáját). S itt van 1849, a cári hadsereg magyarországi beavatkozásának esete. 1945 tapasztalataiból kiindulva rémtörténeteket várnánk, de a fennmaradt visszaemlékezések inkább arról szólnak, hogy az orosz tisztek lovagiasan, a vitéz ellenfélnek kijáró korrektséggel viselkedtek magyar kollégáikkal, s a közös mulatságokon gyakran ejtettek lebecsülő szavakat Haynau osztrákjairól. Nos, itt a mulatozás iránti hajlandóság közös kelet-európai kulturális kódrendszere mellett szerepet játszhatott az az ellentét is, mely a cári tisztikar szláv többsége és balti germán származási többségű felső vezetése között feszült (néhány tábornok 1849-ből: Berg, Rüdiger, Lüders, Grotenhjelm). A szlavofilia később vált a magyarellenesség ideológiai tartalékává, amikor a 19-20. sz. fordulóján a dualista magyar állam egyre inkább a többségükben szláv nemzetiségek elnyomójának szerepében kezdett feltűnni.
S itt van még a nagy kérdés, a bolsevik külpolitikai gondolkodás és annak hatása Magyarországra. Sajnos ez a könyv sem fordít kellő figyelmet arra a közös helyzetre, melybe Oroszország és Magyarország az I. világháború után került. Pedig a bolsevik világforradalmi perspektíva objektív antantellenessége nélkül a magyar kommün társadalmi bázisa jóval kisebb lett volna, s a történelem tárgyilagos szemlélete megköveteli annak megállapítását, hogy egyedül a szociáldemokrata Böhm–Stromfeld kettős által vezetett Vörös Hadsereg volt képes eredményesen szembeszállni a támadó szomszédokkal. (Ezt a fontos megállapítást teszi meg Nemeskürty István magyar történelmi összefoglalásában.) Nem sokkal később a német és a török politika képes volt felismerni az orosz kapcsolatok fontosságát. Az ellenforradalmi rendszer legkiválóbb politikai koponyája, Bethlen István szintén, de politikailag mélységesen elfogult társaival nem tudta elfogadtatni Szovjet-Oroszország diplomáciai elismerésének gondolatát.
Felmerül itt a kérdés, hozott-e bármilyen változást a kommunizmus az orosz nagyhatalmi politika természetében? Az eszközök ideológiai töltetében bizonyára, de a célokban kevésbé: mint ahogy a „harmadik Róma” elméletének is megvolt a maga világmegváltó és ezzel együtt világuralmi ambíciója, elmondhatjuk ezt a világforradalmi célokkal induló, de azt félretevő, és a klasszikus orosz célokat és érdekeket középpontba állító bolsevizmusról is, mely a II. világháborúban kijátszotta az orosz hazafias, sőt a pánszláv kártyát is.
Jóval érdekesebbnek tűnik a múlt századforduló táján feltűnő, s most újra az orosz külpolitikai gondolkodás középpontjába kerülő eurázsiai iskola, mely Oroszországot a két kontinens közös történelmének színtereként látja és láttatja, feloldva ezzel az annak európai vagy ázsiai karakteréről szóló ellentmondást. Valóban, a térképre tekintve Oroszországot leginkább a Dzsingiszidák utódállamaként értelmezhetjük, s ekkor mindjárt beugrik a magyar történelem hasonló dichotómiája. Nem lenne célszerű egyszer a magyar történelmet is eurázsiai összefüggésbe helyezve, két kontinens határterületén szemlélve áttekinteni? Mindjárt nem látnánk egyedi katasztrófának 1945-öt, amikor nem történt más, minthogy 1241 és 1526 után Ázsia harmadszor is utánunk nyúlt Európa szélére. De tudnunk kell azt is, hogy a mongol birodalom 1227 és 1368 között kivételesen konszolidált viszonyokat teremtett az Európából Távol-Keletre vezető úton, s ez a „Pax Mongolica” tette lehetővé, hogy Európa megismerje, s alkotóan továbbfejlessze azokat a keleti technikai vívmányokat, melyekből az európai lőporgyártás és könyvnyomtatás kifejlődött, megalapozva kontinensünk katonai és kulturális világhegemóniáját. A nyugati és a távol-keleti civilizációk között közvetítő Oroszország nagyon hasznos lehet számunkra ma is. (Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig – Az orosz birodalmi gondolat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007