1.Kedveseim,
ott messze Keleten, a drótsövényekkel körülzárt szomorú Hazában, bányák mélyén, gyárak idegőrlő robotjában, városok tömeglakásaiban, elárvult, megfélemlített falucskák gondverte tusakodásában, mindenütt, ahol vagytok: hozzátok szól ez a levél. Hozzátok, kik reményvesztettek és csüggedtek vagytok, fáradtak és elcsigázottak, kik a kétségbeesés ködében botorkáltok, s a jövendőben már hinni sem mertek, Hozzátok szól ez a levél innen a messzi Óperenciás tengeren is túlról. Meg kell, mondjam nektek, hogy új csillagot láttam.Messzelátós tudósok még észre sem vették, olyan picike, de a múlt éjszaka váratlanul egy pillanatra megcsillant a fénye az égbolt peremén, Magyarország fölött. Tisztán láttam ragyogni ott. Ugyanaz a csillag volt, melynek fénye mellett annak idején a názáreti ács fia kimondta az emberi tragédiák történelmének legnagyobb szavait: „Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!”Nem tudják, hogy mit cselekszenek. Akik a drótsövényeket őrzik. Akik durva szitkokkal űznek munkára görnyedt rabokat. Akik elveszik embertársaiktól azt, ami ezen a földön a legdrágább kincs: a békességet, szabadságot, az emberséges élethez való jogot.Kedveseim, rabmagyarok a megcsúfolt Hazában: hiszitek-e Istent? A Nagy Tervet és a Titokzatos Szándékot, mely ott van minden mögött és célt ad az elfutó pillanatoknak? Hiszitek-e, magyarok, hogy még a légy szárnya rezdülésének is oka van és célja az örökkévalóság keretén belül? S ha még ennek is oka van és célja, úgy tudnotok kell, hogy mennyivel fontosabb és súlyosabb okok és célok, kell, kormányozzanak mindazt, ami veletek történik, akik emberek vagytok, Isten képére alkotottak, örökké való lelkek. Kik olyanok vagytok az elfutó időben, mint sziklakő a folyóban, melyet a hullámok mosnak tisztára, s szelek formálnak titokzatos céllal. Gondoltatok-e már arra, hogy a drótsövényeknek is célja van? Talán az, hogy földi javak híjában gyakrabban tekintsetek az égre, s végre meglássátok ti is azt az új, kicsi csillagot, melynek fénye megihlette annak idején a názáreti ács fiát, s meghirdette a szeretet hatalmát a gyűlölet fölött.„Bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Ha ezt ki tudjátok mondani, már győztetek is. Mert a megbocsájtás utat nyit a gonosznak, hogy magára döbbenjen: talán eljött a nap, amikor ő lesz a drótsövényen belül. Mert minden korszak csak egy pillanat, s a pillanatok cserélik egymást, mint harmatcseppek a fűszálakon.Keressétek lelketekkel azt a csillagot, melyet ott láttam ragyogni múlt éjszaka Magyarország fölött. A szeretet csillagát. Mert a szeretet, kedveseim, hatalmasabb a fegyvereknél.

2.Kedveseim,
múlt héten arról írtam nektek, hogy a szeretet hatalmasabb a fegyvereknél. Hadd mondjak el most egy történetet erről. Háromezer évvel ezelőtt élt Athén közelében egy hatalmas főtiszt, ki minden háborúból a rabszolgák százait hozta volt haza, s azokkal műveltette földjeit. Volt e rabszolgák között egy fiatalember, akinek Andoras volt a neve, s ez a fiatal rab egy este a munkából hazatérve látta, amit az egyik rabszolgahajcsár – egy különösen durva és kegyetlen fickó – belezuhant a sebes vizű hegyi folyóba. Senki nem volt a közelben, csak Andoras, s az örvényben vergődő rabszolgahajcsár, aki úszni nem tudván, már-már alámerült a haragos árban.A krónika nem említi meg, de én biztos vagyok benne, hogy egy pillanatra megjárta Andoras fejét a gondolat: ha továbbmegyek, soha senki nem tudja meg, hogy szemtanú voltam, s egy kínzóval kevesebb lesz. És bizonyára átvillant emlékezetén mindama keserű emlék, ami ahhoz a kegyetlen emberhez fűzte. Az ostorcsapások, a megaláztatások, a durva szitkok, minden. De a következő pillanatban mégis utána ugrott, s kimentette az örvényből a fuldoklót.A krónika azonban följegyezte azt, hogy ettől a naptól kezdve a halálból kimentett rabszolgahajcsár teljesen megváltozott. Nem csupán Andoras iránt viseltetett hálával, de a többi rabszolgával sem kegyetlenkedett többé, hanem inkább megértő elnézéssel bánt velök. S amikor egy napon a rabszolgatartó főtiszt olyan munkára rendelte a rabokat, ami veszedelmes volt, és több, mint amit egy ember a munkásaitól megkívánhatott volna: ez a rabszolgahajcsár volt az első, aki megtagadta a parancs végrehajtását.A följegyzések szűkszavúan számolnak be erről, és nem említik azt a lelki tusakodást, ami ennek a rabszolgahajcsárnak a lelkében végbe kellett menjen. Mikor az annyit ostorozott rabszolga keze kinyúlt feléje ott az örvényben, bizonyára gondolkodás nélkül, kétségbeesetten kapaszkodott belé. De kint a parton, miután magához tért a halálfélelemből, valószínűleg döbbenve és csodálkozva meredt Andorasra, és jó ideig nem tudta megérteni, hogy az, miért mentette ki őt, legkegyetlenebb ellenségét. Idő kellett hozzá és sok álmatlan éjszaka, míg végre megértette, hogy a megkínzott rabszolga nem a kínzót, hanem az embert látta benne ott az örvényben, a bajba jutott, segítségre szoruló embert és semmi mást. Nem azt, ami ezt az embert páncélként körülvette: a durvaságot, a haragos indulatokat, a kegyetlenkedő hajlamokat, a más érzéseivel nem törődő fásultságot. Csupán az embert, aki mindezek alatt ott lapult valahol a mélyben, s csak akkor tudott előtörni egy segélykérő kiáltásban, amikor már szemközt állott a halállal.Kedveseim, ezt a történetet azért mondottam el, hogy megértsétek: mindenkiben valahol ott van az ember. Még a rabszolgahajcsárokban is. S ha ezt az elrejtőzött embert meg tudjátok látni azokban, akik gyötörnek benneteket, s ezzel hozzásegítitek őket ahhoz, hogy ti szemeiteken át embereknek s ne farkasoknak lássák magukat: elindítottátok a jóság forradalmát. S a jóság forradalma az egyetlen erő, mely előbbre mozdíthatja emberi világunk kerekét, hogy végül is ezer Andoráson és ezer meg ezer emberré lett rabszolgahajcsáron át valóban olyanná lehessen ez a világ, amilyennek Isten megálmodta volt.

3.Kedveseim,
nehányan közületek azt feleltétek múlt heti levelemre, hogy Andorásnak könnyű volt, mert az élet alkalmat adott neki ahhoz, hogy leggonoszabb ellenségét kimenthesse a halálból. De a mai modern rabszolgahajcsárok nem szoktak örvénylő folyókba zuhanni a rabszolgák szemem láttára. Még csak örvénylő folyók sincsenek a mai újfajta rabszolgakínzók útján.Kedveseim, a mai életben több az örvénylő folyó, mint valaha, különösen annak a csapásnak a mentén, amit a rabszolgatartók járnak. Szemmel azonban nem láthatók, bár éppen a miatt könnyebb beléjök zuhanni, és nehezebb kimentődni. Az emberi félelmek mélyebbek minden szakadéknál.Mindegy, hogy minek nevezzük őket: gondnak, gyógyíthatatlan betegségnek, állásvesztéstől, megtorlástól való rettegésnek, megoldhatatlan családi problémának. A rabszolgahajcsár szempontjából minden probléma megoldhatatlan, és minden betegség gyógyíthatatlan, mert félelmen alapul. De a Ti szempontotokból, rab-magyarok, semmi sem megoldhatatlan és semmi sem gyógyíthatatlan, ha tudjátok az igazságot, és megkapaszkodtok benne: hogy Isten saját képére alkotta meg az embert, ezáltal az ember tökéletes, nem anyagból, hanem lélekből való. Ha látni tudjátok ezt a tökéletes embert, Isten képmását a modern rabszolgahajcsárokban is: hozzásegítitek őt ahhoz, hogy ő is olyannak lássa magát, jónak, szépnek, lélekből valónak, s rettegései megszűnnek, problémái megoldódnak, gyógyíthatatlansága meggyógyul, és gonoszsága eloszlik, mint a köd.Példát akartok? Ott történt, Rab-Magyarországon, egy kényszermunkatáborban. A kegyetlenkedéseiről közismert szakaszvezető hatéves kislánya megbetegedett. A tábori orvos gyermekparalízist állapított meg. „A legjobb esetben egy életre nyomorék marad utána a gyermek” – mondta. A szakaszvezető, akiben addig szinte semmi emberi érzés nem volt, teljesen magába roskadt. Mélyen a durvaság álarca alatt felsajgott benne az elrejtett szülői érzés, ember-voltának egy pislogó kicsiny lángocskája, de mivel gonoszság és kegyetlenség terhelte a lelkét, ez az érzés csak kétségbeesést tudott kiváltani belőle. Kétségbeesést és mély keserűséget. Mivel mindenkinek ellensége volt: mindenkiben ellenséget látott. Mivel sohasem tanúsított megértést mások iránt, úgy érezte, hogy őt is káröröm veszi körül.S akkor egyszerre a rabok egyike – nevezzük az egyszerűség kedvéért őt is Andorásnak –, egy meggyötört, megkínzott, megalázott ember váratlanul odalépett hozzá, s azt mondta szelíden: „Hallom, hogy beteg a kislánya,. Imádkozni fogok érte. Imádkozzék maga is! Ha együtt imádkozunk, talán meghallgatja az Úr…”A brutális, embertelen szakaszvezető sírva fakadt, és együtt imádkozott a rabbal. S a kislány másnap jobban lett, két hét múlva pedig semmi baja sem volt.A tábori orvos vállat vont, és azt mondta: „Tévedtem, úgy látszik nem volt gyermekparalízis.” De a szakaszvezető és a rab tudták, hogy csoda történt. Mert mindig csoda történik, valahányszor rabok és rabtartók együtt imádkoznak.Azóta két év telt el, s ugyanaz a szakaszvezető ma a legemberségesebb őrparancsnok, és szerencsés az a rab, aki az ő keze alá kerül. Állását már régen undorral otthagyta volna, s csak azért tart ki továbbra is, hogy minél több emberen segíthessen.Ilyen egyszerű az igazság kedveseim. Minden ember olyan, amilyennek látjuk. Igyekezzetek jóknak, szépeknek és segítségre szorulóknak látni azokat, akik ma gonoszak, durvák, dölyfösek, s rendre azzá válnak a ti segítségetekkel. Ez az a forradalom, ami ellen nincsen fegyver: a jóság és szeretet forradalma.4.Kedveseim,ismeritek-e a régi mesét a nap és a szél versenyéről? Azt akarják eldönteni, hogy melyikük erősebb. Melyikük tudja hamarabb letépni az úton ballagó vándorról a kabátot.Először a szél próbálkozott. Fergeteges vihar formájában csapott alá a vándorra, tépte-cibálta a köpenyt, de minél vadabbul dühöngött a vihar, a vándor annál szorosabbra csavarta a kabátot maga köré. Végül is a szél kifáradt. Jött a nap, barátságos meleget mosolygott alá a vándorra – s az, percek alatt magától levette a köpenyt.Hát így van ez a jóság és gonoszság versenyében is. Rossz szó, durva tett, kegyetlenség egyre vastagabb kérget vonnak az emberi lélek köré, míg a jóság és a szeretet hatására ez a kéreg magától lefoszlik.Isten nem fehér szakállas öregúr valahol a fellegek fölött, mint ahogyan azt régi templomokban festették. Isten a szeretet maga. Az a szeretet, mely minden jónak a forrása ezen a világon. A föld termőerejének, mely kenyérrel látja el az embert. Esőnek, napsütésnek, természeti erőknek s magának az emberi értelemnek is, mely ebből a szeretetből táplálkozva a maga hasznára képes fordítani mindezeket, akárcsak a fizikai és kémiai törvényeket, vagy a bányák holt anyagát.Ahol szeretet helyett gyűlölet uralkodik az értelem fölött, ott a föld kincseit önmaga pusztítására használja az ember. De még akkor is: gyűlölet csak gyűlölet fölött győzedelmeskedhetik, a szeretet fölött hatalma még tankokkal és géppuskákkal sincsen. Mit ér a géppuska, ha az ember megundorodik tőle, és otthagyja egymagában? Holt anyag csupán, amit a legkisebb rozsdagomba is porrá tud rágni.Bízzatok a szeretet és jóság forradalmában, kedveseim, és cseppet se féljetek! A gonoszság napjai megszámláltattak, s a poklok minden hatalma megdől egy újszülött gyermek mosolya előtt. „Jöjjetek hozzám mind, kik üldözöttek vagytok” – mondta majdnem kétezer évvel ezelőtt a szeretet nagy tanítómestere – „s nektek adom a mennyeknek birodalmát”. Szeressétek egymást, rab-magyarok, bocsássatok meg ellenségeiteknek, és tietek lesz a mennyeknek birodalma, mely előtt meghajolnak a fegyverek, s a gonoszság elenyészik, akár a füst.Új betlehemi csillag nyílik számotokra az éjszakában, magyarok, s a világ kereke máris fordul lassan. A szabadságot, akárcsak a szeretetet, gyűlölet alá temetni nem lehet, mert harmadnapra még a sziklasírból is kikel. Nagypéntek már mögöttetek van, s az éjszaka, amiben éltek, ma már húsvétra virrad.

(Elhangzott a Szabad Európa Rádió magyar adásában, Időpontja ismeretlen)