Az Ausztriában élő, esztergomi kötődésű Czirok Ferenc második verses kötetéről aligha lehet érdemben szólni, hogy meg ne említenénk az elsőt, a Pitypang és csillagablak címűt (Pomáz, 2019. Kráter Műhely Egyesület). Annak az volt az egyedi vonása, hogy „párversekből” állt; mintegy három évtizednyi különbséggel írott költeményekből: az 1970-es években keletkezettekből és azok ezredforduló utáni párdarabjaiból, utólagos reflexióiból. Arról az első kötetről szólva (Emlékek ereje – Czirok Ferenc verseiről. = Szél-járás, 2020. 1. sz. 80-84. p.) említettem, hogy Czirok versvilágának talapzata az egymásra rakódott emlékek sokasága. Ez magától értetődő volt, hiszen a verskorpusz két, egymástól három évtizednyi távolságra álló keletkezési időréteget jelenített meg: egy sorkatonai szolgálattal és némileg elhamarkodott házasságkötéssel súlyosbított ifjúi éveket, valamint az érett férfi és az irodalomban tájékozott, az írói mesterség fogásait időközben megismerő tollforgató jelenhez közeli korszakát. A második kötet anyagának, az ezredforduló előtt és után keletkezett lírai darabok elemzésekor sem lehet kitérni az emlékezés alkotói jelentőségének újbóli említése elől. Ugyanis Czirok Ferenc jelenkori nézőpontja is a múltidézőé. Új versei kötetének szerzői előszava is azzal kezdődik, hogy emlékei között kutakodva találta meg azokat a szerelmes életepizódokat, lélekállapotokat, érzelmeket, amelyek az élet nyűgeitől bekormozott lelkét a csillagok szférájába emelték. Vallomása szerint ebben a kétszintes világban az „első működő erő” a szerelem; az a földi szerelem, ami az égbe röpít, a vágyak beteljesedésének csillagkapujáig. Hiszen a szerelem előtt nincs akadály, hiszen mint az ókori görög mitológiából, vagy épp Dante óta tudjuk, még a halált is legyőzheti. A szerző metaforája szerint a szerelem beteljesülése nem más, mint belépés azon a csillagkapun, ahol a lírai ego találkozhat régi és újabb szerelmeivel, Euridikével, Beatricével, a két Júliával, Capulettel és Szendreyvel, az örök Annával, Lillával és Lédával, meg a többi irodalmi nőalakkal vagy a valóságos imádottal. Czirok Ferenc azt is tudja, ebbe a paradicsomi szférába nem sokan juthatnak el, ő mindenestre a könyvével útmutatást ad ehhez az érzelmi-lírai expedícióhoz.

Azt is tudjuk, legkésőbb Ady Endre óta, hogy ha a költő szól, magáról beszél. Nincs ez másként Czirok Ferenc esetében sem. Hangja mindig a lírai alanyé, aki a lét széles horizontjával a szeme sarkában néz vissza a múltjábba. Világtávlatban és időperspektívában tekint vissza, miközben szellemileg igényes, érzelmileg hiteles képet rajzol a régebbi és újabb szerelmekről. Deduktív módon, az érett férfi valóságérzékelésével és bölcs belátásával tekint hajdani érzelmi életére.

A múltidézés, az emlékezés folyamata óhatatlanul előhívja azt az elméleti kérdést, hogy létezik-e abszolút hiteles költői emlékezés. Van-e az emlékidézésnek valamilyen korrekt mércéje, vagy csupán reprodukciós próbálkozásokról beszélhetünk? Maga így ír erről: „Emlékek közt bolyongani olyan, mintha egy elvirágzott pitypang tovalibbenő ernyőcskéjébe kapaszkodna az emlékező”. A lírai formájú emlékezés bonyolult dolog, hiszen a poézis sajátos eszközeivel, a szóképekkel, a versnyelvvel idéződnek meg a hajdani impressziók, arcok, hangulatok, helyzetek, gondolattöredékek vagy érzelmi villanások. Ugyanakkor a lírai ego makacsul próbál ragaszkodni régi önmagához, akár az időmúlás torzítását elszenvedő emlékképeihez is. Azt hiszem, ez a ragaszkodás a múlt tudatba vésődött képeihez – ez adja a költő emlékidézésnek hitelességét. Az emlékekhez fűződő bensőséges, tiszta és őszinte viszonyból bomlik ki és jelenik meg a mában az abszolút igaz emlékkép, úgy, ahogyan József Attila tanította: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk” (Thomas Mann üdvözlése). Nos, Czirok Ferenc igaz emlékeinek gyűjteménye a Korom és csillagpor.

A költő régi arcokra, régi érzelmekre, régi vonzalmakra emlékezik, például tizennyolc éves korának elsietett kapcsolatára (Különös emlék); tudatosítja, hogy a szerelem emléke kitörölhetetlen (Kormos marad)); fölidézi tévedését, amikor a hálát összetévesztette a nagy érzéssel (Életem része voltál). Egyik verséből kirajzolódik a történelmi háttér is, az 1968. augusztusi éjszaka, amikor a szocialista országok „testvéri segítséget nyújtottak” Csehszlovákiának (1968. Tücskök, tankok, csillagok); máskor ugyanazt a történetet ábrázolja a lány és a fiú szemszögéből (Rövid történetek). Ahogy a legtöbb költő, ő is egymásba fonódva ábrázolja a szerelem megannyi ellentmondását: a mámoros öröm és a kínzó kétségek váltakozását (Kétségek között), a bolondulásig fölfokozott, önszuggesztióval fölspannolt érzést (Belebolondulva), és persze tudja, hogy a „szerelem átkozott gyötrelem” (Vergődés). Tudja, hogy a vágy olyan kínzó tud lenni, hogy már eltorzítja a szívet (És tényleg…); és közelről ismeri a nagy érzés elmúltát is (Megérett az idő; Rendezetlenül). Arról is ír, hogy a szerelem egyszerre a legönzőbb és legáldozatkészebb érzés (Új hittel dalolva), hogy vakká tesz és téveszmékbe kerget (Kétség); hogy vágy és alázat nem zárják ki egymást (Kétüléses tűzmadár, V.). Egyszóval a múltba néző Czirok Ferenc sokat tud a szerelemről, és e tudását a lírai alany hol heves, hol elégikusan kibeszélő szándékával osztja meg olvasóival.

A kérdés most már az, hogyan, miféle poétikai eszközökkel adja elő sokszínű, gazdagon rétegezett mondandóját. Szögezzük le rögtön: személyében nem poeta doctusról beszélünk; Czirok Ferenc nem egy bravúros formaművész, inkább poeta natus, született költő, a tekintetben mindenképp, hogy fiatal éveitől kezdve hajtja az önkifejezés vágya, az alkotás teremtő ambíciója, ahogy erre tanulság volt első verses kötete és az a tény, hogy a képzőművészet ágaiban is jócskán kipróbálta magát. (E kötetét is maga illusztrálta.) Verseit nem a versformákkal, metrumokkal vagy ütemekkel való briliáns technikák jellemzik, hanem ugyanaz, ami a művek tartalmi hitelét adja: az őszinteség ereje, az önkifejezés vágya, a kibeszélés szándéka, a hajdani élmény mai megosztásának akarása. Hitelességének ereje az emlékeit is dinamizálja. Valahogy úgy, ahogyan a Látomás című darabjában szól: „Búgó, zúgó, rontó és rohanó, / éneklő és kiabáló, vadul sodró / lendület magaddal ragadtál. / Vittél vígságba, szerelembe, táncba”. Vagy így: „Ölelő fergeteg húzott / magába csókoddal. / Emlékeimben édes dal / lett minden érintésed. / Szerelmünk ébresztő éneke” (Ölelő fergeteg). Sokszor fergeteges ritmust diktál, majd mélázva tűnődik; egyszer rajongásig hajszolja magát, másszor rezignáltan, elégikus hangon mereng. Úgy ír, ahogyan a hajdani szerelmes férfi viselkedett, vagy amiként a mai bölcs visszagondoló és tapasztalt ember érez.

Azt is el kell mondani, hogy Czirok Ferenc egyáltalán nem eszköztelen költő, hiszen találó hasonlatai, szemléletes szóképei, érzékletes helyzetrajzai vannak, és mindig ritmust ad a verseinek: „Időtlen köveken / jár még a szerelem / velünk és veletek / romokon lépdelek” (Emlék lettünk). Lám, egy egyszerű, de többjelentésű kép, ami dinamikus sodrással jelenik meg az olvasó előtt. Olykor ötletes strófákat alakít ki (Apró dalok), rutinosan szólal meg a haiku formában (Aphrodité üzenete kimonóban című fejezet), 12 részes versfüzért alkot (Szerelmesek kalendáriuma), és egyáltalán nem idegen tőle a dalforma (A tetőre érve), de előfordul kötetében a Balassi-strófa egyszerűsített változata, az ún. „balassiáda” is (Hit, szerelem, kétség; Csókokban tobzódik). Verseinek többsége valamiféle átmenetet képez a szabad vers és a kötött formák között, ám ez nem zavarja a versolvasót, mert textusait rendre a belső ritmus dinamizálja. Például így: „dörömbölt / a ritmus bennem, / éreztem, / hogy mit kell tennem: / lángos / lánggal ölelni, égő / szemmel / szeretni” (Ha veled voltam). Verseiben igyekszik egyensúlyban tartani az érzelmes „kibeszélés” direkt formáit és a képes beszéd poézisét, az önkifejezés szándékát és a szómágia bűvöletét, a hitelességet és az érzelmi sodródást. Olyan ösztönös költő, aki az 1970-es évek zsengéitől, első költői próbálkozásaitól a tudatos alkotómunka, a művészi igényesség felé tartva jutott el az ezredfordulóig, vagyis e kötet anyagáig.

Közhelyes igazság: a lírai emlékezés mindig összetett, mert áttételesebb, sokrétűbb, absztraktabb, mint a köznapi múltidézés, mert a poézis eszközeivel történik. Czirok Ferenc esetében ez a sajátos eszköz elsődlegesen az elszántság hitele, ragaszkodása önnön múltja hús-vér és szellemalakjaihoz. A hozzájuk fűződő bensőséges viszonyának hiteles megjelenítése versvilágának legfontosabb és legrokonszenvesebb karakterjegye.

(Czirok Ferenc: Korom és csillagpor. Versek. Pomáz, 2020. Kráter Műhely Egyesület, 148 p.)

KÉT KÖTETNYI SZERELMES VERS A KRÁTER MŰHELYTŐL

A rajzfilmrendező, grafikus, művelődéstörténész Jankovics Marcell mondta egy nem régiben megjelent vele készült interjúban: „Minden érték a múltból jön” (Magyar Nemzet, 2021. január 22.). Megállapítása természetesen igaz a nép- és műköltészetre is, éppen ezért mindenkor indokolt a magyar líra történetébe visszakalandozó, elkalauzoló antológiák megjelentetése. Ezúttal olyan válogatásról lesz szó, amely a magyar szerelmes vers történetét idézi meg a kortalan népköltészet remekeitől, a műköltészet esetében a XVI. századtól a rendszerváltozásig. A fél évezredre visszatekintő, a nagy érzésről, illetve férfi-nő kapcsolatról, házasságról szóló antológiát az ismert irodalomtörténész, tanár és könyvszerkesztő, Lisztóczky László állította össze, és a kiadványnak az Örök útitársak címet adta — Dsida Jenő szép költeménye után.

Minden válogatás esetében önként adódik a kérdés: miért épp ez a költő, miért épp ez a mű került a kötetbe. Vagyis a szerkesztőnek mindenkor illik megindokolnia a válogatás szempontjait. Lisztóczky László korrektül el is mondja az előszóban, hogy szubjektív értékítélete és ítészi ízlése mellett igyekezett objektív szempontokat is érvényesíteni. Ezek elsője az volt, hogy a magyar irodalomtörténeti kánonban csaknem vitathatatlan szerepű alkotók népszerűnek tartott verseit válogassa össze.  Mérlegelte azt is, hogy az adott vers mondandója, stílusa, poézise mennyire tükrözi szerzője költői karakterét, meg hogy az adott költemény milyen egyedi színt ad hozzá a magyar líratörténet tablóképéhez, illetve miképp képvisel sajátos árnyalatot az antológia többi darabjához viszonyítva. Ilyenképpen Lisztóczky László az irodalomtörténeti kánonban szereplő, ismertnek vagy népszerűnek számító költemények közül válogatott szerzőnként egyet-egyet. E kényes egyensúlyokra ügyelő munkájában természetesen segítségére volt több évtizedes pedagógusi tapasztalata és antológiaszerkesztő gyakorlata is. E szempontok érvényesülésével az Örök útitársak a magyar szerelmi líra fél évezredének legfölső esztétikai és poétikai színvonalát reprezentálja.

A magyar költészet értékeinek tudatosítása, a klasszikus versek ismeretének fölfrissítése mellett az összeállítónak voltak még közvetettebb céljai is e munkájával. Bemutatni a legemberibb és legintenzívebb emberi érzés mikrokozmoszát, a rajongást és a kiábrándulást, az imádat és a gyűlölet egymást váltását, a szemérmes tartózkodás és a lobogó szenvedély kettősségét, verssel szemléltetni a beteljesülés boldog pillanatait és a vágy őrjítő hiányérzetét, továbbá a közösen megvívott életküzdelmek összekovácsoló erejét, a másik elvesztésének fájdalmát, illetve az elmúlás tudatosítását. És vannak versek, amelyek ugyan rajongó érzelmekről szólnak, de hátterükben földereng a történelem perspektívája vagy a fárasztó köznapok miliője – illusztrálván, hogy még a nagy érzésbe belebódult pár sem szabadulhat meg a társadalmi környezet befolyásaitól.

Végül is egy ilyen könyv arra tanít, amit Benedek Marcell oly egyszerű természetességgel fogalmazott meg könyve címével: Szépen élni (Budapest, 1968. Magvető). Az író úgy tartotta, hogy a szép élet nem a fiatalság kiváltsága, az ember egész életében kinyithatja lelkét a szépségek felé, idősebb korában is törekedhet a tartalmas, szellemi értelemben igényes életre, tudatosítva: „A világ szépsége a művészi szépségen át igazul”. Az Örök útitársak darabjainak többsége a szép és tiszta élet vágyát és boldogító célba érését fogalmazza meg.

Az antológia fölépítése magától értetődően egyszerű; alapja az időrend, a versek keletkezésének dátuma. Első részébe kerültek a magyar népköltészet ismert szerelmes darabjai, negyedszáznál is több. Olyan népszerű dalokkal találkozhatunk itt, mint a Queen együttes jóvoltából világszerte ismert Tavaszi szél vizet áraszt, vagy az Ejhaj gyöngyvirág, / teljes szegfű szarkaláb kezdetű, aztán a Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, és mondjuk, A csitári hegyek alatt. A kisded népköltészeti összeállítás is Csoóri Sándor igazát bizonyítja, miszerint a műköltészet szerelmes darabjai mindig magukon viselik a keletkezésük korának érzelmi divatjait, szerelemfelfogását. Ezzel szemben a népköltészet darabjaiból rendre hiányzik mindenfajta kordivat, időtől függő életérzés. A népköltészet – örök, tehetjük hozzá.

A rövid népköltészeti szemle után következnek a magyar költők munkái, a XVI. században élt Tatár (Tar) Benedektől a tragikusan korán elhunyt Turcsány Péter 1990-ben írott verséig. A szerzők névsorából ránézésre kiderül, hogy immár valamennyien eltávoztak, ilyenformán lezárt életművük megítéléséhez és a válogatás szempontjaihoz megvan a kellő irodalomtörténeti, esztétikai, kritikai távlat. A kötetbe beválogatott 132 költő háromnegyede XIX-XX. századi alkotó, e két évszázad jelentős és többségében iskolai tananyagban szereplő, esetleg népszerű lírikusa  Berzsenyi Dánieltől Ady Endrén és Illyés Gyulán át Nagy Gáspárig.

A XX. századiak között szép számmal vannak határon túli költők, a kisebbségi irodalom megalapozóitól a közelmúlt jeleseiig, Reményik Sándortól Győry Dezsőn át Magyari Lajosig. Sőt egy költő, a szerb Vitkovics Mihály személyében képviselteti magát a hazai kisebbségi irodalom is. Érdemes megfigyelni, hogy jelen vannak a kötetben a költő-házaspárok, mint Petőfi és Szendrey Júlia, Nagy László és Szécsi Margit, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella. És ott van még apa és fia: Áprily Lajos és Jékely Zoltán. Az pedig az anyag időbeli kiterjedéséből és a magyar líra természetéből adódó vonása az összeállításnak, hogy együtt szerepelnek benne a klasszikus metrumok képviselői az avantgárd szerzőkkel, a népiek és az urbánusok, istenfélő konzervatívok és elvhű szocialisták – Wass Alberttől Kassák Lajoson át Petri Györgyig, vagy Erdélyi Józseftől Benjámin Lászlóig. Van köztük számos formaművész, poeta doctus és népből jött, ösztönös zseni, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, illetve Sinka István és a korondi fazekas dinasztiából származó Páll Lajos. Hiánytalanul fölvonulnak a klasszikusok, kezdve Csokonaival, végezve Csoóri Sándorral vagy Juhász Ferenccel. Az összeállító – nyilván a maga ízlése sugalmazására és a versanyag színesítésére – néhány kevéssé ismert, a magyar vershagyományban csak lábjegyzetként szereplő alkotót is beválogatott, ilyen Ungvárnémeti Tóth László, Vályi Nagy Ferenc, Apor Elemér.

Csak a költők névsorának áttekintése meggyőzheti az olvasót, hogy az Örök útitársak a magyar szerelmi líra első vonalában állók munkáiból szemelget, de olyan módon – lerázva magáról a tankönyvszerűség, a didaktikusság gyanúját –, hogy az ismert klasszikusok, illetve az iskolai tananyagban szereplők mellett szóhoz jutnak a kismesterek, a méltatlanul elfeledettek, vagy épp nem elsődlegesen költőként ismert tollforgatók is – Orczy Lőrinctől Karinthy Frigyesig. És még nem is szóltunk a korstílusok, a műfajok, a versformák, a beszédmódok sokféleségéről. Arról, hogy az antológiában található virágének, poéma, ekloga, dal, óda, fohászos vallomás, sanzonszöveg, megannyi klasszikus vagy formabontó alakzat, netán nyelvi leleményekben tobzódó játékos költemény. Ady megrendült vallomásától (Őrizem a szemed) Heltai Jenő és Szép Ernő orfeumi hangulatú, vidám dalaiig (Mert dalaimnak…;  Add a kezed) ér a sor, a formaművész bravúrjától az epigramma tömörségű megszólalásig. Akad vers, amelyből fölsejlik a szerelmesek társadalmi környezete, kapcsolatuk történelmi miliője (Magyari Lajos: Állj mellém…); van, amelyik egy hosszú szerelem históriája (Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év); és van, amelyik az erotikus évődést jeleníti meg (Karinthy Frigyes: Pitypang). Az antológia verskorpusza műfaji, stiláris, poétikai szempontból is szemlélteti a magyar költészet elmúlt évszázadainak hihetetlen gazdagságát, varázslatos sokszínűségét.

(Örök útitársak. Válogatás a magyar költészet legszebb szerelmes verseiből. Válogatta, szerkesztette, az előszót írta: Lisztóczky László. Pomáz, 2020. Kráter Műhely Egyesület, 248 p.)

Kövesdy Zsuzsanna 2021. április 21-én 9.30-tól a Katolikus Rádió Házunk táján c. műsorban:
Internetes archívum – Magyar Katolikus Rádió (katolikusradio.hu)

https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-kossuth/?date=2021-04-25_06-00-00&enddate=2021-04-25_08-40-00&ch=mr1

A jó kommunista

Egy hamis mítosszal igyekszik leszámolni Sebes Gábor publicista. Új könyvének címe: A Nagy Imre-mítosz – Mese a jó kommunistáról.
Végre!

Úgy kezdődött, hogy a forradalom első szabad megünneplésekor, 1989 táján még egymást érték a kivégzett miniszterelnököt dicsőítő beszédek, hozsannázó újságcikkek. Minden, ami 1956-hoz köthető, Nagy Imrét jelentette, noha számos történész már akkor figyelmeztetett: csak óvatosan! Ne feledjük, hogy az is ő volt, aki a felkelés első napjaiban statáriumot rendelt el, szabadságharcosokat végeztetett ki, október 25-én pedig újabb szovjet csapatokat hívott Budapestre. És az is ő volt, aki „elnézte” a sortüzeket.

Pongrátz Gergellyel, a Corvin köz egykori parancsnokával 1990-ben egy hosszú estén át beszélgettem. Beszélgettem? Ő beszélt, én hallgattam a hajdani „pesti srácot”.

– Azon döbbenek meg – mondta Bajusz –, hogy itt most minden Nagy Imréék körül forog, minden róluk szól, mintha ők csinálták volna a forradalmat. Ez nem igaz! Bukott, ravasz kommunisták öltöznek most át reformerekké azzal, hogy „ők már akkor megmondták”. Hazugság. A forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta, javarészt a pesti srácok. Ha Nagy Imrén múlik, minden másképp alakul. Ő fékezni akarta a tömeget, de képtelen volt kézben tartani az eseményeket. Irányítani akart, de csak sodródott. Nem állt félre, mert azt a kommunizmus elárulásának tartotta volna. Úgy gondolta, akkor teszi a legtöbbet, ha ott marad féknek. Tiszteletet legföljebb azért érdemel, mert a tárgyalásán nem kért kegyelmet.

Az 1956-ot vezéreszmének tekintő rendszerváltó ellenzék abban egységes volt, hogy Kádárnak mennie kell. De hogy ki legyen a „hívószó”, az ikon, Nagy Imre vagy a barikádokon végsőkig küzdő pesti srácok, ott már éles volt a törés. A térdre kényszerült „reformkommunisták” és a velük kokettáló SZDSZ Nagy Imrében találta meg a hőst. Ma már tudjuk, a katartikus élménynek szánt újratemetési ceremónia 1989. június 16-án a kommunisták hatalmának folyamatosságát üzente meg!

Ők, a „reformkommunisták” szervezték az attrakciót. Hogyan is mondta az ifjú Orbán Viktor a Hősök tere szónoki pulpitusán? „Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.”

Később már nem is csodálkoztunk, hogy Horn Gyula kormányfő együtt koszorúzza Nagy Erzsébettel Nagy Imre sírját. A pufajkás a mártír miniszterelnök lányával. Gyurcsány Ferenc pedig még „beszélt” is Nagy Imrével („Mondd, Imre: te mit tennél?”).

Ki is volt valójában ez a Nagy Imre?

Úgy érkezett vissza Magyarországra a második világháború végén, hogy addigi életének kétharmadát a Szovjetunióban töltötte. Sztálin kedveltje minden létező aljasságban benne volt. Itthon a legvadabb időkben ő vezette az élelmezési, majd a begyűjtési tárcát, őt tartották a „kulákok” legkegyetlenebb kizsigerelőjének. Sztálin halála után könnyfakasztó beszédben méltatta a Nagy Vezér munkásságát, és ő javasolta a diktátor emlékének azonnali törvénybe iktatását.

„A forradalom miniszterelnöke”? Ó, dehogy! Csupán miniszterelnök a forradalom idején. Nem ugyanaz. 1956. október 23-án ő volt kéznél, ő volt a „jó kommunista”. Rákosinál, Gerőnél feltétlenül jobb. Őt kéri fel vezetőjének a felkelt ország, és a hatvanéves ősbolsevik a Parlament ablakából így szólítja meg a népet: „Elvtársak!”

És az is ő volt, aki utolsó rádióbeszédében, november negyedikének hajnalán is hazudott. Csapataink harcban állnak, füllentette, majd bizalmasaival (köztük a ’19-es katonatizedelő Lukács Gyuri bácsival) a jugoszláv nagykövetségre menekült.

Csak a pesti srácok álltak a tankok elé. Azok a fiatalok, akiknek vezérét, Pongrátz Gergelyt négy évtizeddel később, 1997 őszén a Metész-tüntetésen Kuncze Gábor rendőrei gumibottal ütlegeltek, bilincsbe vertek.

A Nagy Imre-mítosz. Olvassuk el Sebes Gábor könyvét!

(Borítóképen: Légi felvétel a megemlékezőkről a Hősök terén. Nagy Imrére, az 1956-os év tragikus sorsú miniszterelnökére és mártírtársaira emlékeztek ünnepélyes szertartás keretében, a kivégzésük 31. évfordulóján tartott gyásznapon. A gyászszertartáson több tízezer ember vett részt és helyezte el a kegyelet virágait a mártírok koporsójánál. Az elhunytakat a megemlékezés után a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában helyezték örök nyugalomra. Forrás: MTI/Asztalos Zoltán)

A műsor linkje: https://www.katolikusradio.hu/musoraink/adas/1/541450

Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2017.

Ördögh Ottó eddig is mesélt: történelemtanárként, gyerekszínészként, előadóművészként és regényíróként. Tizenharmadik kötetének a meséje, amely A kis herceg és Buddha címet viseli, azonban merőben új. Maga a történet nem túl bonyolult: hőse, a szerelmében csalódott fiú egy Isten háta mögötti faluban próbál vigasztalódni. Az egyhetesre tervezett ottlét azonban jócskán elhúzódik, s közben egy öregembertől, újdonsült mesterétől új világlátásra tesz szert.

A regény vérszegény cselekményét mozgató két legfontosabb figura az öreg és a fiú: korántsem véletlen, hogy a címben, valamint a felütésben és a zárlatban egyaránt feltűnnek, keretezik az elbeszélt történetet. Rajtuk kívül három másik fontos, virtuális karaktere is van a regénynek: az elefánt, a kis herceg és Buddha. Közülük az elefántot említi legtöbbször a szerző, átlagosan oldalanként egyszer, az elefánt aztán képi formában is felbukkan. A könyvben összesen 647 kép ábrázol elefántot: az elülső és hátsó borítón 11-szer tűnik fel, de magában a könyvben is folyamatosan szerepel: a grafikus rajzolatok a fejlécben folyamatosan fogják közre az oldalszámozást. Mindez pedig azt engedi sejtetni, hogy ennek az állatfigurának a műben emblematikus jelentősége van. A szerző a megmászandó hegyet is az elefánthoz hasonlítja: ezt az analógiát a hasonló alak tálcán kínálja fel. A hegyet éppen ezért Elefánthegynek nevezi el Ördögh – sokat mondó, ahogy az elefánt szeme kezdi el nézni a fiút (16. o.). Nem véletlenül: Kínában, Indiában az elefánt mindig a boldogság, a bölcsesség jelképe; az ottani hit szerint szerencsét is hoz a felemelt ormányú elefánt, főleg párban –márpedig így ábrázolja a könyv összes képe.[1] Buddha közvetlen módon már ritkábban mutatkozik meg, de latens jelenléte mindvégig áthatja a regényt. A Buddha és az elefánt összeillik, de ha hozzájuk tesszük a kis herceget, akkor elmondhatjuk, hogy a fogalmi háromszögtérben, időben, sőt kulturálisan is egymástól távoli jelenségeket kapcsol össze, folyamatosan váltogatva a valóság és a fikció alakzatait. Az állandósultnak mondható szerepcserék világos jelzései annak, hogy a regényben minden viszonylagos, az ábrázolt minőségek soha nem kötődnek stabilan ugyanahhoz a személyiséghez, a szorongató identitáshiány mélyén a dolgok folyamatos képlékenysége lapul. Így aztán túlságosan is sematikus eljárásnak tűnhetne a fiú és a kis herceg, valamint az öreg és Buddha egymással való, mechanikus azonosítása: az efféle merev kategorizálás aligha tükrözné hitelesen a regény szellemiségét. Hiszen az öreg fiatalkori énje korántsem áll távol a fiúétól, mint ahogy időnként a fiú is Buddha maszkját ölti magára. Az egyes karakterek egymás sziluettjébe való folyamatos áttűnését a narrátori közlések is folyamatosan támogatják. Az öreget hosszú fülcimpája okán egyszer maga a szerző hasonlítja elefánthoz (22.o.), máskor viszont Buddhához (33., 120., 165., 179. o.), de maga a fiú is képes saját magát „Buddha-elefántszemmel” nézni (199. o.). Ugyanakkor – a fiú hajdani szerelmének analógiájára – az öreg olykor „kis hercegnek” nevezi a fiút, aki félálomban előszeretettel azonosul is e mesebeli figurával (65.o.), máskor viszont egyszerűen csak B 612-es fogolyként aposztrofálja magát. Antoine de Saint-Exupéry művéből, A kis hercegből[2] csupán egyetlen idézet jelenik meg a regényben: „Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” (17. o., majd csak a harmadik mondat: 39. o.). De Ördögh Ottó művét így is mindvégig belengi a „kis herceg” szelleme, főként a maga folyamatos tudásvágyával. A Saint-Exupéry által gyakran szerepeltetett motívumok tudatos beemelése (sivatag, oázis, rózsák) ugyancsak folyamatos finom fogalmi asszociációt teremt a két mű között. A rózsa gyakran fordul elő Ördöghnél, de másként, mint Saint-Exupéry művében. A francia írónál a rózsa az általánosítás eszköze (ennek megfelelően általában többes számban szerepel, és gyakran egyszerűen illattá szublimálódik), míg az utóbbinál az egyedi kötődés kifejeződése, a megismételhetetlenségé. Ez az eltérés egy másik lényegi különbséget is kidomborít: Saint-Exupérynél a vadászok rendre csütörtökön ismétlődő tánca egyedivé teszi a hét e kitüntetett napját a róka számára, míg Ördöghnél elsimul, abszorbeálódik az időfolyamba. A magyar regényben háromszor is említett H 2578-as bolygó ugyancsak A kis herceg bolygóira[3] enged bennünket asszociálni. Az intertextuális szövegalakzatok lépten-nyomon átütnek a regény gondolati alapszövetén. Ennek illusztratív példájaként említhetnénk Jókai Mór Jocus és Momus című művét. Az Ördögh Ottó által kreált álközmondás a regény 18. oldalán („Az ember lefekszik élve, s felkel halva”) pontos fogalmi leképezése a nagy magyar mesemondó egy paradox szófordulatának: „az ember lefekszik élve, s felkel meghalva”. A „kétszer születés” Ördögh Ottó-féle gondolata, Jókai művének prizmáján keresztül felerősítve, szemléletesen érzékelteti az emberi létezés abszurditását. Szerzőnk ugyancsak előszeretettel operál a hamis citátumokkal, mintegy szamárfület mutatva a bölcseleti irodalom axiomatikus emelkedettségének. A regényben négyszer ismétlődik az „Engedd le a mértéket a mélységbe, / S elmúlik életed sorsszerűsége” szentenciája, noha tudomásunk szerint a gondolatnak nincs pontosan megjelölhető bölcseleti forrása. Később Ördögh még tovább súlytalanítja a kijelentés pátoszát azzal, hogy a maga parafrázisában ezt az életvezetési tanácsot egészen vulgáris szintre szállítja le: „Engedje le a kútba a vödröt, s elmúlik szomjúsága!”(42. o.) Egyenesen álidézetnek tűnik a következő elmés megállapítás: „Buddhát lenézik, de a teát mégis isszák” (212. o.). A citátumokkal való ironikus játék az információs társadalom korának jellegzetes terméke, amelyben szüntelenül egymásba mosódik az objektív és a belőle leképezett valóság. Korunk nagy hatású posztmodern gondolkodója, Jacques Baudrillard is egy hamis citátummal igyekszik alátámasztani a szimulákrumok mindenhatóságának tézisét.[4]

A bibliai idézetek parodizálása, kifordítása ugyancsak bevett gyakorlat Ördögh Ottó regényében: A „Kezdetben vala a Tea” (217. o.) szófordulat János evangéliumának első mondatára utal, míg a „Legyen tea!” (214. o.) imperatívusza a Teremtés könyve egy szöveghelyére (1,3) tett direkt allúzióként fogható fel. A „kétemberes … Tea” (218. o.) kifejezés pedig vélhetően viccre utal: azért ötemberes a rossz bor, mert négyen le kell hogy fogják az áldozatot, míg az ötödik beletölti. A tea motívuma végigvonul az egész regényen (csak a szó több mint százszor fordul elő, ha az összetételeket is belevesszük). Egy helyen a szerző a teához hasonlítja az öreget, mivel közös bennük a keserédesség (56. o.). De a tea helyenként ennél bonyolultabb, egyenesen misztikus jelentéshordozóvá terebélyesedik. „A Tea minden” (210. o.). Hiszen önmagában életadó folyadék, amely jóleső érzéssel, szeretettel (189. o.) tölt el, a béke jelképe (209. o.). A tea alakot is válthat (218. o.), sőt ízt is: mindig olyan ízűvé válik, mint az, aki kóstolja (216. o.). A tea kavargatása a szüntelen változásra, az élet örvénylésére emlékeztet. A teázás a folytonosság, az ismétlődés jelképe (189. o.), a szertartássá vált közös teázás pedig megkönnyíti az öreg és a fiú kommunikációját. A jelképek kombinálódnak: a teáscsésze oldalát elefánt díszíti (189. o.). A teaizmus meghatározása (mert Ördögh ezt a fogalmat is bevezeti): „Rózsaillat, kert, almafa, Elefánthegy, napfelmente” (210. o.).[5]A költőien talányos megfogalmazást jól egészíti ki a „teaista”meghatározása, aki egyszerűen elégedett azzal, ami Van, tehát boldog.[6] A tea elkészítése igazából a fiú személyiségváltozásának tükre, eszköze: először az öreg formálja őt, aztán a fiú alakítja saját magát. A tea elkészítésének menete tehát ugyanaz, mint a teává válás folyamata: a megvilágosodás alakulástörténetét illusztrálja. Szorosan ide kapcsolódik, hogy az öreg magázza a fiút, de megkéri, hogy a fiú viszont tegezze őt (22. o.). Az öreg csak a regény legvégén hajlandó viszonozni a tegezést. Egyrészt ez utal a lehetőségre, hogy szerepet váltson az ember, másrészt addig (316. o.) tartja fenn az öreg ezt az aszimmetrikus (sőt: fordított) helyzetet, amíg a fiú „teává” nem válik. Utána már nincs akadálya a kölcsönös a tegeződésnek. Fel-feltűnik a regényben a tearózsa, a teavíz, a teafű, a tealevelek, a teáskanna, a teaház, a teáscsésze, a teaillat, a teatojás is, kivétel nélkül egyaránt utalva a teára. A „teatojás” speciális fogalma szintén két jelkép kombinációjából tevődik össze. Nemcsak a tea bukkan fel azonban a regényt behálózó közmondások kontextusában. Sűrűn tűnnek fel a regényben más, kifejezetten komikus gondolati töltésű ferdített közmondások is. Például: „Nincsen elefánt agyar nélkül”(20. o.), amely a „Nincsen X Y nélkül” közmondássémára épül. A maga bináris jellegű, párhuzamra és ellentétre épülő szerkezetével megint csak a közmondások hangulatát idézi az „Aki jön, fogadom, aki megy, engedem” (26. o.) szófordulat, formailag-gondolatilag rímelve a későbbi „Jön, aki jön” és a „Lesz, ami lesz” (175. o.) típusú szintaktikai konstrukciókra.

Történetünk helyszíne egy falu. Ördögh Ottó először „szinte nem is létező hely”-ként (8. o.) jellemzi, aztán „mint egy különös bolygó”-ról (19. o.) beszél róla. Sokkal inkább virtuális, mintsem valóságos térábrázolásról van tehát szó. Ez a valójában nem létező hely mindvégig a főhős önmaga elől való menekülésének reprezentációja lesz. A menekülés azonban hiábavaló próbálkozásnak bizonyul, hiszen a fiú saját magába falazva, önmaga foglya marad. A faluban – szinte elsőként – az ösvényt veszi észre. Ez az ösvénymotívum aztán végigvonul az egész regényen. De az igazi ösvény nem kívül, a térben vezet, hanem belül, a lélekben. Az ösvény elvont értelemben való szerepeltetésére utal már közvetlenül az is, hogy helyenként nagy kezdőbetűvel jelenik meg. Az átvitt értelmet hol csak a dőlt betű jelzi (288. o.), hol a dőlt betű nagy kezdőbetűvel kombinálva (pl. Ösvény 31., 240., 243. o.). Ez a belsőleg megtett út eredményezi az „otthon” és a „haza” átértelmezését. A város helyett fokozatosan Hiketnunkot, sőt szűkebben az öreg házát kezdi jelenteni, míg végül a fiú megleli a belső otthonát. Ebben az összefüggésben sejlik fel a regényben a tudatos jelenlét (mindfullness) vonatkozásrendszere. Erre utal már a választott helyszín neve is: Hiketnunk, azaz latinul ’itt és most’. Ezen felfogás szerint itt és most kell élnünk (ezt ki is mondatja Ördögh az Öreggel: „Magának két dolog fontos csak. Egyik az, ami volt, a másik az, ami lesz. Pedig csak egyetlen fontos dolog van. Az, ami Van. Nem egyszerűbb egy dologgal foglalkozni, mint kettővel, kedves Tólig?” [46. o.]). Az időn nem tudunk változtatni, a térben való mozgás pedig csak látszólagos előrehaladás, hiszen hiába utazunk bárhová, úgysem léphetünk ki soha önmagunkból. Mindez pedig arra figyelmeztet, hogy a kierkegaard-i váltógazdálkodás értelmében az extenzív létformákról az intenzív létformákra kell áthelyeznünk a hangsúlyt.[7] Az objektív értelemben vett idő- és térparaméterek tehát voltaképpen lényegtelenek. A regény elején felbukkanó „Hová rohan?” (30. o.) és a mű vége felé erre replikázó „Hova rohansz?” (312. o.) kérdés egyaránt implikálja a gyorsaságot és a helyszínváltoztatás képességét. A két mondatnak minőségi súlyt biztosít az a körülmény, hogy így mintegy keretbe foglalják a lepergő cselekményt. Az első ártatlan kérdés csupán, míg a második csak költői kérdésként értelmezhető –a köztes rész pedig mindkettőre frappáns választ ad. Ez a térfelfogás szervesen kapcsolódik Buddha jól ismert tanításához: „Úgy éljetek, hogy magatokban leljetek szigetre és menedékre…”.[8] Ennek egyfajta parafrázisa lesz Ördögh szentenciózus bölcselkedése: „Engedd le a mértéket a mélységbe, / S elmúlik életed sorsszerűsége”. Ez a mondat négyszer is feltűnik a szövegben, minőségi súlyát a Mistral betűtípus is nyomatékosítja. Negyedik felbukkanásakor igazolódik be a fiú sejtése a hang eredetéről: valójában az Öreg az, aki szól hozzá. Felfelé, majd lefelé is kell a főhősnek másznia ahhoz, hogy végre megértse: igazából semerre sem kell másznia. A kezdetben a cél a (hegy)csúcs elérése, sőt minél több csúcs elérése volt, ráadásul az időfaktorral fűszerezve: minél előbb! De lassan ráébred, hogy egyrészt a mászáskényszer miatt gyönyörű látványokat hagy ki (14. o.), kimarad a kontemplativitás élményéből, másrészt, semmit nem nyer azzal, hogy eléri a csúcsot. A mászás végső mérlege tehát: nyereség helyett veszteség. Hiszen távolról a hegytető szikláit madárnak és madárfiókáknak látja (12. o.), míg közelről szemlélve csupán formátlan összevisszaságban, alaktalan tömbökben oldódik fel minden (14. o.). A hegytetőn állva aztán ő maga válik a kőmadárhoz hasonlatossá, mert a kőmadár (és minden más) belül van, nem pedig kívül. A helyváltoztatásnak a fő cél szempontjából sem volt semmi értelme: a város maga mögött hagyásával ugyanis egyáltalán nem szabadult meg az őt kísérő szomorúságtól, amelynek élményét pedig mindig is a várossal társította. Hiába hódít meg újabb és újabb csúcsokat, az ő bensőjében keletkezett szakadék ettől még soha nem fog eltűnni. Rá kell döbbennie tehát, hogy abszurd módon ő maga az a hegy, melyet meg kell másznia. A belső tudattartalommá oldott térben és időben való mozgás paradoxitását a regényben egy sajátos szófordulattal is érzékelteti Ördögh Ottó: „útidőközben” (77. o.) Ebben a sajátos fogalmi mezőben értelmezhető csak autentikusan az alábbi szövegrészlet:„A Zöreg kigubancolta a kagylót a hálóból, és füléhez nyomta. Egy ideig máshol járt. Mintha a kagylóba zárt időt hallgatta volna. A távcső következett. Szeméhez tartotta, hogy a teret faggassa. Körbe-körbeforgott vele, végül a fiúval szemben megállt.” (70.o.). Az idő felfogásában analógiák és különbségek egyaránt kimutathatók Saint-Exupéry és Ördögh között. A francia szerzőnél a mennyiségorientált, időtakarékosnak tűnő üzletember valójában időpocsékoló; a róka ideje azonban minőségben megélt, boldog idő. Ezzel szinonima rózsára vagy a rongybabára látszólag csak „vesztegetett” idő; a „rókaidő” az, amely pontos időt feltételez. Ördöghnél szintén központi elem az idő (nagyon gyakori az idő más jelölése is: perc, óra, nap, hét, hónap, év; csupán a „napról napra” kifejezés nyolcszor ismétlődik). Nála azonban szinte hullámzik az idő, amelynek üteme folyamatosan változik. Először lelassul: az öreg a regény elején mindig csak azt ismételgeti, hogy: „nem sürgős”. Aztán szinte nyargal az idő: az öregre a fiú már úgy gondol, „mintha legalább ezer éve ismerné” (25. o.). Később pedig megkettőződik: „Mintha két film pergett volna egy időben. A Zöreg látta saját filmjét a katedrálisban, a fiú látta a Zöreg filmjét a kertben.” (78. o.) Majd az idő szinte megáll: a helyszínül szolgáló képzeletbeli falun hiába viharzik át naponta többször is a nemzetközi gyors, megállni csak hetente egyszer áll meg egy kisvasút, amit a főhős rendre le is késik: mintha neki soha nem lenne testre szabott a közlekedés. A (le)késés verbális szinten csak a regény elején (29. o.) és végén (262., 312., 318. o.) mutatkozik, de gondolatilag végighúzódik az egész regényen. Így az idő nyomása (pontosság, gyorsaság) és a késés tilalma fokozatosan átalakul, enyhül, megszűnik. A fiú hétről hétre elindulna, de nem tud. Beteljesedik, amit az Öreg a regény elején (31. o.) megjósolt: az egész nyarat ott tölti. Ebből pedig egyenesen az következik, hogy a fiúnak „érdemes”is kés(leked)nie, mert „arról soha nem lehet lekésni, ami Van” (312. o.). Az idő felbomlásával pedig végül eljutunk ahhoz a sommás megállapításhoz, amelyet Ördögh a kis herceg szájába ad: „Idő nincs” (259. o.).

Az elillanó idő, az elmosódó téralakzatok értelemszerűen nyitnak lehetőséget az álomszerű látásmód felerősödésére. Az álmok a regényben elsősorban a fiú álmaiként jelennek meg. Kettős szerepük van. Egyrészt pozitív tartalommal bírnak: segítenek feldolgozni a történteket, inspirálnak, mutatják a jövőbe vezető utat. Másrészt negatív karakterisztikát is kapnak, hiszen a tudatos jelenlét (egyik) ellentétjei. Ebből adódóan a hiketnunkiak élesen elkülönítik az álmot és a valóságot: „Itt csak a messziről idevetődő turisták álmodtak mindenféle színes álmokat” (19. o.). Jellemző, hogy amikor a fiú elkezdené mesélni az álmát, az öreg máris beléfojtja a szót (35. o.). Mert az öregnek éppen az a feladata, hogy kibillentse őt az álomszerű létérzékelésből. Ezért a regényben az „álom” szó gyakran az „ébred(és)”-sel kollokációban jelenik meg A fiú álmai, érzései gyakran külön bekezdésben, dőlt betűvel tűnnek fel, előttük-utánuk sorkihagyás választja el őket az egyenes betűs részektől. A dőlt betű itt az álom, a képzelődés, a virtuális, azaz a valóság alternatívája. Pl. a 9–10. oldalon a szükségesnek hitt hegymászás alternatívájaként mutatja azt, hogy egy tó mélyén (is) lehet boldog, ebben a kontextusban értelmezendő a rádióban hallott mese a ­17. oldalon. Az álom és a valóság közötti folyamatos lebegés illusztrációjaként is felfogható a szövegben igen gyakori „mintha” szó. Körülbelül oldalanként egyszer fordul elő. Ezen belül, gyakran dőlt betűvel, az előbb említett külön bekezdésekben, sokszor a bekezdés első szavaként szerepel. Elvileg a valóságot hasonlítja egy elképzelt helyzethez, de e kettő mintha helyet cserélne: az elképzelés valósággá válik, és fordítva. A szerző ezzel a finom fogalmi oszcillációval érzékelteti és oldja fel az álom kétarcúságát. A virtuális, gyakran álomszerűvé oldódott térben való mozgás elmaradhatatlan, vissza-visszatérő eszköze a motorkerékpár. A motorkerékpár az egyik központi elem. Egyrészt, mert majdnem százszor jelenik meg a szó maga. Másrészt, ha egyáltalán történik bármi is a regényben, akkor az a motorkerékpár összerakása. Harmadrészt, mert a VANNI kategóriájának első eleme. A „VANNI” Ördögh regényében egy játék neve. A szerző magyartanárként találkozhatott ezzel a hibás főnévi igenévvel diákjainak feleleteiben, talán innen származik az az ötlet, hogy életre keltse a nem létező szót, és a regényben backronymként (azaz mozaikszóként) fogja fel és használja, amelynek feloldása a következő:

Volt már maga motor az életében?

A zsákban ugrálást próbálta már?

Nem beszél véletlenül dzsiberisül?

Napfelmentét látott-e már önmagában?

Ivott már hegyi forrásból teát? (32. o.)

A VANNI beépülését a fiúba (azaz a fiú felépülését) kiválóan jelzi a három helyesírás disztribúciója is: eleinte „VANNI”, majd fokozatosan átmegy „Vanni”-ba, végül pedig „vanni” alakban jelenik meg, tehát köznevesül. De mit is jelent ebben a kontextusban valójában a motorkerékpár? Hiszen a házi alkatrészek igazából alkatrész-paródiák: rozsdás radiátor (hengernek), horpadt tartály, konzerves doboz (porlasztónak), infúziós cső (benzincsőnek), küllő nélküli kerék, egyenetlen sárhányó, műanyag cső (sebváltónak), limlom. Számos rész világosít azonban fel bennünket afelől, hogy mit is értsünk a motor és az összerakás művelete alatt: „Magát is így rakom össze” (43. o.); „fiúmotor” (44. o.); „Maga segít nekem összerakni a motort, én meg magát rakom össze” (57. o.). És hogy mire való a motor?Főként „hazatérni” lehet (44. o.) vele. Az átvitt értelemben vett hazatérés eszköze természetesen nem lehet a ténylegesen létező vonat, amelyre jegyet váltunk, amelynek ülésére kényelmesen lehuppanunk. Ebben az összefüggésben tűnik fel a megépítendő motor motívuma is: szöges ellentétben áll a vonattal, hiszen a vonatot más építette, a legjobb tehát, amit a fiú tehet vele, az, hogy lekési. A motor viszont éppen attól lesz értékes, hogy a fiú a saját kezével építi. A virtuális utazás több erőfeszítést követel: metaforikus síkon, a zötyögős-töfögős motoron történik, amelyet ráadásul saját magunknak kell összerakni. Az öreg is egy ilyen motoron járta a világot fiatal korában. Nem kellett hozzá Harley-Davidson, elég volt hozzá egy 50 cm³-s Babetta. Utolsó lett a versenyen, de ezen nem múlt a boldogsága. Ahogy tehát az álomnak, úgy a motornak is multifunkcionális szerepkör jut a regényben. Ez a jelentéstartalom a metaforikus szóhasználatban is lépten-nyomon kifejezésre jut. Jellemző, hogy az öreg a saját szívét is motornak nevezi. A fiú motorjának pedig be kell indulnia, mielőtt az öreg szívmotorja leállna (265. o.). A regény műfaja ebben a megközelítésben sajátos Umbildungsroman (a szó szoros értelmében is, hiszen látszólag jármű építéséről szól), más szempontból viszont egyfajta „fan fiction”-ról is beszélhetünk, hiszen Ördögh Ottó vállalkozása A kis herceg egyfajta folytatásának is tekinthető, még ha jelentős csavarral is. De éppúgy felfogható biblioterápiás alkotásként is, mint ahogy egy lényegi kérdésfeltevése a programregény gondolati profilját is kirajzolja már rögtön a mű elején: „Hogyan tudnék a szenvedéstől megszabadulni?” (10. o.) A szerző mindvégig erre az alapkérdésre keresi a választ. Meg is találja, de nem azonnal. Először arra kell rádöbbennie, hogy a halál (majdnem leesik a hegytetőről az első hegymászás alkalmával) nem csak a szenvedéstől szabadítaná meg, hanem egyúttal megfosztaná saját létezésétől is. Ez pedig nem lehet a célja, hiszen, éppen ellenkezőleg, lankadatlan életkedvét illusztrálja elkeseredett próbálkozása, hogy a zuhanás közben megkapaszkodjék. A regény kulcsproblémája az, hogy feltárja az emberi egzisztencia szerkezetét. Ebben a szemantikai mezőben pedig új megvilágítást nyer a létezés és a gondolkodás viszonya is. Descartes-nál a gondolkodás még a létezés elsődleges bizonyítéka. Ördögh Ottó azonban megfordítja ezt a képletet, amikor némi iróniával rögzíti egy helyen: „Gondolkodom, tehát nem Vagyok” (141. o.), a „Van” nagy kezdőbetűjével utalva a VANNI fogalmára. Ördögh létszemlélete sokkal inkább a kierkegaard-ival rokon, akinél a gondolkodás marginális jelentőségűvé zsugorodik a létezéshez képest, sőt a „cogito ergo sum” végeredményben a „sum” kategóriájára redukálódik. Ennek a felfogásnak érzékletes jelzése a regényben a dzsiberis nyelv, amely a regény egy tizede után (32. o.) jelenik meg. Halandzsanyelv, a neve az angol gibberish/jibberish sajátos átírása. Először az öreg szájából halljuk, ám hamarosan a fiú is átveszi. Nem az öreg és a fiú közös, titkos nyelveként értelmezendő. Bár a szerző azt írja egy helyütt, hogy „…a dzsiberis… egybekapcsol az öreggel”(38. o.), ezt a narrátori kijelentést nem szó szerint kell venni. A regényben a dzsiberis funkciója az, hogy rávilágítson az „értelmes” nyelv tulajdonképpeni értelmetlenségére. Lényegében tehát arra, hogy valójában nem a nyelv szavaival kommunikálunk, hanem annak hangzásával, hangulatával, metakommunikációs jeleinkkel, magatartásunkkal. Így tudja az öreg és a fiú eklatáns módon kifejezni (eljátszani) dzsiberisül beszélve a biztatást, a félszegséget, a felbátorodást, az elismerést, az utasítást, vagy éppen a vitát (35–38. o.). A fiú megszabadul a mentális lexikon kötöttségétől, s a dzsiberis így a jókedv, a szabadság nyelvévé válik. A fentiek fényében kell értelmezni azt a tényt, hogy ha az öreg nem szól a fiúhoz egy napig (39. o.) – ahogy Cháim Potok Kiválasztottjában az apa teszi Danny-vel –hallgatásával azt kommunikálja, hogy szeretné, ha rátalálna saját erejére, érzéseire. Mert „a szavak is csak küllők az elmekeréken” (134. o.) – írja kifejezően Ördögh. Ennél nem többek: történeteinket „szavakkal deszkáztu[n]k körbe” (134. o.). Az öreg fűrészporhoz hasonlítja a szavakat: „Ha intelligencia vetül rájuk, csillognak,ha nem, akkor csak arra jók, hogy beborítsák a földet. […] Nem ártana már egyszer az összestől megszabadulni.” (139. o.). Majd eljut egy beszédes szóalakvegyületig: „szavakság” (155. o.), végül pedig a „szavak elhagyásá”-ig (169. o.). A nyelvhasználat tehát egyértelműen alkalmatlannak bizonyul arra, hogy leképezze az emberi létezés (beleértve a gondolkodás) bonyolult szerkezetét.

Ez a regény a szerző minden bizonnyal legérettebb műve, az irodalom és a filozófia élvezetes keveréke, mondhatnánk talán azt is, hogy „kisimul a lélek”[9] tőle.

[1]„Tulajdonképpen az ember elméjével való viaskodásának, és kibékülésének a jelképe ő, más néven a nagybetűs Realitás” – írja egy szakavatott elemző, Ördögh Ottó (http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/az-a-baj-hogy-odakint-keresunk-es-nem-idebent–ordogh-otto)

[2] Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg. Fordította: Rónay György. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1970.

[3] Ugyanez a szám (az árulkodó „H” betűvel) azonban jelezhet magyar települést (a „25” kezdetű irányítószámokat Komárom-Esztergom megyében (éppen a szerző szűkebb pátriájában) használják, de az Ördögh által választott 2578-as nincs kiosztva).

[4]„Le simulacre n’est jamais ce qui cache la vérité – c’est la vérité qui cache qu’il n’y en a pas. Le simulacre est vrai.” („Sohasem a szimulákrum rejti el az igazságot – az igazság rejti el, hogy lényegében nem létezik. Maga a szimulákrum igaz.”) Jean Baudrillard: Simulacres et simulation. Paris: Galilée, 1981, 9.) Baudrillard a kijelentés forrásaként az Ószövetséget jelöli meg, pontosabban a Prédikátor könyvét, ott azonban ilyen tartalmú állítás nem olvasható.

[5]A „teaizmus” szó olvastán eszükbe juthat a taoizmus nevű filozófia és vallás. Többről van azonban itt szó, mint paronímiáról. A regény ösvényei, az öreg útmutatásai jelentős mértékben a taoizmus bölcs ösvényeit, útjait idézik. A „Menj vele, és ne ellene” (128. o.) óhatatlanul Lao-ce tanítását juttatja eszünkbe.

[6] A „teaista” fogalma előkerül Ördögh egy későbbi írásában is: Sortalanság – Magyar irodalmi paródiák. Budapest: Móra Könyvkiadó, 2018. Másként, kifejtve és játékosan Szerb Antalnak tulajdonítva. Ugyanitt a TEA több feloldást is nyer: Tiszta Energia Alfája és Tudatos Elengedés Alfája (157. o.), Tudatosan Elengedett Angyal (165. o.). A Sortalanság és A kis herceg és Buddha párhuzama más elemben is jelentkezik, pl. „Idő nincs” (sorrendben 152. és 259. o.).

[7] Søren Kierkegaard a Vagy-vagy c. művében hívja fel a figyelmet rá, hogy a helyváltoztatás a térben soha nem jelenthet igazi megoldást az egyénszámára. „Unalmas dolog vidéken lakni, ezért az emberek a fővárosba utaznak; megunják hazájukat is, ezért külföldre utaznak; fáradtak vagyunk Európától, ezért Amerikába stb. utazunk, csillagtól csillagig tartó végtelen utazás ábrándos reményéhez menekülünk. Vagy más a mozgás, de mindenképpen extenzív. … Ez a módszer önmagát szünteti meg, és a rossz végtelenségét jelenti.” (S. Kierkegaard: A váltógazdálkodás. Egy társadalmi okosságtan kísérlete. In: S. Kierkegaard: Vagy-vagy. Fordította: Dani Tivadar. Budapest: Gondolat, 1978, 370–371.). Az értelmetlen, semmit meg nem oldó elvágyódásra jó példa Csehov Három nővérében (és a korabeli orosz irodalom egyéb műveiben) a Moszkvába költözés illúziója.

[8] Dígha Nikája. Fordította: Vekerdi József. 16.2.26/ii.100, 1989.

[9] Ördögh Ottó: „Úgy tekintek magamra, mint egy spirituális ügynökre”. In: KEMMA – a Komárom-Esztergom megyei hírportál, 2018. 08. 07. (https://www.kemma.hu/24-ora/ordogh-a-spiritualis-ugynok-806211/).

Fekete István véleménye Wass Albertről

Sterbetz István Trófeákkal beszélgetek című könyvében olvasom: 

	„Madárfényképezni látogattam egyszer a Kis-Balatonra, s Fekete Istvánt 
találtam ott. Az akkor még megvolt, nevezetes Diás-szigeti kunyhóban 
remetéskedett éppen, demizson bor meg halomnyi írópapír társaságában.
Pista bácsi gyakori vendége volt Madártani Intézetünknek, ahogy 
sógorságba keveredett annak igazgatójával. Hányatott sorsának fittyet 
hányó, mindig derűs, mélységesen vallásos egyéniségére, akik csak 
ismertük, meleg érzésekkel emlékezünk.
	Akkor kettesben tanyáztunk Diáson. Nyújtóztuk a Zala-partot, eget, 
felhőt, vizet bámulva, csak a peccentő nem akart mozdulni, horgainkat a 
hal elkerülte.
To be honest I don't like to do home tasks, especially it concerns writing. So, I surf the Internet to find info on how to make an essay fast and without any effort. This article is beneficial for me, as I find many good tips and Edubirdie service here. I can say that this service is incredible and provides professional writing help.
	Ebben az áldott, nyárbúcsúztató semmittevésben pedig mi másról 
beszélhettünk volna, mint a magyar vadászirodalomról. Csűrve-csavarva a 
megközelítését, próbáltam akkor őt szóra bírni. Persze Kittenberger 
kikapcsolásával, mert a mélységesen szeretett-tisztelt barátról úgysem 
kaptam volna tőle elfogulatlan bírálatot.
	– Wass Albertet hogy ítéled? – kérdeztem közömbösséget 
színlelve. Számomra ugyanis ez a kevesek ismerte erdélyi író volt a csúcs.
	– Albi tudta a lelkét legőszintébben kitárni – volt ekkor Fekete István 
tömör válasza. Találóbbat nem is mondhatott volna a Titokzatos őzbak 
írójáról…”

Felgyőn  2020. szeptember 12-én került sor a megyei fogathajtó bajnokság Lebonyolítására, melyet a Kráter Műhely Egyesület 100 000 Ft összegű könyvadománnyal és lovas-népdaloklból összeállított  műsorral támogatott.

1óra 29 perc 22. másodperctől hallható a riport.

http://www.magyarradio.ca/realmedia/juli18.20.mp3

Szerzőnk, Zorányi Gábor, a Megmaradásunk gyökerei című tanulmánykötet írója így emlékezik nemzeti gyásznapunk évfordulóján:

Valamikor 1967 nyarán történt. Álmos, csöndes nyári nap nyújtózott végig a városon. Nagymamám a konyhában foglalatoskodott, talán épp a vacsorához készített elő ennivalót.

A ház nagy volt és hűvös. A félhomályos szobában egy hatéves forma kisfiú ült a földön, ez én voltam. Mintha csak tegnap lett volna, oly elevenen él bennem a kép. Kezemben kard. Hosszú, ezüst penge, markolatáról arany zsinóron arany bojt csüng alá. A penge nesztelenül siklik hüvelyébe. Díszkard volt, nagyapám díszkardja. Nem volt szabad beszélni róla senkinek.

A falon méretes fénykép függött: nagyszüleim esküvői fotója. Nagymamám csipkés menyasszonyi ruhában, nagyapámon díszes egyenruha. Egy dobozban előttem régi pénzek. Pengők, így nevezték a felnőttek.

Egy sejtelmes, varázsos letűnt világ elevenedett meg képzeletemben. Csak meredtem a régi fotóra – még az utcán robogó villamos zaja sem zökkentett ki e látomásból. És közben éreztem, ösztönös gyermeki ráérzéssel éreztem, hogy valamit elvettek tőlem. És azt is, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Egy megfoghatatlan, egy megnevezhetetlen erő jelenlétét éreztem, amely képes volt egy nemzetet letörni. Csak szorítottam magamhoz a kardot, nem akartam, hogy e régi világ emlékének őrzőjét is elvegyék.

Annak, amit akkor az a hatéves kisfiú oly lüktetőn, fájón érzett, ma már felnőtt fejjel tudatában vagyok: vérpadra vonták a magatehetetlen Magyarországot, megcsonkították, elszakított részeit koncként odadobták a körülöttünk ólálkodó hiénáknak, „szövetségeseiknek” a „győztesek”:

Magyarország (Horvát-Szlavónország nélküli) 282.870 km2 nagyságú területéből elcsatoltak 189.798 km2-nyi területet, azaz az ország területének 67%-át. A trianoni Magyarországnak meghagytak 93.072 km2-t. Az ország 18.264.533 fős népességéből (1910) elcsatoltak 10.649.416 főnyi népességet (58,3%), melyből 3.213.641 magyar anyanyelvű (Horvát-Szlavónország területén élt további 105.948 magyar). A trianoni Magyarország területén maradt 7.615.117 fős népességből 6.730.986 fő volt magyar anyanyelvű. A magyarság egyharmadát elszakították hazájától.

És akik a koncot kapták:

Romániához csatoltak 102.723, 79 km2-en 4.130 települést (41 város) 5.257.336 lakossal.

Csehszlovákiához csatoltak 61.661,37 km2-en 4.002 települést (42 város) 3.517.515 lakossal.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták Horvát-Szlavónországot (42.536,22 km2, 557 település (17 város), 2.622.633 lakos) és a „Délvidéket”: 20.913, 31 km2-en 601 települést (közte 10 város) 1.509.901 lakossal.

Ausztriához csatoltak 3.967,06 km2 területen 327 települést (közte 2 város) 291.323 lakossal. Lengyelországhoz csatoltak 519,19 km2 területen 25 települést 23.662 lakossal.

Olaszországhoz csatolták Fiumét (18 km2 és 49.000 lakos).

Magyarországra mérték a legnagyobb büntetést, a területi veszteségek mellett jelentős jóvátétel megfizetésére kötelezték a szomszédos haramiák részére. Még annak az Ausztriának is adtak tőlünk területet, aki bennünket rántott a háborúba. Azt a Magyarországot sújtották mindezzel, amelyik legkevésbé tehetett a háború kitöréséről. A magyargyűlölő trónörökös meggyilkolása nekünk nem fájt. A bécsi koronatanácsban az a Tisza István szavazott első alkalommal egyedül a háború, a támadás ellen, aki már jó egy évtizeddel a Nagy Háború kitörése előtt biztos volt annak eljövetelében, és vallotta, hogy mi magyarok ebben a háborúban semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk. Magyarországnak senkivel szemben nem voltak területi követelései.

A magyarokat semmilyen bűn nem terhelte a háború kirobbanásával kapcsolatban. Mégis bűnösök voltunk. Vétkünk abban rejlett, hogy tétlenül szemléltük az összeomlást, hogy hagytuk megragadni a hatalmat magunk felett egy évtizedek óta szervezkedő belső ellenségnek. Károlyi Mihály és Kun Béla neve fémjelzi ezt az időszakot, amikor a szabadkőművesek által irányított patkányforradalomban a söpredék, a fekália, a mocsok tört a felszínre. Tudatosan leszerelték a frontról hazatérő ötszázezer katonánkat, akikkel szemben ők is tehetetlenek lettek volna, és akikkel megvédhettük volna hazánk területi integritását. Így történhetett meg, hogy Szamuely Tibor és terrorista különítményei országszerte százával irthatták a magyart, így fordulhatott elő, hogy cseh, rác és oláh csizmák tiporhatták a magyar földet.

A háború kitöréséért a felelősséget a nyugati hatalmak viselik. Már régóta készültek rá, azóta, hogy a bismarcki Németország összeállt, majd egyre erősödött. Féltek attól, hogy a pénzügyi kapitalizmuson és a gyarmatbirodalom kifosztásán alapuló hatalmukat megtöri a termelési kapitalizmusra, a munkára épülő német gazdasági erő. Joggal tartottak ettől. A cári Oroszországot is meg kívánták semmisíteni, ne feledjük, a világ leggazdagabb családja ekkor a cári család, a Romanovok voltak. Őket előbb bevonták a központi hatalmak elleni harcba, majd rájuk küldték a háborúknál is pusztítóbb pestist: a Lenin és Trockij féle kommunizmust. Ők több áldozatot követeltek, mint a világháború. Kun Béla, Szamuely és bandájuk tőlük tanulták az erőszak alkalmazásának módszereit.

A háborút lezáró páduai szerződés kimondta Magyarország határainak sértetlenségét. Károlyi tudta ezt, amikor külön tárgyalást kezdeményezett az antanttal, csak azért, hogy az ország megmentőjének szerepében tetszeleghessen. Történelmünk legnagyobb gazemberei közé tartozik. Hazaárulásának meg lett az eredménye. Az antant, látván, hogy a magyar érdeket senki nem képviseli, megadta a lehetőséget csatlósainak a rablásra. Így aztán ebből a vesztes pozícióból várhattuk a „béketárgyalásokat”.

Tárgyalásról esetünkben szó sem volt. Az egész inkább cirkuszi előadáshoz, vagy bikaviadalhoz hasonlított, ahol ránk a bika szerepét osztották. Egy valódi bikaviadalon azonban a bikának több esély adatik a túlélésre. Itt mindent előre eldöntöttek. Méghozzá jó előre: már 1917 júniusában, Párizsban, a Grand Oriens de France szabadkőműves nagypáholy kongresszusán kimondták – Wilson elnök nézetével egybehangzóan – az Osztrák-Magyar Monarchia népei önállóvá válásának támogatását.

Nézzük, kik játszották a főbb szerepeket ebben a számunkra rendezett alávaló színjátékban:

Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök vezette az amerikai delegációt. Az általa 1918 elején meghirdetett 14 pont hozzájárult ahhoz, hogy a háború fegyverszüneti szerződések megkötésével véget érjen. Nem volt győztes és legyőzött, a Központi Hatalmak hadseregei mindenhol idegen területen álltak. Idézzük a számunkra legfontosabb pontokat:

1. Nyílt, nyíltan letárgyalt békeszerződések, amelyek megkötése után nem lesz többé semmiféle titkos nemzetközi megállapodás, hanem a diplomácia mindig nyíltan és a nyilvánosság színe előtt fog tevékenykedni.
2. Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.

Ahogy számunkra egyértelmű, hogy ezek csak üres frázisok voltak, porhintés, semmi nem így történt a valóságban, úgy Wilson számára is egyértelmű volt. Fel is kerekedett és elutazott a helyszínről.

Tomas Garrigue Masaryk és Eduard Benes, a két magas rangú cseh szabadkőműves, akik már a háború kitörése előtt elkezdtek szervezkedni a Monarchia ellen. Ők alapozták meg Magyarország feldarabolását, az ő akaratuk érvényesült a békediktátum megalkotása során. Ennek okát Kocsis István író mesélte el egy előadása során, ami egyben TRIANON létrejöttének, hazánk meggyalázásának legmélyebb gyökerét is jelenti. Felidézem Kocsis István szavait: A szabadkőművesek már régóta tervezték, hogy létrehoznak Európa közepén egy totális szabadkőműves államot. Az ezernyolcszázas évek vége felé Magyarországot szemelték ki erre a célra. Akkori elképzelésük azonban Rudolf trónörökös halála miatt meghiúsult. Valamikor a háború végén, vagy azt követően Benesék felajánlották, hogy ők megvalósítják e tervet Csehországban. Benes szerint azonban ehhez szükségük van a tótok által is lakott Észak-Magyarországra. Rendben, mondták neki, de ezzel az a baj, hogy Magyarország az első adandó alkalommal visszaveszi majd. Végül megegyeztek abban, hogy ez a veszély egy módon orvosolható: Magyarországot annyira meg kell gyöngíteni, hogy ne legyen képes ezt megtenni.

Robert Seton-Watson skót származású brit publicista és történész volt, akit Közép-Európa szakértőnek is tartottak. Masarykkal szoros kapcsolatban állt. Magyargyűlölete (vagy megbízói pénze?) arra sarkalta, hogy cikkeivel brit olvasóit a magyarok ellen hangolja. Elkötelezte magát Csehszlovákia és a délszláv állam megteremtése mellett. Ugyan a Párizs környéki ceremóniákon csupán magánemberként volt jelen, tanácsait az utódállamok határaival kapcsolatban folyamatosan kikérték.

Georges Clemenceau, a „Tigris”, francia miniszterelnök, aki delegációjuk vezetőjeként a ceremóniamesteri feladatot is ellátta. Bár ő is csak egy báb volt a színpadon, hírhedt magyargyűlölete folytán olyan hitelesen hozta a figurát, hogy sokáig őt tartottuk fő bűnösnek a diktátum megalkotásában.

 David Lloyd George angol miniszterelnök és delegáció vezető sikertelenül próbálta érvényesíteni az etnikai elvet a határok megállapításánál.

 Edward Mandell House, mindenki House ezredese. A színjáték legsötétebb figurája. Nemcsak, hogy nem volt ezredes, de még megbízatással sem rendelkezett Versailles-ban. Mégis övé volt a legnagyobb hatalom és tekintély. Wilson elnököt távollétében ő helyettesítette. Fogadta többek között Masarykot és Mária román királynét. Az amerikai szabadkőművesek egyik legmagasabb rangú vezetője lehetett.

Román részről nem merült ki a lobby tevékenység a királyné kortes körútjában. A románok, tudván, hogy a nagy terheket cipelő, megfáradt államférfiaknak örömlányokban nincs hiányuk, valami nagyon különlegessel kívánták őket meglepni: a román arisztokráciából és nagypolgári családokból származó úrilányokat kínáltak fel nekik szórakoztatásul.

Szomszédjaink érvelése, amivel megalapozták igényüket a magyar területekre, hemzsegett a hazugságoktól (etnikai arányok, hajózható folyók, stb.), de kitűnően alátámasztották az eredeti célkitűzést, így senki sem vizsgálta őket.

Ilyen környezetbe érkezett Neuilly-be a magyar delegáció. Ebből a „környezetből” azonban semmit nem láthattak, mert házi őrizetben tartották őket, csak az idős gróf Apponyi Albertet engedték ki kisebb sétára. Hiába végzett kitűnő munkát a földrajzi és etnikai tanulmányok összeállításában a gróf Teleki Pál által vezetett tudós csoport, hiába kápráztatta el három nyelvű beszédével a résztvevőket gróf Apponyi Albert, rajtuk semmi sem múlt, a diktátum szövege már elkészült, azt hozhatták haza tanulmányozásra. Később is hiába kértünk népszavazást, hiába küldtük el észrevételeinket, módosítási javaslatainkat, süket fülekre találtak. Nem csoda, hogy Apponyi nem vállalta az aláírást, amire végül két alacsonyabb rangú hivatalnokot küldtek: Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd államtitkárokat. Ők látták el a békediktátumot aláírásukkal 1920. június 4-én, délután fél ötkor.

Az, hogy Magyarország vétlen volt a háború kirobbantásában, az senkit sem érdekelt. Ahogy az sem, hogy az utódállamok nemzetiségi összetétele rosszabb volt, mint Magyarországé. És az sem, hogy 3,2 millió magyar került kisebbségi sorba, pedig nagyrészük közvetlenül a kiszabott szégyenhatárok mellett élt. Nem kérdezték meg a korábbi kisebbségeket sem, nem végeztettek népszavazást. Pedig az akkori viszonyok között jelentős részük a Magyarországhoz tartozásra voksolt volna, aminek ékes bizonyítéka a Sopronban és környékén később megtartott népszavazás eredménye.

Azóta eltelt 100 év. Közben ugyan rövid időre visszakaptuk (I. és II. Bécsi döntés) vagy visszafoglaltuk (Kárpátalja és Délvidék) elcsatolt területeink egy részét, amivel lényegében létrehoztuk az etnikai határokat, de jött a II. Világháború. Az ezt követő Párizsi „Békével” vittek újra mindent, megtoldva három településsel (Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár).  És jöttek újra a kommunisták, de most 40 évre.

A szovjet birodalom összeomlása után, a kilencvenes években átrajzolták Közép-Európa térképét. Csak Csonka-Magyarország határai maradtak változatlanok. A régi és új államok lemetszett részeinket az alábbiak szerint bitorolják (2000. évi országhatárokkal és 1910. évi népességi adatokkal):

Romániához került 102.723, 79 km2-en 4.130 település (41 város) 5.257.336 lakossal

Szlovákiához került 48.930,01 km2-en 3.511 település (39 város) 2.917.218 lakossal

Szerbiához került 22.266,59 km2 területen 382 település (14 város) 1.552.666 lakossal

Ukrajnához került 12.771,89 km2 területen 494 település (3 város) 603.300 lakossal

Ausztriához került 3.967,06 km2 területen 327 település (közte 2 város) 291.323 lakossal

Szlovéniához került 937,97 km2 területen 170 település 90.513 lakossal.

Lengyelországhoz került 519,19 km2 területen 25 település 23.662 lakossal

Horvátországhoz került 40.262,97 km2-en 607 település (14 város) 2.538.355 lakossal.

100 évvel Trianon után már nem csupán a magyarságot, de egész Európát kívánják felszámolni. Néhány éve kezdődött a tömeges bevándoroltatás. Azoknak, akik kétkednek e jelenség tervezett voltában: az észak-afrikai – kis-ázsiai záróvonal destabilizálása nélkül ez nem történhetett volna meg. Már csak egy kis pénzt kellett adni a szerencsétleneknek. És akinek még ez sem elég, nézzen utána a Kalergi-tervnek. (Richard von Coudenhove-Kalergi: Praktischer Idealismus). Talán nem csodálkoznak azon, hogy Kalergi szabadkőműves volt. Tervének lényege, hogy meg kell szüntetni Európában a nemzeteket, és létre kell hozni egy kevert fajú, gyökértelen népességet, amit kényükre-kedvükre irányíthatnak. Nem véletlenül támadják azt a magyar kormányt, amelyik nem hajlandó elfogadni pusztító játékszabályaikat, és lezárta az ország határait.

A szabadkőműves tevékenységet Horthy betiltatta. Nem véletlenül: szerepük egyértelműen megállapítható volt Magyarország tönkretételében. (Erről bőven olvashatnak Raffay Ernő műveiben.) Sajnos a rendszerváltás után Horváth Balázs az Antall-kormány belügyminisztereként újra engedélyezte működésüket. Így ma több páholyuk működik, honlapjuk is van (pl. Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Egyesület, Magyarországi Symbolikus Nagypáholy). Előbbihez tartozik az a Martinovics Páholy, amelynek egykor Ady Endre is tagja volt, s amely a legszélsőségesebb, legbomlasztóbb tevékenységet fejtette ki az ország szétzúzásában.

Trianon réme tehát nem csak a magyarság, de egész Európa fölött lebeg. Ezért Trianon ügye nem csak a magyarság ügye. De az a mi ügyünk, hogy minden legális eszközzel és minden lehetséges fórumon próbáljuk elérni e sötét, igazságtalan és jogtalan diktátum érvénytelenítését és rendezését. Mindenki tisztában van vele, hogy azt a régi világot nem lehet visszahozni, ez nem is lehet cél. Ám vannak lehetőségek a helyzet rendezésére, ezeket kell megtalálni és kimunkálni. De amíg ez nem történik meg, addig ne feledjük ezt a minket ért gazságot!

Én őrzöm nagyapám kardját! Zorányi Gábor

A Kráter Műhely Egyesület és Könyvkiadó vezetőjének megjegyzése:

A mocsok sohasem marad a szőnyeg alá seperve. Unokáink, dédunokáink, ükonokáink egyszer majd kisöprik onnan. A bolgárok közel 500 évig éltek török uralom alatt, és ma mégis van Bulgária, él a bolgár nemzet. Nagy váteszünk Kölcsey pedig ezt írja nemzeti fohászunkban, a himnuszban: mi már a jövendőt is megbűnhődtük. Nincs mitől félnünk. Ha Isten velünk, ki ellenünk?

Szutor Ágnes

Mezey László Miklós

         EMLÉKEK EREJE

       Czirok Ferenc verseiről

A versteremtő emlékezésről

Íróember számára az egyik legfontosabb matéria az emlék, amiből alkotás közben gyakran merít, amiből sűrűn építkezik. Czirok Ferenc számára biztosan ez a legfőbb ihletforrás, hiszen Pitypang és csillagablak című verses kötete maga a lírai alakot öltő emlékezés, mégpedig annak is a legizgalmasabb válfaja, múlt és jelen szembesítése. Egészen pontosan: a hajdani és a mai költőalkat együttes, párhuzamos önkifejezéséről van szó. Persze ismerünk olyan vélekedést is, miszerint nem sok értelme van az emlékek megidézésének, hiszen a mában élő ember képtelen pontosan föleleveníteni az emlékeit, ugyanis az akkori és a mostani idők közötti évek, évtizedek más emberré formálták, olyanná, aki szükségképpen a mát vetíti vissza a múltba. Ebben is lehet némi igazság, és erre megint Czirok Ferenc kötete szolgáltathat példát, mert párverseinek sora nem csupán primer emlékidézést ad össze, hanem a mából visszatekintő ember költői időrekonstrukcióját mutatja. Arról van szó, hogy a szerző egy kötetbe fogta össze az 1970-es években, húszegynéhány esztendősen írott zsengéit és az ezredforduló után keletkezett, a régi versekre reflektáló munkáit – így állt össze a verspárokat tartalmazó, esszébetétekkel és önéletrajzi vallomásokkal tűzdelt könyv.

         A szerzőt 1972 januárjában fiatal házasként és újdonsült apaként hívták be sorkatonai szolgálatra. A civil életből, a frissen alapított családból és a komoly élettervekből kiszakított fiatalember keserves helyzetében megfogalmazott gondolatait és kivált a lelkéből föltoluló érzéseit versekké formálta. Majd bő három évtized múltán, térben és időben messzire jutva ifjúkorától, újrafogalmazta akkor témáit. Pontosabban a mai, hetven felé közelítő Czirok Ferenc az egykori fiatalember lírai formában megjelenített habitusát éli újra, vagy újraélve átértelmezi. Vagyis a kötet párba állított versei a költői működés két etapját, a kezdetét és a zenitjét tárják elénk. A kezdet darabjai a föltörő gondolatok és érzelmek formába öntésének ösztönös kísérleteit mutatják; az utóbbi idők versei, a jelenhez közeli korszak munkái a világot széles perspektívában szemlélő és a tapasztalatait bátran elvonatkoztató alkotó művei. Az 1970-es években írott darabok az önkifejezés minőségéért küzdő fiatalember vallomásainak sorozata, a primer versteremtő erő megnyilatkozása, maga a megkönnyebbülést hozó kibeszélés, a vágyak és álmok megfogalmazása. Panasz és elszántság, pillanatnyi impresszió és elvágyódás, letörtség és „csak azért is” ellenállás megfogalmazásai váltogatják egymást; e korszak versei összességében a helyzeti hátrányt erővé transzformáló akarat poétikus megnyilatkozásai. Az ezredforduló után keletkezett versek az önmagát, a lírai alanyt a lét széles dimenziójában értelmező ember visszatekintése, a világtávlatban és időperspektívában gondolkodó, leginkább szemlélődő lírikus, immár hiteles és igényes kifejezőeszközöket alkalmazó szerző esztétikailag érvényes munkái. Czirok Ferenc első alkotói periódusában az ösztönös indítékú, induktív versalkotásra mutat példát: a lírai alany önmaga helyzetéből kiindulva keresi a helyét, feladatát a világban; a mához közeli korszak munkáiban deduktív módon, az érett ember tudatos világszemlélete vagy valóságérzékelése felől közelít hajdani önmagához.

A verspárokról

A mondottak szemléltetésére álljon itt egy verspáros, mégpedig két olyan darab, amelyben a megélt élmény, a megfogalmazott tapasztalat kihatással volt az ifjú szerző egész további életére, gondolkodására, így lírájára is.

Ifjú apaként, de anyátlanul

Álmomban anyám láttam!

Homlokán játszott a napsugár,

bronzszín haján csillant a fény.

A ragyogás tovalibbent,

helyében keserű emlék maradt.

Anyám kihűlt helyén

gyermekkorom sírt.

Nehezen tanultam meg nélküle élni,

elhagyottan is valamivé lenni.

Rossz álmom lassan véget ért.

Az élet egy szél, jó társként elkísér.

(Pétfürdő, 1972. február 20.)

Születésemről

Együtt a hárs alatt, hol csend rakott falat

bódító illatárban.

Fölöttem dalod szólt, hű angyalom unszolt,

hogy éljek a világban

veled. Így képzelem, miként születhettem

sírva, véres magányban

(Zell am See, 2016. május)

Az 1972-ben keletkezett vers első pillantásra József Attila „mamasiratóinak” egyikére emlékeztet. Csakhogy Czirok Ferenc nem a halottat siratja, hanem a hűtlenül elhagyott kisgyermeket, önmagát. Az Amerikába kivándorolt anya ugyanolyan űrt hagyott maga után fia lelkében, mintha meghalt volna: visszavonhatatlanul és örökre eltávozott. Az elhagyás, vagyis a képletes halál elfogadhatatlan gondolatán túllépve a lírai alany erőfeszítésére kell fölfigyelnünk: „Nehezen tanultam meg nélküle élni, / elhagyottan is valamivé lenni”. Támogatás, gyámolítás nélkül kell élnie, hogy azután mégis váljék valamivé, valakivé. A keserűség és a dacos erőfeszítés ellenére a vers zárása mégis előremutató: „Rossz álmom lassan véget ért. / Az élet egy szél, jó társként elkísér”. Anyja helyett a szél kíséri; a meghitt, bensőséges szülő-gyermek kapcsolat helyett a természet lesz kísérője, társa. A 2016-os párvers nyilvánvalóan nem egyszerűen az előzmény újragondolása, hanem eredeti mondandójú alkotás. A nyitó kép szinte idilli: a költő a hársfa alatt üldögél, és hallgatja a feléje szűrődő dalt, és ebbe a bukolikába robban bele a születés drámája, a csecsemő véres magánya. Vagyis a vers hatalmas ellentétre épül: az élet szépségének derűs élvezete, illetve a születés kínja. Az ellentéten túl másféle logikai viszony is van a kettő között: a születés fájdalma, véres magánya nélkül elképzelhetetlen az idill felnőttkori élvezete. A vértől csatakos újszülött léte ugyanis maga a nagybetűs Lehetőség, hiszen a már ekkor magányra predesztinált kis emberből még bárki lehet egyszer, mindenképp előtte áll a „valamivé lenni” esélye. A születés keserves pillanatában csak a magányra kárhoztatottság dőlt el, de még fönnáll a szépségekkel tartalmas élet esélye.

         Nézzünk egy másik verspárt, a Fasírtos dalt, illetve az Életkép címűeket. Az 1975 szeptemberében írott helyzetdalban a profanitás és az emelkedettség lép párba. Az éhes fiatalember kettőhatvanért fasírtot és harminc fillérért kenyeret vásárol, hogy ne éhesen érkezzék szerelmes párjához. A gyors étkezés valamiképp az odaadás gesztusa, hogy szerelmes vágya beteljesülésének semmilyen triviális akadálya ne legyen. E versében is önmagából indul ki a lírai alany: testi és érzelmi éhsége mozgatja, a vágy löki előre a testi-lelki jóllakottság elérése felé. A vers egy pillanatot ír le, az evés, a jóllakás percét, és a vágyakozásét, az öröm várásának idejét, és azt az újra profanitásba forduló gesztust, hogy szerelmének is vásárol fasírtot és kenyeret. Párdarabja, a 2016 májusában, az itáliai Gradóban keletkezett vers impresszionista alkotás, egy tengerparti terecske, egy vízparti kocsma jelzésszerű leírása, amely megint csak idilli helyszín, és amely – valódi vershelyzet módjára – magában hordozza az élet és az élet élvezetének érzelmi töltetét. A sós tengeri szél lengedezése, a bor üde zamata, a pici kocsmai asztal a békesség, a szemlélődő magány megtestesülése, a létezés apró örömének valami olyan élvezete, amelyet az előbb emlegetett versben a hársillat és a távoli muzsika jelzett. Czirok Ferenc verseiben meghatározó szerepe van az itt és most helyzetnek, a pillanat mélyen átélt hangulatának, az életélvezet derűjének, amely – lírai telítettsége révén – a létértelmezés funkciója felé mutat, a bölcs életélvezet tágas gondolat- és érzéskörét is magában hordva. Csakhogy míg a korai darabok a pillanatot ragadják meg, annak érzelmi és gondolati telítettségét is tükrözve, addig a 2000 után írottak a szélesebb valóságperspektíva mentén az absztrakció irányában nyitottak.

         Szinte iskolapéldája a szembesülő párversek kettősségének az 1972-ben írt Egy esős novemberi hajnalon, valamint a 2006-os keltezésű Emlékkereső. Az előbbi a laktanya vaságyán szerelméről ábrándozó katona érzelmi megnyilvánulása, az utóbbi a már tapasztalt férfi rajza magáról az emlékezés folyamatáról, mondván: „és pályára állítom / életünk köddé vált álmait, messze vágyó / régi erőket”. Az első vers az ösztönös megnyilvánulás, a föltoluló érzelem, a második a tudatosság műve. Az előbbiben a lírai alany mintha alulról fölfelé, az égre nézne; az utóbbiban az élet zenitjére ért ember tekint vissza tudatosan, megfontoltan, szemével befogva tér és idő perspektíváját.

         Hajdani és mai versvilágának különbözőségét jól mutatja az alábbi két idézet is. Az első a pillanat bűvöletéről szól: „Rebbenésnyi álomban, / villanásnyi szemhunyásban / rabul ejt a lét varázsa” (Lélekerősítő, 1972). Az utóbb keletkezett darab soraiban a létkifejezés tudatos alakítása, az emlékekkel való intellektuális bánásmód aktusa figyelhető meg: „Estére álmaim szorgosan / összeterelem, / fájó bánatom valahogy elvermelem” (Az áldozat befejezése, 2016).

Összevetések

Érdemes megfigyelni, hogy a verspárok alapvető különbségei a költői látás perspektívájának szélesedéséből és a poétikai ismeretek, az alkotói készségek gyarapodásából származnak. Az első alkotói periódus darabjait az élet súlya alatt roskadozó, ám önmagát dacosan megerősítő – és mindezt megkönnyebbülést hozóan kibeszélő – fiatalember bánata és elszántsága jellemzi. Azé a férfivá érő emberé, aki mostoha sorsban élte gyermekkorát, és aki épp kialakítaná a maga meghitt családi körét, amikor a behívóparancs kiragadja ebből. A valóság és a vágyak ellentmondását jórészt ösztönös érzelmeinek rögzítése útján formálja verssé. Az ezredforduló után és többségében Ausztriában keletkezett költeményekben széles idő- és világperspektíva érvényesül, és az e horizonton megjelenített világ képe precízen kimunkált poézist mutat. Ráadásul e verseken érződik az időközben fölgyűjtött világirodalmi műveltség hatása is. Vagyis Czirok Ferenc a helyzeti hátrányokat a maga javára tudta fordítani, abban az értelemben mindenképp, hogy inspirációvá, alkotó erővé transzformálta. Ilyenként egyszerre tanult és alkotott; egy időben járta az élet egyetemét és foglalta irodalmi alkotásokba tapasztalatait; egyszerre rakott alapot és emelt tornyot. Ezért lehetett őt örök tanulónak és teremtő költőnek nevezni (lásd: Mezey László Miklós: Jegyzetek az örök tanuló, teremtő költőről. Esztergom és Vidéke, 2016. 3. sz. 14-16. p.). Tanulmányainak, elért eredményeinek művészi hitelű dokumentációja ez a verses kötet. Itt egyáltalán nem stílustalan a „dokumentáció” kifejezés használata, hiszen a versek elé tűzött Bevezető, illetve a versek közé illesztett önéletrajzi jegyzetek, emlékező miniesszék csakugyan dokumentálják az életiskola tapasztalatszerző folyamatát. Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy a maga illusztrálta Pitypang és csillagablak a leghitelesebb lírai önéletrajz, ritka őszinteségű életvallomás, a húszéves és a hetven felé közelítő lírai szubjektum szembesítése.

         Múlt és ma, emlékkép és emlékidézés folyamata – újra és újra fölmerülő fogalmak, amelyekhez kérdés is kapcsolódik: csakugyan létezhet-e abszolút hiteles múltidézés, vagy csupán reprodukció-kísérleteknek lehetünk tanúi? Czirok Ferenc így vall erről „Emlékek közt bolyongani olyan, mintha egy elvirágzott pitypang tovalibbenő ernyőcskéjébe kapaszkodna az álmodozó”. A lírai formájú emlékezés még ennél is bonyolultabb, áttételesebb, hiszen a poézis sajátosan csiszolt eszközeivel idéződnek meg a hajdani benyomások, képek, arcok, hangulatok, helyzetek, gondolattöredékek és érzelmi villanások. Ugyanakkor a lírai alany elszánt ragaszkodása önnön múltjához adja meg a fölidézés hitelét. És ez a bensőséges viszony jellemzi a kötet versanyagának karakterét, lényegét, egyben ez alkotja Czirok Ferenc versvilága legrokonszenvesebb vonását.

(Czirok Ferenc: Pitypang és csillagablak. Versek, prózák 1972-2019. Pomáz, 2019. Kráter, 208 p.)