Ritkán mászok meg feleslegesen négyemeletnyi hegyet, jelen esetben négyemeletnyi lépcsőt – most sem teszem hiába!… Ahogy emelkedem a felhők közelébe, eszembe jut az egész nap, melyet munkával töltöttem, s vágytam kikapcsolódásra, valami boldogság kék madarára, melyet számomra a versek jelentenek.

Gyarmati Györgyi, Bak Rita, Sain Gábor És Turcsány Péter a Sein-szalonban

A Bomló perspektíva írója Bak Rita örömmel fogad, nem hiszi el, hogy eljöttem, szegény, magára vette kedves barátom, Payer Imre be nem tartott ígéretét, de ez most nem fontos!
Rita miatt jöttem, ígéretem miatt jöttem, másztam fel a grádicsokon, hogy a költészet magaslatain gyönyörködhessem. Csukott szemmel, ahogy nálam (is) szokás, a hidegen szemlélő szerint ilyenkor alszom. Ő nem tudja, a lélek hangjait csak a lélek hallja, aki sosem alszik…
Turcsány Pétert nézve elgondolkodik az ember azokon a nézeteken, hogy egy kiadó vezetője legkevesebb, hogy valami vadember lehet, aki vérrel táplálkozva, addig szívja költője, írója vérét, míg az elemeire nem hullik. Helyette joviális öregúrnak látszik, akinek az az elvetélt ötlete támadt, hogy felkarolja a tehetségeket, jelen esetben Bak Ritát, és addig nem nyugszik, míg a költőnek saját kezűleg saját kötetet nem varázsol. És varázsol! Turcsány Péter szerint „A lektor tanácstalan, a költő tehetséges, a költemények besorolhatatlanok. Néhány mozdulat és a versek íve elég a költészet sikeres szárnyalásához.(P. J. után lazán.) Mindez megtörténik az elsőkötetes Bak Rita verseiben…” Generációja ellehetetlenülése, Turcsány Pétert idézve, „hányattatása”, megmutatkozik Rita költészetében, aki nem akar több lenni, mint aki, ő „csak” nyitott szemmel jár a világban, ilyenkor az ihlet megtalálja, ő lejegyzeteli, megszerkeszti, ennyi az egész. Valóban ennyi lenne az egész? A hideg szemlélő, a bíráló szemlélő számára valójában ennyi az egész, végy egy ki nem hűlt palacsintát, ízesítsd meg, hogy az ínyencnek is megfeleljen, majd szórd teli csillagokkal?!:

„A zsíros palacsinta megremeg,
Tejút, Androméda, egyre megy,
leporolom az abroszt is,
fölöttünk ragyog a galaxis.”
(Konyha)

Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület képviseletében valamit megsejtett Bak Rita költészetében, és elkezdte kibogozni a szálakat, hogy letisztuljon az a kép, mely a költőhöz elvezet minket, egy olyan tükörúthoz, melyen nem egyszerű végig az úton maradni. S ahogy a bölcs írja, aranyúton, úgy döbbent rá Rita Szegedi elégia című számomra legmagasabb ívű verse arra, hogy az az út, az az út csak egy van. És az a legmeredekebb! S bár nem mondja ki, de sejlik, az isten közeli út a legmeredekebb, mert láthatatlan!

„Végig úton maradni,
ez a vágyam…
Görög bennem a gond…
Az idő vedlik…
A szél földig hajol…
Mindent kézbe veszek újra.
Az ég magas,
itt vagyok megint.”
(Szegedi elégia)

Hogy csak kiemeljek néhány sort a versből.
Nála a hodfény mandulakemény a kirakatokon, és az üvegszív megdobban (Kalligráfia-álom). Nála a mezők lángolnak, a vizek duzzognak, s a táj tűvel átszúrt. (Tűvel átszúrt táj).
Bak Rita költészetét olyan versekbe rejti, amelyek egyszerre tágítják az elmét s az univerzumot:

„Csillaganya, csillaganya,
Tejútrendszer nagyasszonya.
Gyere velem holdat fogni,
üstökössel hógolyózni.”
(Csillaganya)

Nézem Ritát, hallom szavait, a tétovát. Aki ugyanakkor gránitkeményen kimondja a szavakat, azt az igazságot, amely nem népszerű ugyan, de igazság:

„Kinyílik egy betonszáj,
mint a vén tó.
Korai éj.
– patkánymarás
rád vár.”
(Korai éj)

És mintha egy falanszter jelenetben lennénk, valahol Madách Ember tragédiájában:

…dárdakemény arcok haptákban örülnek.
Kőmosoly izzik méla szeműkben….
…fényteli nyári idő.
Vasterek érnek a mélyig.
…Tüllben a lány tétova szélben
lépdel a semmi felé.”
(Vastér)

A költő- és sorstárs Payer Imre József Attila-díjas költő és irodalomtörténész szavaival élve, “véget ért egy időszak, lecsengett a már unalmassá vált poénkodó ,költészet’, visszatért a újkomolyság a magyar és a világköltészetben is, és Rita ennek a felfedezettje.”