Vitathatatlan, hogy napjainknak Wass Albert a legnépszerűbb magyar írója. Könyvei párját ritkítóan nagy példányszámban fogynak a könyvesboltokban, és járnak kézről kézre, állandó beszédtémát kínálva családtagoknak, barátoknak, szomszédoknak és munkatársaknak.
Egyetlen író- vagy költőtársa sincs, akinek az utóbbi esztendőkben annyi szobrot állítottak volna, mint neki. Ez a néhány éve elindított, ma is számos határon inneni és túli településen megrendezett „Wass Albert olvasómaraton” is folyton növekvő népszerűségét illusztrálja.
Válasz ez arra is, hogy életműve idehaza hosszú évtizedekig tabunak számított, s hogy nevéhez ma is megszámlálhatatlanul sok lekicsinylő és megbélyegző jelző tapad. Azok próbálják negligálni őt, akiknek a szemében tüske rendületlen hűsége anyanyelvéhez és szülőföldjéhez. Azok próbálják lejáratni, akik gyanakvó szemmel néznek mindenre, ami magyar, és a hegyeket – Tamási Áron szavaival – egyenlővé akarják tenni a sík földdel, hogy magunknak zugot soha ne találhassunk. Akik el akarják venni tőlünk az otthon melegét, a valahová tartozás biztonságát. Akik nem hisznek abban, hogy minden, az emberiségre jellemző érték helyhez és időhöz kötött, akik nem tudnak vagy nem hajlandók azonosulni azzal az igazsággal, hogy minden nemzet külön szín az emberiség freskóján, külön hang az emberiség koncertjében, tehát az emberiség ellen vétkezik, aki ezt a színt halványítani, ezt a hangot halkítani akarja.
S ha róla szólunk, ne feledkezzünk meg arról, amit Turcsány Péter és felesége, Szutor Ágnes tett ennek a csodálatos életműnek a magyarországi és Kárpát-medencei meghonosításáért, életük több mint 10 esztendejét felölelte az író népszerűsítésének heroikus munkája. Köszönjük nekik és munkatársaiknak.
Jó lenne, ha elérkezne végre az idő, amikor az irodalmi értékekről nem politikusok és politikával fertőzött hamis próféták ítélkeznek, hanem azok, akik ebben egyedül illetékesek: az irodalomtörténészek és az olvasók. Az ő nézőpontjukból, az esztétikai-poétikai értékeket előítéletek nélkül mérlegre téve is vizsgálhatjuk Wass Albert párját ritkító és feltartóztathatatlanul növekvő népszerűségének a titkait. E népszerűség egyik indítékát sorsának összetettségében, gazdagságában és világképének, írásművészetének ebből fakadó sajátosságaiban jelölhetjük meg. Pályája hű tükre és beszédes szimbóluma a XX. századi magyar sorsnak. Egymást váltva, egymással összefonódva élte át a többségi, a kisebbségi és az emigráns sorsot. E sorsgyarapodásban s a vele járó szellemi kitágulásban rejlik a Wass-életmű értékének és hatásának egyik legkézenfekvőbb magyarázata.
Lassú sorvadásával és pusztulásával a Trianon utáni erdélyi sorsot megjövendölő és jelképező Mezőség szívében, a Kolozs megyei Válaszúton született 1908. január 8-án. Erdély egyik legrégibb és legtekintélyesebb arisztokrata családjából származott. Tizenkét esztendősen, eszmélkedő serdülőként élte át Trianont, régi és büszke, Erdély történetében, a nemzeti önvédelmi harcokban aktív szerepet játszó grófi família sarjaként s egy ezeréves, a saját portáján teljhatalommal bíró nemzet tagjaként találkozott a kisebbségi sorssal.
Trianon után a kisebbségi sors a magyar élet szerves alkotóelemévé vált. Nemzeti öntudatunk új világszemlélettel gazdagodott, melyet a felvidéki Győry Dezső „kisebbségi géniusz”-nak, az erdélyi Kacsó Sándor „kisebbségi humánum”-nak nevezett. A többség erőfölényénél, hatalmi súlyánál fogva mindig hajlamos a hegemonizmusra, a kisebbség számára viszont létkérdés a demokrácia és az emberség. Az ebből származó, ember és ember, nemzet és nemzet, többség és kisebbség egyenjogúságát a lehető legtisztább, legemelkedettebb morális szempontok alapján meghirdető világszemlélet a soknemzetiségű, három kultúrát egyesítő, demokratikus hagyományokban igen gazdag Erdélyben a múlt analógiáira is támaszkodhatott.
A kisebbségi humánum szószólójává vált Wass Albert is. A trianoni fordulat megfosztotta őt a közéleti-politikai szerepvállalás hagyományos lehetőségeitől, egyedül a szellemi életben maradt számára viszonylag szabad cselekvési tér. Tollat fogott hát, s költőként, íróként lépett ősei örökébe.
Páskándi Géza egyik tanulmányában azt fejtegette, hogy a kisebbségi létben kiszélesednek, gazdagabbá válnak az anyanyelv funkciói. Az idegen környezetben, a fenyegetettségben nem csupán kommunikációs eszköz a nyelv, hanem a szülőföldhöz, a nemzethez való hűség jelrendszere is. Kapaszkodó a hajótöröttségben, oxigénpalack a tenger mélyén. Templom helyett templommá, zarándokhellyé, áldozati oltárrá lesz, belőle az író s vele együtt közössége „erőt merít és sugároz”. E tény mitikussá növelte az irodalom jelentőségét is az erdélyi magyarság életében. Reményik Sándor írta Az egyetlen tett című, 1923-ban keletkezett versében:
Állok nagy erdő-csendem közepén,
Búcsúztatom a hulló levelet,
S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok,
Ítéletet e vak világ felett:
Mikor a lét pillérei inogtak
És mint a viasz, minden elhajolt,
Egyetlen ércnél szilárdabb valóság,
Egyetlen tett: a költő álma volt.
Ez a létállapot szabta meg gróf Wass Albert sorsválasztását is, ugyanúgy, mint gróf Bánffy Miklósét vagy báró Kemény Jánosét. Az 1920-as és 1930-as évek fordulóján szívvel-lélekkel bekapcsolódott a Trianon után új öntudatra ébredő országrész magyar irodalmi életébe. A kialakuló irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmus jegyében szárnyat bontó, a sajátos erdélyi hagyományok és értékek őrzését, gyarapítását hivatásának tekintő, a magyar, a román és a szász nép testvériségét hirdető Helikon-mozgalomhoz fűzték szoros szálak. Mindenekelőtt Farkasverem című, Babits Mihály és kuratóriumi társai jóvoltából Baumgarten-díjjal jutalmazott remekének köszönheti, hogy 1936-ban meghívást kapott a helikoni munkaközösség marosvécsi tanácskozására. Közös szobát kapott Dsida Jenővel, aki ezen az összejövetelen olvasta föl legendás versét, a Psalmus Hungaricust. „Mikor befejezte – idézte föl a történteket Wass Albert –, könny volt mindenki szemében. Ekkor felállt Kós Károly – barázdás arcán hullottak a könnycseppek –, odament Dsida Jenőhöz, megölelte, és azt mondta neki: »Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!« Mindig elérzékenyedek, ha erre gondolok és a szép napokra, amiket ott eltöltöttünk.” Az ifjú nemzedékből Dsida Jenő és Wass Albert számított az idő tájt az erdélyi irodalom legnagyobb ígéretének.
A Helikon-mozgalom nemzeti felelősség- és hivatástudata Wass Albertet is magával ragadta. Meggyőződésévé vált, hogy az erdélyi arisztokráciának a kisebbségi magyarság oldalán kell szerepet vállalnia. Ennek a meggyőződésnek a dokumentuma a Farkasverem című regény, amelyben a realizmus eszközeivel, szomorkás, olykor ironikus hangon mond ítéletet a korabeli erdélyi magyar arisztokráciáról, annak oblomovi restségéről. Még határozottabban szemlélteti az írói csoportosulás Wass Albertre gyakorolt hatását a Csaba című regény, amely a Trianon után felnőtt ifjú nemzedék tennivalóit jelöli ki. Szerinte a kisebbségi sors fokozott felkészültséget és elszántságot követel. Regényhőse ezzel a felelősség- és bátorságtudattal buzdítja az erdélyi magyarságot kitartásra és önvédelemre. Fileki Ferkó Csaba királyfiról szőtt gyermekkori álmai megkoptak ugyan, de jelentésük, üzenetük változatlan maradt. A nevében tömörödő jelkép nem a harcban megsegítő királyfit idézi, hanem a rendületlen és szilárd helytállás fegyelmét hordozza.
Ez a regény Észak-Erdély felszabadulásának évében, 1940-ben jelent meg. A következő négy esztendő első néhány hónapja Erdély és az anyaország újraegyesülésének eufóriájában, a többi növekvő szorongásban, félelemben és kétségbeesésben telt el, melyet szülőföldje zsákutcás helyzete és bizonytalan jövője motivált. Ez a kétségbeesés, Erdély olykor irracionálissá fokozódó, az illúziótlan helyzetfelmérés igényének és szükségének is ellentmondó féltése adott fegyvert a kezébe. 1943-tól a keleti fronton harcolt. 1944 februárjában hazatért, de az „édes haza” védelmében ismét fegyvert fogott. Csakhamar örökre el kellett hagynia szülőföldjét. Legszebb és legfájóbb emlékeként a láthatár szélén tovatűnő, a történelem apokaliptikus viharában elérhetetlen messzeségbe sodródó erdélyi hegyek képét vitte magával a száműzetésbe, mélyen és kitéphetetlenül a szívébe rejtve.
Életének nagyobbik felét – több mint öt évtizedét – emigrációban töltötte. 1951-ig Németországban, majd 1998. február 17-én bekövetkezett haláláig az Egyesült Államokban kapott menedéket.
A száműzetés évei alatt magyar nyelvtudása meg is kophatott volna. Erre, néhány esetben nyelvcserére is, számtalan példát idézhetnénk. Az ellenkezője történt: amikor minden korábbinál gyötrőbb magány borult rá, soha nem tapasztalt erővel s frissességgel tört felszínre benne és formálódott esztétikummá műveiben a magával vitt anyanyelvi örökség. Az irodalmi alkotás az „elmondás”, a „kibeszélés” funkcióját töltötte be, a vigaszkeresés eszközévé, az emlékidézés, a fiktív otthonteremtés, az identitásőrzés mágikus közegévé vált számára.
Lírája az emigráció időszakában korábban el nem ért magasságokba emelkedett. Mindenekelőtt a bujdosás keserűségét, a szülőföld utáni nosztalgiát és a kritikai hazaszeretet érzelmi komplexumát megszólaltató műveivel alkotott maradandót. A bujdosó imája, az Üzenet haza, A láthatatlan lobogó, a Magyar cirkusz vagy a Nagypénteki sirató a legfontosabb huszadik századi magyar versek közé tartozik. Bennük a hazához, a szülőföldhöz való hűség ethoszát, a széthúzás, a testvérharc szorongató, kétségbeesett, nemzethalállal fenyegető rémképét rajzolja meg.
Regényeiben egyre nagyobb kifejezőerővel, egyre érettebb szerkesztőkészséggel és jellemábrázoló művészettel idézte föl a mögötte álló évtizedek megannyi emlékét, örökítette meg a száműzetés élményeit és tapasztalatait. A „megszépítő messzeség”, a honvágy mitikussá fokozta szülőföldje és hazája iránt érzett szeretetét, fénykoszorúba fonta Erdély s a tovatűnt gyermek- és ifjúkor emlékét. Mindez növelte világszemléletének, kifejezésmódjának megragadottságát, felejtő képességét a lényegtelennel és a jelentéktelennel szemben, fogékonyságát a lényeges és a jelentős iránt.
Már első regényében, a Farkasveremben is megfigyelhetjük, hogy kitágította a közvetlenül megélt valóság határait, magától értetődően fűzte egymásba a reálist és az irreálist, a valószerűtlenben is képes volt felmutatni a valószerűt, a lét törvénye, logikája szerint valót és a csodát, átlépve s megsemmisítve a közöttük húzódó határokat. Elvész a nyom vagy Hagyaték című regényeiben az evidencia fokán társítja a létezés emberi és isteni, materiális és spirituális dimenzióját, az alakokat egyszerre helyezi el konkrét történelmi közegben és lendíti át az időtlenség, a végtelenség, a mindenhatóság birodalmába. A Hagyaték igazságtevő, az erkölcsi világrendet megtestesítő főhőséről aligha tudjuk – és persze teljesen fölösleges is – eldöntenünk, hogy ő egy bölcs öreg székely, mindentudó sámán vagy maga az Isten. Wass Albert mágikus realizmusa Arany Jánosnak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után feltámadó hitéhez teremtett formát: „Nem mindig ember, aki sorsot intéz”.
Az emigrációban is mindenekelőtt Erdély írója maradt. Bizonyítja ezt A funtineli boszorkány című, 1959-ben megjelent regénye, mely a transzszilvanizmus egyik legtisztább megnyilatkozása egész pályáján. Okkal tekinthetjük a Tamási Áron alkotta Ábel-trilógia román közegbe helyezett és a szebbik nem képviselőjét középpontba állító párjának. Gyöngéd vonásokkal megrajzolt román hősnőjében, a boszorkányosan szép havasi lányban, a hegyek tanulatlan, bűvös hatalmú „pszichoanalitikusá”-ban az Erdély iránti osztatlan, a nemzetiségi és felekezeti különbségeken felülemelkedő szeretet ölt testet. Wass Albert Erdély-élményének, az erdélyi havasok misztikus világának, buja, fejlett természetérzékének valóságos enciklopédiája ez az alkotás, epikai életművének egyik remeke, önmagában is érvényes és jelentős nagyregény-központja.
Az emigráció új szakaszt nyitott pályáján azáltal is, hogy jelentős és aktív újságíróvá avatta. Élénk figyelemmel kísérte a magyarországi és az erdélyi eseményeket. A nyugat-európai és az amerikai demokrácia iskolájában elsajátított érvekkel és eszközökkel, magas fokú tudatossággal és szenvedélyes szeretettel vált követévé és szószólójává üldözött, kifosztott, megalázott nemzetének.
Számos erkölcsi és politikai intelme napjainkban is időszerű. Az 1989-es rendszerváltozás után attól a „félelmetes lehetőségtől” szerette volna megóvni új életet kezdő népét, hogy „a jelen idők irányzatát követve, a nemzetközi tőke rabszolgájává váljon, nemzeti öntudatának végleges föladása árán”. Az egyik legszebbet pedig 1994-ben fogalmazta meg abban az üzenetében, amelyet erdélyi barátaihoz intézett: „Ezeresztendős történelmünk sok viharában megtanulhattuk már, hogy mindent elveszíthetünk, csak egyet nem: azt, ami örökkévaló. De mi lehet örökkévaló ebben a villámgyorsan változó világban? Az emberi lélek s mindaz, amit ez a szó magában foglal… Mert a lélek: Isten tükröződése bennünk, emberekben… Ezt az örökkévalóságot nem irthatja ki semmiféle hatalom.” Isteni erő formálta „a mi erdélyi magyar örökségünket” is, „ennek tudatát hordozzuk magunkban, lelkünkbe zárva, s ez a tudat végzi bennünk a »csodadolgokat«”.
E gondolatok reménységgel töltik meg szívünket golgotajárásunk, a szétszórtság, a testvérharc, a magyar Apokalipszis reménytelenségében.