2016. augusztus 6-án, szombaton, a Falunapon, a Nagyrévi Általános Iskolában (5463 Nagyrév, Árpád út 36.) került sor Turcsány Péter írónak, a Kráter Műhely Egyesület tavaly elhunyt elnökének állított domborműves emléktábla felavatására.
A Turcsány Péter emlékév augusztusi eseményeként Csoma Gergely szobrászművész alkotását Csallóközi Zoltán, a miniszerelnök-helyettes főtanácsadója, Burka István polgármester, Varga Tamás plébános és Bagi Ferenc, Lakitelek plébánosa adta át a szép számban megjelenteknek.
Verset mondott Dr. Kelényiné Turcsány Mária, népdalt énekelt Szutor Ágnes.
Az emléktábla felállítását a Miniszterelnöki Kabinetiroda támogatta.
Csallóközi Zoltán avatóbeszéde:
„Tisza-partok nyári kék vize,
belénk ivódik a nap tüze,
átjár zöld síkjaid illata,
mintha az Alföld ránk forrana.
Idők mélye őrzi e hevet,
el nem múlása felénk nevet,
szemünket izzító üzenet
átjár időt és minden teret.
Lobbanj bennünk föl, te nyári tűz,
virágozz értünk ezüstös fűz,
sors, mielőtt tőlünk mesze tűnsz,
lelkünkből öröklétet betűzz!”
Polgármester Úr! Főtisztelendő Urak! Ágnes Asszony!
Néhány évvel ezelőtt itt, Nagyréven, a folyóparton ülve fogant meg Turcsány Péter fejében e néhány sor. Nem is oly rég a falunapon még verseit hallgathattuk, most pedig már emléktáblájánál gyűltünk össze.
A Tiszáról, aminek szerelmese volt, számtalan költeményében emlékezik. Írt a fenyegetően áradó folyóról, a villámról és a felhőkről, a fecskékről és a halakról, no meg a vízparti asszonyokról. De verset írt az iskoláról, sőt még a szomszédban élő Szent Benedek leányai rendház alapítójáról, Berecz Skolasztikáról is.
Magam is, őszi lélek, jöttem az őszből,
Őszi színekben hordom az isteni fényt,
Téged is Tiszánkhoz őszi út röpített,
Életfánk virága!
Tanulságos lenne verseivel a kézben bejárni a környéket, vagy csak leülni, és nézni a kanyargó Tiszát. Ő otthon volt itt. Igen otthon, mint mindenütt a Kárpát-medencében. A pesti és a budai aszfalton, a dombos Pomázon, vagy a szelíden kanyargó Maros mentén, a komoran magasló Istenszékén vagy a mezőségi csűrökben.
Ki is volt ő? Mindenekelőtt: költő. Ez már magában elég lenne, de szólni kell a feltűnő sokoldalúságáról, ami ritka erény a pusztán egy műfajú kortársai között. Társadalomkutatói munkásságában megnyilatkozott szívós kutatói hajlama, a vers műfaján kívüli társadalomismereti tájékozottsága. Szörényi László, a kiváló irodalomtörténész így foglalja össze költészetét:
„Turcsány Péter ismeri a létező és alkalmazható magyar versrendszereket, po. tudós szinten is hozzászólt a Zrínyi verseléséről folytatott vitához. A költő szinte az egész magyar költészeti múlt tanulságait levonva alakította ki a maga verselését, amely mintegy beteljesíti Vargyas Lajos próféciáit, aki a maga verstani vizsgálatait bevallottan azzal a reménnyel bocsátotta közre, hogy az élő költészetnek segítsen a jambizálás egyeduralmától való megszabadulásában.”
Költő, a szabadság költője. 1970 és 90 között nem létezhet olyan ellenzéki csoportosulás, olyan megmozdulás, ahol Turcsány Péter ne lett volna jelen. A kádári világ gulyáskommunizmusának éveiben a hatalom emberei igencsak ferde szemmel néztek a hosszú hajú, farmernadrágos fiatalokra, különösen, azokra, akiknek maguktól is eszükbe jutott valami.
A hetvenes évek elejének a legjelentősebb pesti megmozdulásai a március 15-ei békésnek induló spontán ünnepségek voltak, amit aztán a nagyszámú rendőri és munkásőri erők igen gyorsan és durván megtoroltak. Igaz ez utána 1989-ig évről évre így történt. Péter itt lelkes résztvevő volt, akkor már rendőri felügyelet alatt, erről szól még 1971-ben elkobzott verse, A sárgacipősök utódai:
„Bőrkabátos emberek
elől-hátul szemmel:
napszemüveggel
városok főterén
lesnek idegenre
furcsára, másra
„hosszúhajú huligánra”
kopott farmerekre
hátizsákos csavargókra
robotkerülőkre…”
Fontos volt számára a 68-as prágai tavasz üzenete, majd Jan Pallach. 1981 őszén megírta Szobor című versét, ami a lengyel szolidáris mozgalom betiltásáról szólt. Ekkor már túl volt megannyi hátizsákos csavargáson Lengyelországban és Erdélyben.
Tagja lett a Magyar Írószövetség József Attila Körének, olvasótáborok és felolvasóestek követték egymást, közben pedig segítette a szamizdat munkáját, szállította a híreket a Beszélőbe, írta a Hírmondót.
1988 politikai vízválasztó volt, az volt költőnk életében is. Túl voltunk a lakiteleki találkozón. Egyszerre csak megmutatkozott, hogy a nép, a vidék, az úgymond óvatos középosztály, a parasztság, a lebecsült munkástanácsok is léteznek, bár erről hallani alig lehetett mindaddig. Lakitelek óta mások is kívánhatják a nemzeti megújulást, nem csak a nemzet feje fölött hadonászó elitisták. Ettől pedig a diktatórikus államhatalom jobban félt, mint az úgynevezett ideológiai föllazítástól.
- Nagy Imre és társainak temetése. Péter itt rendfenntartó. Életében először, odáig csak megfigyelt volt. Már tagja a Bajcsy-Zsilinszky Társaságnak, részt vesz a kerületi Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain, lapot szerkeszt, és képviselőjelölt az MDF színeiben. Pontosan tudta, hol a helye, megmaradt a szabadság költőjének, és egyben a nemzet költője lett.
Létrehozza a Kráter Kiadót, sorra jelennek meg a magyarság múltjának letagadott és elhallgatott dokumentumai, és ami talán a legfontosabb: ő ismerteti meg az olvasókkal Wass Albert életművét.
Több mint két évtizeden át szerkesztette a Poliszt, ami mindig otthont adott a tehetséges fiatal költőknek és íróknak. Konferenciákat szervezett, és közéleti szereplést vállalt szülőhelyén, Pomázon volt önkormányzati képviselő. Éppen önkormányzati ülésre sietett, mikor a Jóisten magához szólította.
És itt a végén őt idézem: „Az életet, aki adta, az veszi el. Ha miértjére kérdezünk, csak egy választ kapunk: a feltétel nélküli szeretet válaszát.”
