Elhangzott 2004. március 3-án Székelyudvarhely Városházának Szent István termében

Turcsány Péter: Álmok és rémálmok a Hargita alatt

Sz. I. P. Jerikói lonc című novelláskötetéről

„Egy szociológust, hajdani tanítványát kérdezte az újságíró az átmenet sajátos problémáiról, s az a gyámoltalan, gátlásos emberke, akinek alig hallotta a szavát annak idején az ateista körön, kertelés nélkül kijelentette, hogy a kaméleonok korában élünk, s addig nem lehet szó valódi változásról, amíg a közéletet a régi rendszer színváltó alakjai bitorolják. Egy új nemzedéknek kell felnőnie, hogy társadalmunk végre megtisztuljon. Az olyanok, akik egyik napról a másikra maszkot változtattak, csak késleltetik ezt a folyamatot, mondta, s példaként őt, régi tanárát említette.” (A törlőember)

A stílus – állítják többen – a személyiség maga, ehhez hozzá tehetjük, hogy a történet a személyiség ereje. Az elbeszélés eseményszálai, az író szellemiségének izomrostjai mutatják meg leginkább, milyen munkát követelt meg a kaotikus világ elrendezése, hogy létrejöjjön a mű. A történetszövés az önuralom, a teljesség próbája. Ott mutatkozik meg az elbeszélő férfias vagy nőies jellegű igényessége.
Sz. I. P. stílusát éppen a történet gombolyag-vezetése, bonyolítása, idősík-vágása, kényelmes és részleteknél elidőző kibontása, olykor abszurd tér- ás idő-visszametszései teszik félreismerhetetlenné, erőteljessé. Mondhatni, a Jerikói lonc novella-lánca férfias számvetés a korral, a pszichével, a társadalmi közeggel szemben.
Az ismétlés a dologba történő elmélyülés atyja, a beleérzés pedig az édesanyja. Mindkét „poétikai fogás” igen gyakori a könyvben eggyé szerkesztett írások esetében. Így teljesednek líraivá, felejthetetlenné; így együttlétükben, vagy pontosabban „együttállásukban”. Heten vannak, mint a ptolemaioszi rendszer hét bolygója a Nap körül.
A középkorú írói személyiség az kíván lenni, aki, nem szerepekben bujkál: hanem a psziché alapmozgásait fedi fel hétköznapiságainkban.

A Hargita alatti városkában milyen rálátás nyílik az ember létkérdéseire? Írót és olvasót ez teszi a közös történet (kaland) részesévé. Ha csak ezt a kérdést tennénk fel M. Heidegger úr boncasztalára, már komor és komoly feladatot teljesítenénk. De Sz. I. P. franciás, csokornyakkendős, elegáns stílusa kisiklik a filozófia bármennyire élesen tartott szellemi szikéi elől.
A székelyudvarhelyi írótárs többet kíván, azt tárja fel, hogy milyen álmok és rémálmok fejezik ki a Hargita alatti városkában otthont és otthontalanságot egyetemes gondként hurcoló ember fiát, lányát ás gyermekeit. Művészi üzeneteiben nem a kérdés, hanem a láttatás a fontos. Az intuitív olvasás felrezzentése modern korunk – paradox módon – racionalitásának „csipkerózsika álmából”.
Az írói stílus technikai eszközei: idősík-váltások, ismétlés-kényszerek az öröktől-való lét intuitív paradoxonait, jelenkorunkban való belemártottságát hivatottak kifejezni. Most csak a novella-zárások útvesztő-önvisszatérő jellegére és csattanós tovább-gondolás kényszerére hívnám fel olvasói figyelmüket:
A kötet első novellája Horthy eszményének elpusztíthatatlanságát a nagypapa fényes tiszti gombjára történő utalással rejti-erősíti meg…
A második novella a várt, de folyamatosan elhárított édesapa-halál bekövetkezéséről tudósít…
A harmadik novella egy szovátai emlék kimosott planétás cédulájával eleveníti vissza a történtek többértelműségét…
A negyedik, az ötödik és a hatodik novella egy gyönge idegzetű színésznő, egy hétpróbás bolseviki gazember tragikus történetei után a jóindulatú alteregó, a jóindulatú leleplező-ember, a tanú-ember esendőségét fejezi ki megejtő elbeszélői beleérzéssel. Éppen itt tör fel legmélyebbről a Jerikói lonc pszichikai tragikumának elviselhetetlensége:
A szomszéd kutyájától való szorongás betetőzi a világ-illúziót hirdető média-kritikus nézőpont különös előtörténetének tanulságait:
„… Reszkető kézzel tapogatózva meggyújtotta az előszobai villanyt. A szűk helyiséget elöntő lámpafényben valami sötéten mozdult a sarokban. Egy szempillantás alatt kitisztult a feje.
Éppen csak annyi ideje maradt, hogy a valószínűtlenül éles fényben lássa, amint a földtől rémséges árnyként elválik és sárgán villámló agyarakkal torkának ugrik a hatalmas fekete véreb.”
Az utolsó novella ismét alteregó-tükröződési remekmű: a romániai politikai hatalmasságok és a magyar értelmiség egymásra utalt, függőségi világát tárja fel. Ahogy a függőségtől nem menekülhet sem az első novellának a múltkutatást hivatásként vállaló professzora, úgy az utolsó novella erdélyi emigránsa sem, aki visszatér volt barátja halálának színterére, hogy évtizedek múlva is ugyanazon fondorlat-világ és halálveszély prédájává váljék.
A könyvzáró szakasz időtlenséget, veszélyérzetet, zónán túli és inneni démoniság fölötti járást, a lélekkel egyensúlyozó ember lépteit idézik: „Kísérői, mintha titkos jelre, hirtelen letértek az ösvényről és eltűntek szeme elől a sötétben. Megindult utánuk, ám mintha a föld nyelte volna el őket, nem bukkant többé a nyomukra. Sokáig bolyongott, míg végre kitalált a sűrűből. Egyedül volt. A páfrányok között kígyózó keskeny ösvény hívogatóan világított a holdfényben.” – A lélek alvilágának fénye világítja meg a lépő ember útját, de a küzdelem útja ez az alvilág hatalmasai ellen. A miltoni paradicsomi világból időtlen idők óta kiűzötteké. A küzdést mindig újrakezdő emberé.

Sz. I. P. nem öncélúan esztétizáló író, de emberi helytállást, esztétikumot és a kor koronatanúságát egyként vállalja. A Wass Albert életmű kutatásában és bűnösségének megcáfolásában elsőként emelte fel szavát a rágalmazok egyre szaporodó hadával szemben. A Wass-életmű magyarországi kiadójától, a Kráter Műhely Egyesülettől neki ítélt Wass Albert Díj nemcsak erkölcsi kiállását, hanem írói kvalitásait is a magyar írófejedelem munkáságához méltónak tartotta. Az ugyancsak a KRÁTER gondozásában megjelentetett novelláskönyv hű a Wass Albert által meghirdetett írástudói eszményhez: „A szellemi ember felelőssége nem ismer megalkuvást és a jövendő könyörtelenül számon kéri tőle minden kimondott szót. Az emberiség nagy pereiben a szellemi ember a koronatanú: eskü kötelezi, arra, hogy az igazat vallja, csak az igazat és elhallgatás nélkül a teljes igazságot. Tanúvallomásától függ a perek kimenetele, és ha hamis tanúnak bizonyul: világkatasztrófákat von maga után. Köteles kimondani hangos szóval az igazságot, kínzókamrában és bitófa alatt éppen úgy, mint bársonyszékben.”
Nem tudhatjuk, hogy mi kell az írói halhatatlansághoz, de hogy az olvasói szeretethez és az írói megbecsültséghez elég lehet ez a kezünkben tartott könyvecske, a Jerikói lonc 7 novellája: abban biztosak lehetünk. A lakoma, amellyel Sz. I. P. megvendégel minket, halhatatlan ízekkel és szépségekkel gazdag: fájdalmakkal, szomorúságokkal, szenvedélyekkel, dacokkal, sikolyokkal, az emberlét teljességével.

Székelyudvarhely, 2004-03-03

Turcsány Péter

A törlőember részletei:

– Már mindent megbeszéltünk a titkár elvtárssal – köhécselt diszkréten a rektor, akit csak ekkor vett észre a monumentális íróasztal fedezékében. – Ezekben a zavaros időkben nagy szükség van a józan gondolkodású, megbízható fiatalokra… Mindketten úgy látjuk jónak, ha egyetemi tanulmányai befejezése után a pártfőiskolán folytatná a felkészülést, hogy minél eredményesebben végezze majd emberformáló tevékenységét.
A denevér fülű, csenevész emberke szavaira heves hálaérzés öntötte el. Kapkodó lélegzettel, lelkendezve ígérte meg, hogy örökké hűséges lesz az Eszméhez és utolsó csepp véréig fogja szolgálni az ügyet.
Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor nem játszotta meg magát. Túl fiatal volt még akkor, és túl nagy volt benne a szorongás, hogy megfékezhette volna érzelmeit. Ezért is emlékezett ilyen tisztán e találkozás körülményeire. Fent a fővárosban aztán megtanulta, hogy az őszinteség a gyengék ismertetőjele, és érzelmei kimutatásával főleg magának árthat az ember. Ehhez tartotta magát egész pályafutása során.
Még a nők lábai között is mértéktartóan buzgólkodott, megbízható pártkatonához illően. Fegyelmezetten élvezett, amint azt egyik szeretője találóan és némi mélabúval egyszer a szemére vetette a megyei pártbizottság külföldi vendégek számára fenntartott vadászházában. Mindig ugyanazok a manőverek, azonos sorrendben, kitérők nélkül az előre megállapított útvonalon. Percre pontos volt és meglepetések nélküli, mint egy jól begyakorolt katonai díszszemle a Vörös-téren.
Évtizedeken át viselte aprólékos műgonddal kikalapált álarc gyűjteményének darabjait. Különösen a joviális mosolyú változatot kedvelte, mely bölcs és megértő emberré varázsolta a többiek szemében. Azt a régi arcot azonban, a megalázkodás és hatalomvágy különös ötvözetét, mely ott a rektor irodájában fölragyogott, jó mélyre elásta magában.

Eszmei védőháló nélkül nem ajánlatos egyensúlyozni a világban, fogalmazta meg újra diadalmasan élete hitvallását. A rendszerek jönnek és mennek, s csak az marad fent, aki ügyesen tud bánni a szavakkal.

Úgy tűnt, a legjobb úton halad újdonsült pályáján, amikor két héttel ezelőtt megjelent az a kompromittáló interjú a megyei napilapban és egy csapásra mindent elrontott.

A Live részlete

Viki, drágám, állítsd már le magad! Te is tudod, hogy mindez azért van, hogy a nézőket beetessük – nézett a nőre megütközve a rendező. – Igenis, én egy egész világot szoktam kitalálni. Jelentéktelennek tűnő, apró részleteket komponálok kerek egésszé, hogy az a párpercnyi képsor, aminek a bemutatására vállalkozom, hiteles legyen a kívülállók szemében – mondta ünnepélyesen.
– Hogy lehet valaki ennyire beképzelt?! – hajolt előre a nő, s a mozdulattól mellei lágyan, kívánatosan megrezdültek a selyemköpeny alatt. – Mindenható istennek tartod magad? Vagy a pokol beképzelt hercegének? – nevetett föl idegesen.
– Éppen ellenkezőleg – mosolyodott el szelíden a férfi -, én csak szolga vagyok. Figyelmes és fegyelmezett inas, aki állandóan gazdái kívánságait lesi. Mert az embereknek kell a profi módon felszolgált izgalom. Mindegy, hogy mi találtuk-e ki vagy sem, amit bemutatunk, az a fontos, hogy az előfizető higgyen nekünk. Végül is minden illúzió. A világ egy unatkozó agyban született gondolat – vont vállat. – Érted, Viki? Káprázat a tested is, mindaz a gyönyörűség, amit most féltékenyen eltakarsz előlünk. Nekem elhiheted, egy látomás emléke marad csak belőle, megfoghatatlan matéria. Nyugtalan szomorúsággal teli, tétova szavak…
– De szépen mondta, mester – pislogott elérzékenyülten a középkorú asszony. – Mintha valami bölcs, régi könyvből olvasta volna.
– Beszélni azt tudsz – folytatta csendesebben a fiatal nő, és gúnyos elismerés rezdült a hangjában. – Emlékszel? Ezzel a simogató nyelveddel csalogattál évekkel ezelőtt az ágyadba. Főiskolás voltam, és imádtam a szövegedet. Te voltál nekem a nagybetűs rendező, a mozgókép mindenható mágusa. Hiába mondogatták a tapasztaltabb csajok, hogy kerüljelek el nagy ívben, ha nem akarom, hogy leperzselődjenek azok a pihés angyalkaszárnyaim, nem hittem nekik, és amikor végre rám került a sor, startból az összes kívánságodat teljesítettem. Neked azonban nem én kellettem, mint ahogy az utánam következők sem. Erotikus előtanulmány voltam számodra csupán. Később egyik filmedben magamra ismertem. Arról szólt, hogy mi mindenre képes egy nő a kiszemelt férfi megszerzéséért. Sohasem felejtem el, első év kezdetén, amikor megkérdeztük, miért választottad ezt a pályát, azt mondtad, hogy a hétköznapok vigasztalan sivatagában bolyongó embertársaidat akarod az öröm káprázatával megajándékozni. Nem értem, amit a világról halandzsáztál az előbb, én csak azt látom, hogy most milliókat csapsz be és tartasz rettegésben nap mint nap hitelesnek hazudott álriportjaiddal. Ráadásul élő adásokként sózod ezeket a szörnyűségeket a nézőkre, hogy még jobban fokozzad az izgalmukat. El ne merjenek mozdulni a képernyő elől, amíg ott világít rajta az az átkozott Live felirat. Ma reggel a villamoson mindenki a hajnalban bejátszott lövöldözéses riportodról beszélt. Már aludni sem hagyod az embereket. Mit gondolsz, Gábor, meddig csinálhatod ezt büntetlenül?! Ha tudtam volna, hogy mibe keveredem, semmi pénzért sem vállaltam volna el ezt a melót.