Január 25-én ünnepeltük Fekete István író 115. születési évfordulóját. Egy 1941-es vadászatról szóló nyílvános üzenetváltással emlékezünk Wass Albert és az idősebb író barátságára:

Fekete István: Az őzhívó

Olvasom gróf Wass Albert írását az elrontott őzhívóról és esz a méreg. Hát ilyen egyszerű az egész? Hát ez az oka, hogy én éveken át hiába sípoltam, trilláztam jó őzhívómmal?… Csak el kellett volna rontani?
Azaz várjunk csak!
A szakértők szerint az őzhívás sikertelenségének három fő oka van.
1. Rossz a hívó.
2. Rossz helyen, esetleg zörgésükkel elriasztva – és rosszul hívunk.
3. Nincs bak, vagy olyan kevés a bak, hogy torkig vannak a nővel – azaz sutával – és viszont fütyülnek ránk.
Hogy jól hívtam, az is biztos, mert öreg vadőrünk megesküdött unokái életére, hogy ennél szebben hívni még életében nem halott és – jobb időkben – az ilyen hívásra bakok valósággal „fellökték” a vadászt.
Az előfordult velem is, hogy lőttem bakot sípolás idején, de akkor még elő sem vettem a hívót, véletlenül találkoztunk, ami azt bizonyítja, hogy tökéletes csendben csúsztam a hívás helye felé.
Egyszer nagyon mérges voltam, mert amikor az eredménytelen hívás után megkérdeztem a jó messze várakozó vadőrt, hogy látott-e valamit, azt mondta, hogy egy nagyon jó bakot látott, mely tőlem jött… Pedig szelet se kaphatott, jól is sípoltam… illetve nem sípoltam rosszul, mert, ha rosszul sípoltam volna, akkor biztosan jött volna…
Volt ugyan egy esetem, amikor majdnem megtört a jég, mert hívásomra egyszer csak megjelent egy csúnya öreg bak, de ez is egészen érthetetlenül viselkedett.
Nem merném azt mondani, hogy nem a hívóm indította el, de mire látási körömbe ért, már úgy viselkedett, mint akit a sípolás egyáltalán nem izgat. Tegyenek azzal a nyafogó őz-hajadonnal, amit akarnak, ez nem az ő ügye…
Egyszóval jött ugyan, de nem felém, hanem olyan 60-70 lépésre úgy osont el mellettem, mintha a szomszédban hívnák. Amikor megláttam, a hívó éppen szólt, de a bak nem felém nézett és a fülei is előre voltak irányozva…
Talán süket volt egy kicsit? Felőlem lehetett, mert ilyen öreg bakot még nem láttam és nem lőttem. Ezt mutatták a fogai és agancsa is. De ha ilyen öreg valaki, mért izgatta volna a lakodalom?
Egyszóval nincs szerencsém a bakokkal – pedig de sokat hívogattam őket, – és a nyálam csordul, amikor ilyeneket olvasok, amit – és ahogy – gróf Wass Albert írt.
De most már vége az eredménytelenségnek! Megvan a titok. Földhöz verem hívóimat, talán rá is taposok egy kicsit, hogy úgy szóljanak, mint egy torokbajos ölyv, és ha akkor se jön az a bak, kénytelen leszek visszatérni régi megállapításomhoz, hogy a bak nem a jó vagy rossz sípra, nem délben vagy este, nem napsütésben, borulásban, esőben vagy szélben jön, hanem akkor jön, amikor.
(Nimród Vadászlap, 1941. július 1.)

Wass Albert: Az őzhívás tudománya

A Nimród Vadászlap legutóbbi számában kiváló íróbarátom, Fekete István az őzbak-hívásban elért sikertelenségeiről számolt be. Ez a jóízű kis írás indított arra, hogy bővebben foglalkozzak a hívás mesterségével. Az ember, ahogy élete telik a nyár, nyár után halad el a feje fölött, lassan megtanul egy s más dolgokat, furfangot és csíziót s azt hiszem a Nimród Vadászlap sok olvasójának hasznára leszek, ha némely tapasztalatomat az őzbakkal kapcsolatban egyszerű szóval elmesélem.
Az őzbakhívás évekkel ezelőtt velem is úgy kezdődött, mint Fekete István barátommal. Csak sípoltam s nem jött semmi. Egy pontos német még kottát is készített a hívásról, s én ezt a kottát becsületesen hordoztam végig az erdőkön, lelkiismeretesen végigfuvoláztam minden strófáját s mégsem értem el semmit.
Aztán jött az első siker. Nagyon jól emlékszem, Gyertyános nevű erdőnkbe mentem ki egy hajnalon, július végén. Olyan ligetes kaszáló ennek az erdőnek jókora része s én egy ügyes kis tisztás szögletében néhány fa alatt meghúzódtam, kiraktam magam elé az órát, a kottát és a sípokat, akárcsak valami tudós orvostanár, ki operálni készül. Aztán elkezdtem. Elfújtam az egyik szériát, s mikor rá öt perccel a másodikba belekezdtem, mintha tőlem jobbra, valahol a sűrű ötéves vágott volt, valami lombsuhogást hallottam volna. Még hallatszott nehányszor s határozottan közeledett. Minden figyelmemet a sűrűségnek szenteltem és sípoltam tovább. Vártam tíz percet, s ha nem jön semmi, mehetünk tovább. Vártam tíz percet s úgy történt pontosan, ahogy a német megjósolta: nem jött semmi. Mérges voltam s feltámadt bennem az ősi makacsság. Már pedig itt valami suhogott, s ha egyszer suhogott, akkor a síp miatt suhogott, s én egy tapodtat, addig sehova nem megyek, amíg a suhogás okát meg nem látom. Neki a kottának újból, elülről. Újra eltelt egy negyedóra, váltakozó sípolások közepette s szemem csökönyösen bámulta a sűrűt, de abban mégsem mozdult semmi. S akkor egyszerre megéreztem, hogy a hátam mögött valami van. A vadászember hatodik érzéke zörgette bennem a telefont, s én óvatosan arra fordítottam a fejemet. A hátam mögött szálas volt, azon túl újra egy tisztás. És azon a tisztáson mozgott valami vörös.
A messzelátó odapattant a szememhez. Bak volt. Jól megítélni nem lehetett, mert a szálas sűrű fésűjében csak néha villant meg a feje, de nekem egyelőre ennyi is elég volt. Jön a bak a sípra!
De a lelkesedés aztán hamar lelohadt. Mert a bak éppen úgy viselkedett, mint a Fekete Istváné. Mintha őt a sípolásom nem is izgatta volna. Csak úgy ímmel-ámmal lépegetett, legelt is közben, s ami a legkeserűbb volt, hogy nem is felém igyekezett, hanem csak úgy oldalgott, valóságosan céltalanul. Elkezdtem újra fújni a sípot. A bak felkapta a fejét, figyelt, aztán újra evett. Majd lassú lépésben betért a szálasba. Közeledett, de mégsem felém jött. Látszott, hogy alattam készül eloldalogni. Hát már ezt nem hagytam. Egy nyiladékon alaposan szemügyre vettem az agancsát, szép gyöngyösnek látszott. A következő nyiladékon aztán, úgy hatvan lépésről beleeresztettem a golyót.
Ezen az őzbakon sokat tűnődtem. Szerettem volna tudni, vajon a hívásra jött-e, vagy csak úgy véletlenül tévedt oda? Nehány nap múlva újra kimentem egy másik erdőbe. Kotta, óra megint kiterítve rendesen. Talán egy negyedóra múlva, anélkül, hogy ezelőtt valamit is hallottam volna, hirtelen a hátam mögötti sűrűben csak elkezdi egy őzbak: bö! bö! bö! s dobogva elment a fenébe. Sípra jött-e, vagy nem? Ezen megint gondolkozhattam.
Aztán még aznap megérkezett az első bizonyosság. Késő délelőtt volt, úgy tizenegy óra. Fiatal szálasban óvakodtam, zörgős erdei úton s ügyelve, hogy minél kevesebb zajt okozzak. Egy helyen friss kaparásokat találtam, s elhatároztam, hogy megpróbálom még egyszer a német tudományát. Leültem a földre, kotta, óra, sípok szép illő rendben körém sorakoztak, s vártam, amíg lejár a kötelező tíz perc. Minden oldalra körülbelül negyvenlépésnyire láthattam a fák közé.
Az ötödik vagy hatodik síphangra valami fölöttem zörögve megmozdult. Olyan zaj volt éppen, mintha egy őz felkelt volna fekvéséből. Azután sokáig nem hallatszott semmi. Talán tíz perc múlva reccsent egy ág, de egészen más irányban, sokkal lentebb, úgy velem egy vonalban. Aztán megint semmi. Sípoltam, sípoltam becsületesen. Talán egy negyedóra telhetett el megint, mikor egyszerre újra meghallottam valami zörgést, most már alattam egészen. Ez a zörgés tartott egy jó fél-percig, hallani lehetett tisztán a lépéseket is. Aztán újra csend.
A kotta végire járt, a kötelező tíz perc is eltelt és sehol nem mozdult semmi. Most már csak úgy rendszertelenül kezdtem sípolni össze-vissza, az órát se néztem, a kottát se. Feszülten figyeltem folyton, hogy honnan hallom meg újra a zörgést. Sok idő telt így el. Hogy mennyi, azt nem tudhatom, de lehet, hogy egy jó félóra is. És egyszer csak ott jött a bak az úton, egészen váratlanul, lassú és teljesen zajtalan lépésekkel, fölülről, orrát a földön tartva, mintha nyomot keresett volna. Meglőttem. Szép öreg bak volt. Utána megnéztem az időt: egy óra és öt perc telt el azóta, hogy a bak fölöttem megmozdult, és ezalatt az idő alatt egy majdnem tökéletes kört írt le körülöttem, míg végre méltóztatott megérkezni.
Ez volt az első bakom, amelyiknek fenntartás nélkül örvendezhettem, mert valóban csak a sípra jöhetett. Aztán gyűjtögettem tovább a tapasztalatokat. Volt alkalmam magaslesről, nyílt helyen megfigyelni a bak viselkedését. Felmegyünk például a magaslesre és a vágott felső sarkán, úgy százötven lépésre meglátunk egy bakot. A sípra felüti a fejét. Tíz-tizenöt hívóhangot figyelve végig hallgat, s akkor legel tovább, mintha az ügy egyáltalában nem érdekelné. Egy idő múlva lépésben megindul, de nem felénk, hanem az erdő irányába és hamarosan eltűnik. Jó tíz-tizenöt perc múlva újra előbukkant, de most már az ellenkező oldalon, lehetőleg szelet keresve. Ha tovább sípolunk, akkor újra legel és csak lassan szűkíti a kört. Ha elhallgatunk, akkor néhány perc múlva figyelni kezd, majd ügetve megindul arra, ahonnan az utolsó hangot hallotta. Megfigyeltem azt is, hogy némely őznek a hangfelvételével is baj van, ugyanis más irányba néz. Lehetséges, hogy az erdő akusztikai viszonyai is közrejátszanak ilyenkor.
Általában a következő főbb irányelveket tanultam meg:
1. A kotta nem ér semmit. Az ember kezdje a hívást tíz-tizenkét közönséges hívó-hanggal /fip/ majd három-négy perces szünet után gyújtson rá bátran a piá-ra, ami tulajdonképpen nem hívó-hang, hanem a bak által űzött sutának a panaszos sírása. Tíz-tizenöt ilyen hang után tartsunk öt perces szünetet, majd folytassuk. A hangok most már gorombábbak lehetnek. Húsz-huszonöt ilyen hang után hagyjuk abba és várjunk türelmesen egy jó negyedórát. Ha biztosak vagyunk abban, hogy van a közelben bak, akkor újra adjunk le, tíz-tizenkét panaszhangot s újra várjunk egy negyedórát, de most már ezt a negyedórát is fűszerezzük olykor öt-hat egymás után ejtett hanggal. Ha ekkor sem jön semmi, mehetünk bátran tovább. Csak abban az esetben érdemes még kísérletezni, ha hallottunk valami mozgást, vagy pedig egy bizonyos jól ismert öreg bakról van szó.
2. Fiatal bak hamarabb ugrik, vénebb bak, későbben.
3. Szélben ne is próbálkozzunk. Szellőben is csak úgy, ha a szél irányának megfelelően legalább száz-százötven lépésnyi szabad térségünk van, mivel a bak feltétlenül szelet akar keresni, és ha közel jöhet hozzánk, megérez és elmegy.
4. Helyünket zajtalanul foglaljuk el, viszont tíz percet várni a kezdéssel egészen fölösleges. Sőt jobb azonnal sípolni, hogyha esetleg van őz a közvetlen közelben s hallotta a zajt, összefüggést találjon közte és a sípolás között.
5. Különösen ügyeljünk az első hangokra. Ha az első hangok jók voltak, a többi már lehet rosszabb is, a bak nem fog megijedni tőlük. Ne feledjük, hogy a közönséges fip-hang még nem üzekedési hang s így erre csak kíváncsiságból jön a bak. A panasz viszont féltékenységet ébreszt benne s tudjuk, hogy ez az érzés mekkora mozgatóerejű.
6. Legmegfelelőbb idő reggel 7 és 10 óra között, délután pedig 5 és 7 óra között. Az őz hajnalban, délben és este táplálkozik, s ilyenkor lassabban jön.
7. Ahol nincs őz, ott hiába sípolunk, mert a legtökéletesebb hívás sem teremthet őzbakot a semmiből. Ezért elsősorban ismernünk kell az őzek nyári tartózkodási helyeit. Vágottakban, erdőszéleken, tisztásokon, ahol kaparások és tisztogatások nyomai látszanak, csak a kora reggeli és az esti órákban sípoljunk. Nappal olyan szálásokban, ahol sűrűn látunk fekvéseket. Zárt helyen csak a legszükségesebb esetben próbálkozzunk. Legjobb, ha minden irányban, de leginkább a szél irányában nyolcvan-száz lépésre szabadon láthatunk.
Ezeken kívül még sok mindenféle titka van a hívásnak. Egyszer van időszak, amikor jön és van olyan időszak, amikor nem jön. Szeles, esős időben például hiába próbálkozunk. De szép időben is vannak napok, amikor a fülét sem mozdítja a bak. Általában úgy vettem észre, hogy rossz idő előtti napon, bármilyen szép idő is legyen, nem mozog, s viszont esőben is jön, ha utána jó időt érez. Ismerek komoly és nagy-tudású vadászt, aki barométerrel jár őzhívás idején a havasra, és ha a barométer esik, lehet a legszebb idő, nem is megy ki. Viszont ha elkezd emelkedni, zuhoghat az eső, ő elindul és sikerrel jár. Aztán sok függ nagyon az ivararánytól. Lenti erdőinkben, ahol az arány sajnos már egy a háromhoz, sőt egy a négyhez, nehezen mozdul hívásra a bak és sokat kell rá várni. Míg havason, ahol az arány egy az egyhez, vagy legalább is egy a kettőhöz, azonnal beugrik.
Aztán vannak még egészen csodálatos dolgok is. Én például használom a hívót az év minden szakában. Erre a következő módon jöttem rá.
Egy barátom megkért két esztendővel ezelőtt, hogy tanítsam meg hívni. Június volt, az üzekedési idő még nagyon messze. Hajnali cserkészet után leültünk egy erdei út szélére, elővettem a sípot és az órát és megkezdtem az oktatást. Nyolc óra volt éppen.
Leadom az első fip-hangokat, utána tíz-tizenkét panaszhangot és mondom: a bak eddig figyelt és most elindul. Öt perc múlva újra leadok tíz-tizenkét hangot, most már erősebbeket s mondom: már a közelünkben jár. Egy-két perc múlva négy-öt hangot adok megint, s mondom: ha jól megy minden, most kilép ide az útra. S abban a pillanatban barátom megrándul, mereven néz a hátam mögé s emeli a puskát. Lassan én is oda fordulok, s hát szembe velünk, szabályosan lehajtott fejjel, nyomot keresve jön az úton egy nagyon szép hatos bak. A következő pillanatban megkapta a golyót.
Azóta többször próbálkoztam hívóval, májusban is, júniusban is és néha valóban értem el eredményt. Természetesen nagyon sokszor nem. Azért a hívót minden cserkészetre elviszem. Már csak azért is jó, mert ha járás közben valahol zajt csinálok, s egy őz megriadva felüti a fejét, odamondok neki néhány fip-hangot s ettől megnyugszik.
Maga a hívás ideje nálunk általában július 20., és augusztus 15. közé esik. Ez az, az időszak, amikor egész nap az erdőn lehetünk és megszámlálhatjuk egy jó hívó segítségével bakjainkat. Nagyon kedves mulatság. Sokszor előfordul, hogy behívunk egy bakot, nem akarjuk lelőni, az észrevesz és riasztva elmegy. Valamivel távolabb újra kezdjük a hívást és ugyanaz a bak megérkezik másodszor is. Ha a hang jó, az őz sohasem hiszi el, hogy nem valódi.
Az üzekedési idő delén persze nagy őzbakéknál, a láz és olyankor nem olyan kényes a hangra. Jön az, talán még kürtszóra is. Ez mutatja, hogy a hívásnál tulajdonképpen nem maga a lényeg a fontos, a hang, hanem a sok mellékkörülmény. Idő, hely, elhelyezkedés, türelem. Na meg, ahogy Fekete István barátom is mondja, írásának végén: hogy akar-e jönni a bak, vagy nem.
Mert ha akar jönni, akkor jön. Ha pedig nem akar, akkor flótázhatunk neki végkimerülésig, mert nem jön és kész.
Ezért fontos tehát, hogy akarjon jönni. Úgy intézni mindent, hogy akarjon. Ehhez pedig semmi egyebet nem kell tudni, mint az őz természetrajzát. Életmódját, megrögzött szokásait, bűneit és erényeit. Aki ezeket tökéletesen ismeri és alkalmazkodni tud hozzájuk, az mehet bátran, mert megnyílik előtte az erdő s szépen elébe sétál az, az őzbak, amelyiket éppen kiválaszt magának.
(Nimród Vadászlap, 1941. július 20.)