Csepcsányi Éva: Árvaság a csillagos ég alatt III. rész / Tornai József: Éjfél c. kötetéről

Éjfél utáni csönd.

TJ-Éjfél

Tornai József újabb, Éjfél című kötetét olvasva megérthetjük mit jelent a maga teljességében az éjfél utáni csönd, a vallomás utáni döbbenet, és az újjászületés előtti várakozás. Ebben a korban – éppen nyolcvanöt éves a szerző – már sok mindent kimondhat, nem kell már „helyezkednie”, ugyan ki árthat neki, ki vezethetné még félre?

A kötet elején olvasható idézetek fölmutatják azt a két fő csapást, melyen Tornai halad az Éjfél című kötetében: az egyik közismert népdalunknak, az Ősszel érik babám, a fekete szöllőnek az első strófája, a másik idézet pedig Shelley A költészet védelmében című versének egy részlete, mely így kezdődik: „A költészet a legboldogabb és legjobb szellemek legjobb és legboldogabb pillanatainak csúcsa…”
Az első ciklus, a Valami felé nosztalgikusan szép külső és belső tájakra kalauzolja az olvasót: a lírai én anekdotázva, meglepően apró részletekre is emlékezve idézi vissza az idilli gyermekkort, amikor a természettel együtt mozogva, lüktetve, szabadon éltek a testvérekkel, pajtásokkal.
Ám a színes, puha, tószagú vidéki képekbe fekete tintaként csöpög az elmúlás, a halál. A visszatekintés egyúttal számvetés is, az eltűnt, meghalt családtagok, szülők, barátok emlékeztetik a költőt az idő múlására, és sajátos víziókban fonódik össze a harsogó gyerekkor, a szerelmek, a család és a saját halálára való nyugodt, el-elmerengő készülődés: „S azóta hányszor támadt rá sötét, / hányszor ültem tűz mellett egyedül! / Nők, szerelem minden szédületét / itt kínlódom koponyámon belül. // Anyám meghalt, mind sirattuk a sírt: / nővérem, szívek, messzi rokonok. / A szétpancsolt fiatalság éveit / titkok követték, ezekből vagyok:” (Valami felé)
Viszont nem rezignált vagy kesergő az alaphangja, bár több versben elfogadóan, megbékélve ír az öregségről, betegségről, a korlátozott mozgástér tényéről, belső horizontja mégis szédítően tágas, és nyugodt kíváncsisággal, várakozással, és a legnagyobbakra jellemző költői öntudattal néz a jövő felé. Mondaszerű, ősmagyar motívumokkal teli, helyenként panteista szemléletű költeményei komplett „sajátmitológiát” teremtenek. „Az éjnek apja vagy, az apa gyermeked, / hálódtól a mindenség mindene remeg, / idő nincs és a csillagok / zenéje bimbózik fejedből.” (Legismeretlenebb, legsötétebb)
Az ősi magyar – finnugor- türk versformákhoz hű hetvenöt költemény között helyet kapnak a nagy mesterek, költőelődök is A költő agya című ciklusban. Nem csak az egyén, hanem a magyar nemzet lelke is megszólal a megszólított, megszólaltatott szellemóriásokon és – ahogy Turcsány Péter írja a fülszövegben – „a költő egzisztenciális kalandjának ábrázolásán” keresztül.
Külön részt kap a szerelem a Hattyúcsillag szava ciklusban, mely egy mélységes, ezer szállal, pókháló finomságú emlékfátyollal bevont vallomás. Az életen túli, halálon túli, az örök egyesülésre vágyó extázistól az emberélet aranyszínű, érett őszének csöndes öröméig tartó hódolat ez a társ előtt.
Végezetül eljutunk az origóig, az Anyaméh záróciklusig. Innen nincs tovább a lineáris, horizontális síkon, a keletkezés, létezés eme titokzatos, áldott helyéről már csak a vertikális tengelyen, az Transzcendens felé nyílnak utak:
„Ó nagy Enlil, ó nagy Ré, ó nagy Jahve, ó nagy Brahma, ó nagy Zeusz, ó nagy Atya, ó nagy Manitu, ó nagy Allah, adjatok nekem varázstitkot, hogy a lenyúzhatatlan fájdalom bőrét túléljem!” (Anyaméh)
(Magyar Napló 2014-10-10)

Egy hozzászólás a(z) “Csepcsányi Éva: Árvaság a csillagos ég alatt III. rész / Tornai József: Éjfél c. kötetéről” bejegyzéshez

Minden vélemény számít!